NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-04-19 15:51 Összes olvasás: 71227| 701. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-27 13:36 | 2020. április 27.
Fordítás közben sok mindennek utána kell néznem. Érdekes dolgokra bukkanok. Mint ez is:
Számos népszerű japán animációs széria esett cenzorok áldozatául nyugaton, olvasom. A Dragon Ball Z című japán animációs filmből például teljesen törölték (többek között) a halál fogalmát, pedig az eredeti történetnek fontos része volt a túlvilág. Azok a szereplők, akik meghalnak, az angol szinkron szerint egyszerűen csak egy "másik dimenzióba" kerülnek át. Még furább, ahogyan a pokol kérdését kezelik. A történet szerint Goku (nem tudom, ki ő, nem láttam ezt az „animét”) egyszer oda is eljut, és két "HELL" feliratú pólóban feszítő fickóval találkozik. Az USA-ban átrajzolták a pólókat: így végül a HFIL betűszó díszeleg rajtuk, ami annyit tesz, "Home for Infinite Losers", vagyis "Otthon a végtelen vesztesek számára".
Az jut eszembe erről, amit Granadában hallottam az egyik spanyol irodalom tanártól. Franco idején a cenzúra a filmekre is kiterjedt. Eleinte csak a spanyol nemzeti filmipar termékeit nézhették az emberek, aztán, amikor lazult a diktatúra az amerikai filmeket is beengedtek, de erősen cenzúrázták a filmeket. A család szent volt, a spanyol nők legfőbb dolga az volt, hogy férfiakat otthon tartsák, ne legyen kedvük az utcán balhézni, a házastársi hűség egyenesen hazafias kötelességnek számított. Ha egy egyébként lájtos (értsd: nem forradalmi hangulatú) amerikai filmben előfordult a spanyol regiszterből törölt „adulterio” (házasságon kívüli kapcsolat), azt átalakították valami erényesebb dologra: a főhőst úgy tüntették fel, amikor a szeretőjéhez ment, mintha a testvérét látogatná meg. A hamisítást leleplező részeket egyszerűen kivágták. A szinkronlobby a mai napig is erős Spanyolországban, szinte minden film spanyol nyelven kerül a mozikba. Nem is beszélnek jól angolul a spanyolok, szemben a portugálokkal, aki maximum feliratozzák a filmeket, és tudnak rendesen angolul. (Történelmileg is jóban voltak az angolokkal. A spanyolok elleni restaurációs harcban az angolok (II. Károly) segítették őket. Plusz a jó portói bor – azt szerették nagyon az angolok.)
| |
| 700. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-26 18:11 | 2020. április 26.
Boldog anyák napját, mondom Anyunak. Köszönöm, feleli furcsán, szemérmesen. Ugyanaz az érzés fog el, mint amikor kislánykoromban fel akart világosítani, menstruációról és hasonlókról, és nagyobb zavarban volt, mint én. Mintha valami ragadós kulimászt kent volna rám, amit azóta sem tudtam lemosni. Milyen hülye szó ez a felvilágosítás. Mintha lenne valami köze a megvilágosodáshoz. Pedig csak a káoszt növeli. A katyvaszt. Beködösíti az amúgy is zavaros -- mert ambivalens -- viszonyt. Ambivalencia alatt itt most nem kettősséget, a jó és a rossz, a fekete és a fehér, a sötét és a világos összekulimászolódását értem (valami megnyugtatóan unalmas szürkévé), hanem sokkal összetettebb állapotot, olyan vegyes salátát, amelyben a szivárvány összes színe megtalálható a legváltozatosabb keverékekben. Ötvenöt éve azon vagyok, hogy külön gyönyörködhessem bennük. A meleg, otthonos, déli, vidám stb. színekben és a jéghideg, északi sarki, rémisztően idegen és/vagy szomorú színekben. Egyaránt. Nem hagyhatom, hogy összekeveredjenek. Kaki színűvé.
Köszönöm, feleli Anyu, és ezzel le van tudva az anyák napja. Nem várom, soha nem is vártam tőle, hogy hozzátegye, amit Mama szokott (volt), ha felhívtam: „Neked is, Anikám, hiszen te is anya vagy.” De eszembe jut. És ez ellen nincs mit tenni. Nem is akarnék. Csak annyit tudok szabályozni, hogy hova teszem el ezt az emléket: az erőforrások vagy a hiányok közé. Nem mintha a hiányt lebecsülném. Vagy bármit, ami kibillent a komfortzónámból.
Itt van ez az asszony, aki engem tizennyolc éves korában szült, aki most éppen töltött káposztát főz, görbe ujjaival tekergeti a rizzsel és fokhagymával kevert darált húst a káposztalevelekbe. Szörnyeteg vagyok, hogy kibeszélem. Vagy nem.
Felhívott ma Maja videochat-en. Két horgolásminta között szóba került két Netflix-film, Márquez és Kierkegaard. Koppenhágában, ahol Maja a CV előtti időkben járt, van egy Kierkegaard-szobor, akivel „beszélgetni” lehet. Csak egy alkalmazást kell bekapcsolni, és a „szobor” angol nyelven azonnal osztani kezdi a gondolatait: élsz, vagy csak létezel? Haha, mondtam, nekem nem kell applikáció ahhoz, hogy szobrokkal beszélgessek, igaz, az én szobraimnak inkább én osztom az észt. Majának is elmeséltem, amit Szabó Magdával már megosztottam, hogyan képzelem el a történelmet a magam asszonyi módján, tudománytalanul, minden alapot nélkülözően. Hogy a civilizációk számomra körkörös minták, azok rakódnak össze patchwork-szerűen egy hatalmas takaróvá, az alatt fekszünk mi, ilyen-olyan emberek, élők és holtak, mindannyian. Szóba került Amaranta is (eszembe jutott közben, hogy így hívják), Ursula menye, aki a saját szemfedőjét hímezi. Úgy emlékeztem, hogy horgolja, de előkerestem a szöveget, amit nagyon jól tettem, mert több dologban is tévedtem. Totál elfelejtettem például, hogy Amaranta eredetileg a lányának, Rebekának készíti a szemfedőt, és közben azon imádkozik, nehogy hamarabb haljon meg, mint ő, mert akkor ki fogja befejezni a munkát? Basszus! Márquez nem finomkodik, ha egy kapcsolatot őszintén ábrázolni.
| |
| 699. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-26 00:39 | 2020. április 25.
A „ne hagyd magad” és a „ne hagyd el magad” között nyelvileg csak egy igekötő a különbség. Anyu élete nagy részében az elsővel volt elfoglalva. Nem hibáztatom. Nem ő találta ki az ellenségeit. Mindig akadt valaki, aki miatt védekezésre kellett berendezkednie. De most, talán most (egy ideje már) lehetősége van azzal is foglalkozni, hogy magával mit tesz. Vagy mit nem tesz. Annyi mindent elveszített már. Nem veszítheti el magát útközben hazafelé..
Ha létezik pillangóhatás, bizonyára nem vonhatom meg a vállam, amikor azt a hírt hallom, hogy haldoklik Kim Dzsongun, sőt, lehet, hogy már meg is halt. „Egy pekingi, felső politikai körökből származó forrásból érkezett hír szerint” – olvasom – „a szív- és érrendszeri beavatkozás közben rosszul sikerült egy orvosi eszköz (stent) beültetése, mert az orvos keze annyira remegett közben.” Ezért nem érdemes (többek között) diktátorkodni -- ez az első reakcióm. A nagyfiam szerint, jobb, ha nem élem bele magam, mert csak kacsa az egész. De hát egyszer mindenki meghal. Még Kim Dzsongun is.
Ha valamiért kihalna a föld, és csak szobrok maradnának utánunk, vajon milyen benyomást szereznének a földönkívüliek az emberről? Ez Szabó Lőrinc szobráról jutott eszembe, akivel továbbra is tartom a három lépés távolságot, és még így is úgy érzem, hogy keresztülnéz rajtam. Szemüvegben ábrázolta a művész, de üveget nem tett a szeme elé, csak a keretet kalapálta a fejére, elég furán. Bizonyos szemszögből nézve egészen életszerű, de ha el akarom csípni a pillantását (beállok oda, ahova fentről néz, kb. két és fél méter magasból), kifejezetten groteszk: mintha két tölcsér lenne a szemürege helyén. A nézőnek határozottan az az érzése, hogy kiszúrták a szemét, és szemgolyó helyett a tölcsér hegyes vége áll a szemüregében. Lehet, hogy ezért nem találom hozzá a kapcsolatot. Nem lát szegény, és nekem sem könnyű megbarátkozni így vele. Talán beszélnem kellene hozzá. Vagy rajzolni neki mégis egy ugróiskolát.
Ha én szobrász lennék…, egy kisfiú mellett guggoló Szabó Lőrincet faragnék. Ülőköveket helyeznék el körülöttük, sokat, egy egész osztálynak valót, és ott tartanám az Szabó Lőrinc költészetéről szóló irodalomórákat. És talán nem csak azokat.
A japán képregényekben (mangákban) és rajzfilmekben (animékban) vérző orr jelzi a szexuális izgatottságot. Ezt tudtam meg ma fordítás közben. Ezt is. | |
| 698. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-24 17:42 | 2020. április 24.
A nagyfiam mesélte, amikor krav-magázni kezdett, hogy az első órán, a nem kevés pénzért, amit kifizetett (a férjem), semmi mással nem foglalkoztak, csak hogy tisztázzák: mikor kell és lehet élni az önvédelem eszközével, és mikor nem. Nem számít önvédelmi helyzetnek az, ha azt látod, hogy mások a közeledben egymást agyba-főbe verik. Vagy egy valaki ver éppen agyba-főbe egy másikat, aki szemmel láthatólag nem képes magát megvédeni. Megteheted, hogy közbeavatkozol, de később nem mondhatod azt, hogy te csak reagáltál. Az sem számít önvédelmi helyzetnek, ha valaki megáll veled szemben, és beleüvölt az arcodba mindenfélét rólad vagy az édesanyádról. Megteheted, hogy pofán ütöd, de nem mondhatod később azt, hogy te csak védekeztél. A fiam már nem krav-magázik (most kempózik -- kempózna, ha a social distancing nem akadályozná meg), de még évek múlva is emlegette azt az első órát. Amit egyébként a Republik dobosa hirdetett meg az Eötvös Gimnáziumban, így került a fiam az edzésekre. Tetszett neki, hogy egy zenész tartja a foglalkozásokat. Ő akkoriban nyerte meg blues-szájhamonikával az iskolai Ki mit tud-ot. A fiam zenei toleranciájába addig nem fért bele a Republik, de azóta, ha meghall tőlük egy számot valahol, mosolyogva végighallgatja, és elmeséli, miért volt leginkább érdemes kravmaga-edzésekre járni: azért, amit azon a legelső órán tanult.
| |
| 697. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-24 15:55 | 2020. április 23.
Mindenki pózol, az is, aki azt hiszi, hogy ő nem. Ó, hogy bele tudunk lendülni fontosnak megélt szerepeinkbe! Megittasulni saját igaznak hitt szavainktól. Ráugrani az asztalterítőre, belegabalyodni, tusakodni, a végén diadalittasan körülnézni, mint Tigris a Micimackó-ban: "Nyertem?."
Az ugróiskolavírus lappangási ideje, kedve Naplóm, nagyjából tíz nap. Hét-nyolc-kilenc-tíz. Nem lehet pontosan kiszámolni. Én tíz napja rajzoltam fel az első kísérleti ugróiskolát a Szepességi utcában, utána még ötöt random helyeken (ahogyan a nagyobbik fiam mondaná, a random az egyik kedvenc szava, nem csak az övé). A második a Piac utca 17-hez közel, a padok között, a harmadik a Déry Múzeum előtti park lépcsőjének a tetején, a negyedik közvetlenül a Szabó Magda szobor előtt, az ötödik a Múzeum utcában, a hatodik Bajcsy és a Szepességi sarkán és ma a hetedik is felkerült a Nagytemplom mellé, egy egészen pici, miniatűr ugróiskola -- csak ennyire futotta a maradék krétámból.
A Jókai és a Csokonai utca viszonylag rövid kör, a Csap és a Vendég utca valamivel hosszabb (kb. másfélszeres). Egy rövid-egy hosszú-egy rövid-egy hosszú-egy rövid – így jön össze az öt kör esténként. Mintha kötnék vagy horgolnék. Ursula menye jár ilyenkor az eszemben a Száz év magány-ból, a nevére már nem emlékszem, aki évekig, évtizedekig a saját halotti leplét horgolja, s amikor elkészül, befekszik egy koporsóba, magára teríti a leplet, és meghal.. Nem csinál semmi rosszat, mondhatnánk, hiszen mindannyian ezt tesszük: minden nap hozzászövünk egy sort a halotti leplünkhöz. Az is, aki azt hiszi, na ő aztán nem.
A harmadik körömnél tartottam, Jókain fel, Csokonain vissza a Csap utcára ki, hogy ott folytassam a negyedik körrel… Akkor vettem észre. Már majdnem túlszaladtam rajta. Éppen azzal voltam elfoglalva, hogy fel kell sorolnom magamban, hová telepítettem az eddigi ugróiskolákat. Mert folytom összekeverem, mit hova raktam, és mikor. A harmadikról például mindig azt hiszem, azt kapta tőlem Szabó Magda, pedig nem. Lehet, hogy eredetileg ez volt a terv, de valami miatt elhalasztottam, valószínűleg túl sokan jártak aznap a téren. Tudnom kell a sorrendet, nem keverhetem össze, a fene se érti, miért, talán, mert azt hiszem, ettől lesz rend az életemben, a körbe-körbe futkorászások ellenére, vagy inkább mellett, valami kontinuitás. Pedig nem vagyok a lineáris gondolkodás híve, sokkal inkább hiszek a ciklikusságban és az analógiákban, de most szükségem van erre a kis magántörténelemre: hogy mi mi után következik. Nem emlékezhetem úgy, hogy Szabó Magdáé a harmadik ugróiskola, ha ő csak a negyediket kapta.
A Csokonai utca Y-alakban kettéválik, lehet variálni, hogy jobbra vagy balra folytatom a futást, mikor melyikhez van kedvem. Talán emiatt a választási lehetőség miatt, talán másért (egy-két megkapó szépségű kapualj vagy ablakrács miatt) a Csokonai a Szepességi utca után a második kedvencem. Nem tudom, mekkora lehet az esélye annak, hogy valaki (nem én), éppen ebben a második kedvenc utcámban rajzol fel az úttestre egy ugróiskolát, színes krétával.
De ez történt. Először azt hittem, az a rajz is az enyém, csak elfelejtettem, hogy oda is tettem egyet, bár eddig arra törekedtem, hogy ne Anyu utcája körül sűrűsödjenek a rajzok. Nahát! Ezért kell tudatosítani, mit, mikor, hova, mert lám, ezt is már totál elfelejtettem – ez volt az első reakcióm. Aztán a szívdobbanás, de akkora, amilyenre már régen nem volt példa, az én mellkasomban legalábbis biztosan nem, utoljára talán valami szerelemmel kapcsolatban, esetleg.
Mert előfordulhat, gondoltam, hogy egy unatkozó kislány, akinek színes krétája van, és már unja, hogy folyton a mobiltelefonjukat nyomogatja, eszébe jut, hogy ki kellene menni a ház elé, pónikat és karcsú derekú királylányokat, ne adjisten koronavírust rajzolni az aszfaltra, és még az is simán megtörténhet, hogy ez az én második legkedvesebb utcámban történik, de hogy nem pónikat és karcsú derekú királylányokat, de még csak nem is koronavírust rajzol, hanem ugróiskolát, amikor a környék lassan azzal van tele, hát, ez nem véletlen. Ez kommunikáció.
Egy darabig csak álltam ott. Megvártam, amíg csillapodik a szívdobogásom. Aztán elővettem az aznap estére szánt fehér krétámat, és megerősítettem vele a négyzetekbe rajzolt számokat. Az egyes szám alá pedig egy csigát rajzoltam. Először virágot akartam, de amikor lehajoltam a krétával a földre, az ujjamból, vagyis a krétából csiga bújt elő.
| |
| 696. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-24 15:49 | 2020. április 22.
Nincs odaírva a nevem, hogy Vajdics Anikó, olvasd el, ez neked szól. Nincs beleírva a tízparancsolatba, hogy nekem kell magamba szívnom a világ károsanyag-kibocsátásának nagy részét, vagy adott százalékát. Beleállni a mérgező gázokkal teli levegőbe. Megemészteni a megemészthetetlen. Különben is, arra itt van az Előevőm. Itt áll mellettem. Vagy ül. Vagy fekszik. Néha elalszik, mert lusta dög. Reggelente kényelmesen nyújtózkodik, amikor én már rég fenn vagyok. Ha túlságosan elkanászodik, majd szerződtetnem kell mellé egy ébresztő lányt, aki reggelente köpőcsővel borsószemeket köpköd az ablakába. Volt ilyen foglalkozás Angliában az 1930-as években. A leghíresebb „ébresztőlány” (kötött kardigános, terebélyes asszonyság) Mary Anne Smith volt. Az 1930-as években a londoni East Endben a halkereskedőtől a polgármesterig mindenkit ő ébresztett. A polgármesterekkel nem akarok vetekedni, de ha egy halárusnak lehet ébresztőlánya, az én előevőmnek miért ne lehetne?
Mesélem Anyunak, mit ír a középső fiam ofője. Hogy van pár „gyerek” az osztályban, „akik nem kapcsolódtak be a munkába se történelemből, se matematikából, se magyarból, de biológiából is adósak az utolsó beadandóval, és sajnos olyanok is vannak, akik az adott kurzust március 22-e óta meg sem nyitották.” Nem fogják fel, hogy ők járnak rosszul, szörnyülködik Anyu. „Hát, igen”, írja a férjem, „ez az érettségi leginkább azt fogja megmutatni, ki mennyire érett ahhoz, hogy önállóan is helyt álljon. A család anyagi, technikai hátteréről is bizonyítványt állít ki a helyzet.”
És a többiek? A többi szülő? A többi család? Megbukik? Ők mennek a levesbe, írja a barátnőm.
Szabó Lőrinccel csak három méter távolságból lehet valamelyest kapcsolatba kerülni. Ha mellette állok, olyan közel, ahogyan Szabó Magdával szoktam, az előre nyújtott kezéig érek, amiben mintha tartana valami. Ez a legalább másfélszer nagyítás nem tesz jót a bizalmas viszonynak. És a póz sem, amiben áll. Túl lezser. De közben az az érzésed, nekem legalábbis az volt, hogy megfeszül. Megfeszül, hogy lazának és lezsernek tűnjön. A Lóci óriás lesz miatt faragta a szobrász ilyen nagyra, ez volt a koncepció, gondolom, de még nem ott, hanem már a Jókai utcában, amikor magammal vitatkozom azon, hogy miért nem kapott Szabó Lőrinc a ma napig tőlem ugróiskolát. Ma felrajzoltam a hatodikat. A Szepességi és a Bajcsy-Zsilinszky sarkán. Az ötödik, amit eredetileg Szabó Lőrincnek ígértem, a Múzeum utca elejére került a Délibáb Cívis egyesülettel szemben, ami az apróbetűs felirat szerint egy szociális intézmény. Lehetne Kiméra is a neve. Akkor lehetne viccelődni: ki meri kimerni a levest a rászorultaknak, na ki, hát, a Kiméra. De így, hogy Délibáb… Egyszer elkísértem Lócit egy castingként beharangozott interjúra, ahol mint kiderült, hogy szép fiúkat és lányokat verbuváltak sokadrangú médiasztárok mellé kifutónak havi 90 ezer forintért. A hely neve Pandóra stúdió volt.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 695. | Vajdics: merci | Vezsenyi Ildikó: gyönyörű | 2020-04-24 00:14 | Kedves Ildikó!
Jólesik, hogy ezt írod. Én egy kicsit körülményesnek találtam a megfogalmazást. Nem a szépségre törekedtem, hanem a pontosságra, hogy semmiképpen ne hazudjak.
De egyetértek Ottlikkal abban, hogy minél inkább pontosítunk valamit, annál kevésbé van meg biztosan. Mert a szavak használhatatlanok.
Ennek tudatában írok. Lehetőség szerint naponta.
Köszönöm még egyszer a visszajelzést. Jólesik, tényleg
Anikó | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 694. | Vezsenyi Ildikó: gyönyörű | [tulajdonos]: ... | 2020-04-23 08:34 | Anikó, Kedves!
Ez gyönyörű írás!
Amikor a gyermeknek először tudomására jut, hogy létezik halál, és akiket szeret, és saját maga is, egyszer meg fog halni, no, akkor kezdődik a halál számára. A meghalást egymástól, egymást utánozva, egymást követve tanuljuk el. Mint mindent. :-)
De ez, csak a gondolataim közül egy. Valamikor régen a játékban való részvétel kedvéért belegyeztünk a halálba. Erre emlékeztetnek bennünket a halottak.
A Te történeted viszont, megkapó.
Csodálatosan írsz!
Mindig is szerettem volna mondani. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 692. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-22 01:05 | 2020. április 21.
Forgott velem a világ. Hat éves voltam, és nem tudtam még, hogy létezik ez a kifejezés. De azonnal be tudtam azonosítani, amikor először hallottam, vagy inkább olvastam(?) -- nem tudom, ezt nem lehet ellenőrizni, mert nem emlékszem, mikor találkoztam vele először verbális formájában, és most nem is ez az érdekes, mert nem erről akarok beszélni, csak valamiért fontosnak tartottam megemlíteni, hogy preverbális tapasztalatról van szó; testiről, írhatnám, de nem tudom, mennyire lehet testinek nevezni valamit, amit álmunkban élünk meg. Mert nem a valóságban történt, csak olyan volt napokig, mintha valóban megtörtént volna, bár én tudtam, hogy csak álmodtam, hatévesen az ilyesmit már tudja az ember, mégsem tudtam kivonni magam az érzés alól: Anyu meghalt.
Keresztanyuék udvarán álltam, ott közölte velem valaki, vagy csak belém hasított, mint egy villám, nem emlékszem, csak a tudatra, hogy Anyu nincs és nem lesz soha többé. Akkor kezdődött az a furcsa örvénylő, támaszpont nélküli mozgás, amit később a „forgott velem a világ” kifejezéssel azonosítottam, vagy fordítva: amikor a kifejezést először hallottam, ezzel az álommal azonosítottam. Gondolom.
Ha egészen pontos akarok lenni, nem a világ forgott velem, hanem én forogtam a világgal. Olyan volt, mint egy dervistánc, vagy mint amikor a víz hörögve örvénylik a lefolyóban. Az északi féltekén jobbra, a déli féltekén balra. Az interneten, ahol az ilyen értesüléseket szerzem, mert hol máshol szerezzem, egy ideig cáfolták ezt, aztán kiderült, hogy mégis igaz, csak bizonyos feltételeknek teljesülnie kell, és a Coriolis-erő hatni kezd. A körhinta szédítő hatásához is hasonlított, mintha a gyomrom is felkavarodott volna közben. (Egyszer hánytam körhinta után. De az egy másik történet. Egy fiúval kapcsolatos, akinek én tetszettem, de én őt látványosan kerültem.)
Napokig rettenetesen éreztem magam az után az álom után. Tudtam, hogy nem igaz, hiszen Anyu élt, halottam, ezt most véletlenül írtam egy el-lel, de nem törlöm ki, inkább nekiugrom még egyszer: hallottam, láttam, még a szagát is éreztem, mégis: nem lehetett meg nem történtté tenni azt az álmot. És főleg: azt az örvénylést, ami a bennem lévő biztonságot az élettel kapcsolatban alapjaiban rendítette meg.
Mamáról sosem álmodtam ilyet, és ezután már nem is álmodhattam. Róla nem. Még egyszer ilyen meg nem történhetett… Hogy váratlanul... Az a forgás... Mert akkor ott hatévesen készülni kezdtem. Minden nap egy kicsit gondolnom kellett arra, hogy Mama egyszer meg fog halni. Hogy amikor tényleg megtörténik, már ne fájjon.
Nem is fájt. 83 évvel azután az álom után, elégedetten álltam a temetőben. és legszívesebben fityiszt mutattam volna a halálnak, ha addigra már nem lettünk volna elég jó barátok. Persze sírtam. Mint mindenki. A temetőben a sírás ragályos, mint jó buliban a nevetés.
Így lesz majd ezekkel a debreceni utcácskákkal is. Mindennap egy kicsit foglalkoznom kell azzal, hogy ez az állapot, hogy esténként egyedül futkározom bennük, nem tart örökké. Egyszer majd búcsút kell tőlük vennem. És már most hiányoznak. Mert mindennap egy kicsit megengedem, hogy előre hiányozzanak.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
