NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-04-19 00:39 Összes olvasás: 71167Olvasói hozzászólások nélkül| 695. | Vajdics: merci | Vezsenyi Ildikó: gyönyörű | 2020-04-24 00:14 | Kedves Ildikó!
Jólesik, hogy ezt írod. Én egy kicsit körülményesnek találtam a megfogalmazást. Nem a szépségre törekedtem, hanem a pontosságra, hogy semmiképpen ne hazudjak.
De egyetértek Ottlikkal abban, hogy minél inkább pontosítunk valamit, annál kevésbé van meg biztosan. Mert a szavak használhatatlanok.
Ennek tudatában írok. Lehetőség szerint naponta.
Köszönöm még egyszer a visszajelzést. Jólesik, tényleg
Anikó | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 694. | Vezsenyi Ildikó: gyönyörű | [tulajdonos]: ... | 2020-04-23 08:34 | Anikó, Kedves!
Ez gyönyörű írás!
Amikor a gyermeknek először tudomására jut, hogy létezik halál, és akiket szeret, és saját maga is, egyszer meg fog halni, no, akkor kezdődik a halál számára. A meghalást egymástól, egymást utánozva, egymást követve tanuljuk el. Mint mindent. :-)
De ez, csak a gondolataim közül egy. Valamikor régen a játékban való részvétel kedvéért belegyeztünk a halálba. Erre emlékeztetnek bennünket a halottak.
A Te történeted viszont, megkapó.
Csodálatosan írsz!
Mindig is szerettem volna mondani. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 692. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-22 01:05 | 2020. április 21.
Forgott velem a világ. Hat éves voltam, és nem tudtam még, hogy létezik ez a kifejezés. De azonnal be tudtam azonosítani, amikor először hallottam, vagy inkább olvastam(?) -- nem tudom, ezt nem lehet ellenőrizni, mert nem emlékszem, mikor találkoztam vele először verbális formájában, és most nem is ez az érdekes, mert nem erről akarok beszélni, csak valamiért fontosnak tartottam megemlíteni, hogy preverbális tapasztalatról van szó; testiről, írhatnám, de nem tudom, mennyire lehet testinek nevezni valamit, amit álmunkban élünk meg. Mert nem a valóságban történt, csak olyan volt napokig, mintha valóban megtörtént volna, bár én tudtam, hogy csak álmodtam, hatévesen az ilyesmit már tudja az ember, mégsem tudtam kivonni magam az érzés alól: Anyu meghalt.
Keresztanyuék udvarán álltam, ott közölte velem valaki, vagy csak belém hasított, mint egy villám, nem emlékszem, csak a tudatra, hogy Anyu nincs és nem lesz soha többé. Akkor kezdődött az a furcsa örvénylő, támaszpont nélküli mozgás, amit később a „forgott velem a világ” kifejezéssel azonosítottam, vagy fordítva: amikor a kifejezést először hallottam, ezzel az álommal azonosítottam. Gondolom.
Ha egészen pontos akarok lenni, nem a világ forgott velem, hanem én forogtam a világgal. Olyan volt, mint egy dervistánc, vagy mint amikor a víz hörögve örvénylik a lefolyóban. Az északi féltekén jobbra, a déli féltekén balra. Az interneten, ahol az ilyen értesüléseket szerzem, mert hol máshol szerezzem, egy ideig cáfolták ezt, aztán kiderült, hogy mégis igaz, csak bizonyos feltételeknek teljesülnie kell, és a Coriolis-erő hatni kezd. A körhinta szédítő hatásához is hasonlított, mintha a gyomrom is felkavarodott volna közben. (Egyszer hánytam körhinta után. De az egy másik történet. Egy fiúval kapcsolatos, akinek én tetszettem, de én őt látványosan kerültem.)
Napokig rettenetesen éreztem magam az után az álom után. Tudtam, hogy nem igaz, hiszen Anyu élt, halottam, ezt most véletlenül írtam egy el-lel, de nem törlöm ki, inkább nekiugrom még egyszer: hallottam, láttam, még a szagát is éreztem, mégis: nem lehetett meg nem történtté tenni azt az álmot. És főleg: azt az örvénylést, ami a bennem lévő biztonságot az élettel kapcsolatban alapjaiban rendítette meg.
Mamáról sosem álmodtam ilyet, és ezután már nem is álmodhattam. Róla nem. Még egyszer ilyen meg nem történhetett… Hogy váratlanul... Az a forgás... Mert akkor ott hatévesen készülni kezdtem. Minden nap egy kicsit gondolnom kellett arra, hogy Mama egyszer meg fog halni. Hogy amikor tényleg megtörténik, már ne fájjon.
Nem is fájt. 83 évvel azután az álom után, elégedetten álltam a temetőben. és legszívesebben fityiszt mutattam volna a halálnak, ha addigra már nem lettünk volna elég jó barátok. Persze sírtam. Mint mindenki. A temetőben a sírás ragályos, mint jó buliban a nevetés.
Így lesz majd ezekkel a debreceni utcácskákkal is. Mindennap egy kicsit foglalkoznom kell azzal, hogy ez az állapot, hogy esténként egyedül futkározom bennük, nem tart örökké. Egyszer majd búcsút kell tőlük vennem. És már most hiányoznak. Mert mindennap egy kicsit megengedem, hogy előre hiányozzanak.
| |
| 691. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-21 18:23 | 2020. április 21.
Szabó Magda kapta a negyedik ugróiskolát. Közben megismerkedtem Szabó Lőrinc másfélszeresre nagyított szobrával is. Övé lesz az ötödik ugrósuli. Igyekeznem kell, mert mindketten frekventált helyen szeretnek tartózkodni, ki kell használnom a rossz időt.
Anyu elesett pár napja. Megütötte a könyökét és a jobb oldalát. Tegnap este nem tudott kimenni egyedül a vécére. Most kinn ücsörög a napon. Én főztem ma ebédet. Egyúttal rendet raktam a konyhaszekrényben. Az utóbbi harminc évben a saját konyhámban kifejlesztett allokációs és logisztikai lépességeimet bevetve csoportosítottam a fűszereket. Bors, kömény, őrölt babérlevél és fahéj illata keveredik az ujjamon. Érzéki élmény.
| |
| 690. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-20 12:35 | 2020. április 19.
„—Nem értem. Hogy lehet valakinek két apja?
-- Hát… Kell egy kis mázli hozzá.”
Még mindig a Párizs, Texas. Nekem minimum három anyám volt. Az alsós tanító nénimet, Úri Piroskát is beleszámítva, akit Anyunak szólítottam, ha jelentkeztem: négy. Ekkora mázlit! Az én szempontomból a koronavírus azért jött el a világra, hogy megváltson engem ez alól a szerencsés állapot alól, és megtanuljam: anya csak egy van. Az az asszony, aki éjjelente itt szuszog a közelemben. Olykor horkol is. Kicsit halkabban, mint a férjem.
| |
| 689. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-19 14:28 | 2020. április 19.
Álomra hajtottam a fejem, és elnyomott az állam. Ja, nem, összekevertem! Államra hajtottam a fejem, és elnyomott az álom. Csak ennyit akartam mondani.
Láttam egy GIF-videót. Egy férfi és egy nő önkéntes karanténban (hol máshol lennének?): a férfi egy széken ül a fal mellett, és újságot olvas, a nő a csempével borított falnak támaszkodva kézen áll. A tornanadrágja szárát és a pólója alját látványosan a föld felé húzza a gravitáció, kilátszik a hasa. A férfi lapoz, a nő felemeli az egyik kezét: fél kézen áll. Ez igen! Már megint az van, hogy a férfiak lusták, a nők meg dolgoznak. Aztán egyszer csak a plafonról besétál egy vörösszőrű pincsi. A férfi oldalt dőlve legördül a székről. Ekkor derül ki, hogy az a falicsempe padlócsempe volt.
Még mindig a Párizs, Texas jár a fejemben. Az a jelenet, amelyikben az apát az utca egyik oldalán, a gyereket a másik oldalon látjuk. A nyolc éves Hunter végre megengedi, hogy az apja (aki négy évre eltűnt az életéből) vigye haza az iskolából, de ahhoz még nem elegendő benne a bizalom, hogy egymás mellett lépkedjenek a járdán. A kamera hol az egyiket, hol a másikat mutatja. Aztán egy mikrobuszt. Az apa eltűnik a szemünk elől, mintha egy bűvész varázspálcája tüntette volna el. Sejtjük, hogy valami trükk következik. Talán nem bukkan elő soha többé. Megint eltűnik négy évre? Aztán mégis előbukkan, csak másként, mint addig: hátrafelé lépegetve. A kisfiú utánozza. És elkezdődik a közös játék: ha az apa ugrik egyet, a fiú is, amikor az apa megbotlik valamiben (véletlenül), a gyerek is megbotlik (szándékosan). A néző megkönnyebbül: mostantól minden egy picit könnyebb lesz.
| |
| 688. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-19 00:38 | 2020. április 17-18.
Ígértem Szabó Magdának egy ugróiskolát, de még nem kapta meg. Péntek este a városban (a „tiltott” zónában) elszabadul a pokol. Nyolc erkélybulit számoltam össze, amelyek nagyobbrészt angol és arab nyelv zajlottak, de hallottam magyar szót is. A Kossuth téren egyedül a Szabó Magda melletti hely volt szabad, a többi padon csoportos beszélgetés (főleg arab nyelven). A Simonffy utca sarkán kinyitott a Pomo Doro Pizzéria; maszk és fejfedő nélküli izmos fiatalamberek gyúrják benne a tésztát – elvileg elvitelre, de ennek ürügyén négyen-öten ácsorognak előtte este 11 körül. Nem írom le, milyen anyanyelvűek. Nem magyarok. Social distancing nuku. A Simonffyn egy kovácsműhelyben is látható aktivitás zajlott az éj leple alatt. A lejjebb lévő Corleone bár eddig is üzemelt teljes gőzzel, kétes kimenetelű együttácsorgásokat idézve elő. Elvileg interneten vagy telefonon lehetne csak rendelni (megkérdeztem, onnan tudom), de ha valaki veszi a fáradságot, és személyesen odasétál, azt nem zavarják el. Nem volt kedvem ekkorra forgalomban ugróiskolát elhelyezni sehol. Az a fixa ideám, hogy nem tudhatja meg senki, hogy én vagyok a titkos rajzoló. (Rajtad kívül, kedves Naplóm.) Egy kicsit mintha megsértődtem volna, hogy péntek esténként nem az enyém a város.
Ma ki sem mentem. Anyuval megnéztük Wim Wenders Párizs, Texas-át. Sokadjára láttam, de még mindig találtam benne olyan részt, amire először csodálkoztam rá (vagy nem először, csak elfelejtettem). Az egyik: amikor Travis (az apa) és Hunter (a gyerek) dzsippel Houstonba tartanak, hogy megkeressék a „Mamát”, és walkie-talkiznak. „Papa, tudtad, hogy ha egy kisbabát ott felejt valahol az apukája, és fénysebességgel távozik, amikor visszatér, lehet, hogy az apa életében csak három óra telik el közben, de a kisbaba addigra megöregszik?”— mondja a walkie-talkiba a kocsi platóján utazó gyerek. „És Houstonba mennyi idő alatt érnénk?” – kérdezi az apa. Az arcát nem mutatja a kamera, de ha mutatná sem látnánk rajta fájdalmat. Miért szorul össze mégis nézőknt a szívünk? Houstonba három és fél másodperc alatt el lehet jutni fénysebességgel, tudjuk meg, és közben dzsippet látjuk, amint a valóságos sebességének megfelelően halad előre. A másik gyönyörűség: amikor Jane (a gyerek mamája) és Travis arca egymásra fényképeződik a kukkolóhelyiség ablakán. Jane törzsén a tükröződés miatt percekig Travis feje áll. Nem emlékeztem erre egyáltalán. És én még azt hittem, LÁTTAM a filmet. Többsször is. | |
| 687. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-17 11:05 | 2020. április 16.
A Munkaügyi Bíróság elé a Perényi utcában mindenképpen el kell majd helyeznem egy ugróiskolát, de a mai lehetőséget már ellőttem. A Déry Múzeum előtti park lejárati lépcsői közül az egyiknek a tetejébe rajzoltam a harmadik ugrósulit mennyországostól, poklostól, mindenestől, két sövényoszlop közé. Ma eszembe jutott: mi lenne, ha olajfestéket használnék. A krétaport előbb-utóbb szétrugdossák, elmossa a víz, szétfújja a szél. De hát éppen ez a lényege, vitatkoztam magammal, a mulandóságot csak így lehet tetten érni, és az örökkévalóságból csak menet közben (értsd: az elmúlás kellős közepén) lehet valamit elcsípni. Ha valaki éppen arra vágyna. Én nem tudom, mire vágyom. Ha vágyom egyáltalán valamire. Ugróiskolákat rajzolok, tehát vagyok. Telerajzolhatnám a környéket mandalákkal is, de azokhoz nem értek annyira, hogy ne jutna folyton eszembe: már megint blaszfémiát követek el. Konyhanyelven megszólítani a Megszólíthatatlant? A cipész maradjon a kaptafánál, a keresztény az ugróiskolánál, érje be a Föld, a Pokol és a Menny szögletes keretrendszerével. Bár csiga alakú ugróiskolák is vannak. A körkörös labirintusról nem is beszélve, amelynek közepén bármi csücsülhet, még a szent Semmi is. Az én útvesztőm közepén most Szabó Magda ücsörög rendíthetetlen, mindentudó mosollyal. Mostanában nem beszélgetünk, beérjük a telepatikus kommunikációval. Addig kerestelek,/ míg meg nem találtál, idéztem ma neki Fodor Ákost szavak nélkül, amikor szokásomhoz híven leültem mellé a padra, és tudtam, hogy nem érti félre. A Love story-k ideje lejárt. Attól függ, persze, mit értünk „love” alatt. A „storyk”-ról nem is beszélve.
| |
| 686. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-16 01:12 | 2020. április 15.
A titkos hadművelet, amiről még Anyu sem tud, csak te, kedves Naplóm, folytatódik. Ma elkészült a második ugróiskola. Sokat vacilláltam hova rajzoljam fel. Vagyis le. Nagyon eldugott helyre, ahol a kutya sem jár, nem akartam, de olyan helyre sem, ahol túl sokan fordulnak meg, például a Tesco bejárata elé, mert az ilyen szakaszokon biztosan mindenki hamar túl akar jutni, semmi esély arra, hogy bárkinek kedve szottyan fél lábon és dupla lábbal ugrándozni, még akkor sem, ha gyerekkori érzések ébrednek fel bennünk. John Conway matematikus Életjáték-modelljét vettem alapul: ha túl magányos vagy, elpusztulsz, ha túl sokan vesznek körül, akkor is, de ha az ürességet, amit magad után hagysz MEGFELELŐ számú élő veszi körül, valami új születhet a helyeden. Megfelelő számú (nem túl kevés, nem túl sok) járókelőre van tehát szükség ahhoz, hogy az ugróiskoláim életre kelljenek. Azaz: hogy valakinek kedve és ideje szottyanjon használni őket.
A Szepességi utca, ahol a legelső, kísérleti rajzot elkészítettem, eléggé kihalt késő este, viszont szép -- a környék legszebb utcája. Ha csak én ugrándozom benne, már akkor is megérte ott kezdeni a sort, már csak azért is, mert én azt az utcát annyira megszerettem, hogy nem fogom kihagyni sosem. A második (a ma esti) ugróiskola elhelyezése már nem volt ilyen evidens. Barangolnom kellett hozzá, bejárni jobban a környéket. Még a másodfokú tiltott zónába is bemerészkedtem, egy buszpályaudvar közelébe, ahol csak egy középkorú, kutyás nővel találkoztam, de az elkoszosodott járda látványa és az erősebb szagok azonnal bekapcsolták bennem a vészjelzőt: „Nem jó helyen jársz”.
Ennek ellenére végigvonszoltam magam az Arany János utcán. A Debreceni Járási Bíróság előtt tágas platzot találtam; nagy volt a kísértés, hogy ott vegyem elő a krétát, de végül lebeszéltem magam róla, futottam tovább. Ki jár manapság bíróságra? Az orosz konzulátus előtt is szép sima volt a járda és elég széles, de nem! Kiértem a körútra (Piac utca), és elindultam a Nagytemplom felé. Korábban (tegnap) azt gondoltam, hogy a Református Kollégium elé mindenképpen érdemes egy ugróiskolát telepítenem, de nem akartam rögtön ott kezdeni. Most mégis hajlottam rá, legfeljebb elnevezem kettes számú református ugrósulinak. De a Piac utca 17-hez érve észrevettem egy kör alakú, padokkal körbevett terecskét, és azonnal tudtam: ez az a hely. A második ugróiskolám helye. 2020. április 15.én. Tízrészes szerkezetet rajzoltam, kerek Mennyel a tetején, ami pont egy csatornafedél felső ívével esett egybe (Debrecen belvárosát patinás kovácsoltvas csatornafedelek díszítik). Az utolsó előtti négyzet, a 9-es számú lett a Pokol -- abba nem szabad beleugrani, még fél lábbal sem. Eldőlt tehát ez is. Elégedetten tértem haza.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
