NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-04-20 15:36 Összes olvasás: 71359Olvasói hozzászólások nélkül| 709. | Naplóíró: kiegészítés | [tulajdonos]: ... | 2020-05-01 06:45 | | Azt elfelejtettem beleírni, hogy a "Három Grácia" elnevezést csak a töri tanárunk használta. Osztálybéli változata a "Három Buzgó Mócsing" volt. | |
| 708. | [tulajdonos]: ... | 2020-05-01 06:13 | 2020. május 1.
Belehallgattam a ITM járványügyi konferenciájába. Adatok, statisztikák, görbék, mutatók. A tudós előadók mögött a háttérben színes grafikonok. Az egyiken mintha egy nagyváros sziluettje lenne égbe nyúló Bábel-tornyaival, a felhőkarcolókkal.
A férjemről álmodtam. Semmilyen konkrét részletre nem emlékszem, csak valami közös nagy mászkálásra egy tágas mezőn. Reggel levelet találtam tőle az e-mail-fiókomban, amelyben arról tájékoztat -- mint egy kijár-ványügyi szóvivő --, hogy május 3-tól mehetek úszni, mert megnyílnak a strandok és uszodák. Figyeltem magam, hogyan reagálok. Valahogyan úgy, mint a kisgyerek, akivel közlik, hogy visszatért az anyja, aki hónapokra egyedül hagyta. Vagy ahogyan annak idején a zsidók egy része Jézust fogadhatta. Bizalmatlanul: ez még nem lehet a Messiás.
A Három Grácia, így nevezett bennünket Tibori, a történelem tanár. Mi voltunk az osztály éltanulói, Saca, Kissjutka és én, Vajdicska, ahogyan egy idő után az osztályban neveztek. Salildi és Korancsa kezdték ezt el: a vezetéknevek elé kicsinyítőképzőket raktak, az osztály egy résznek így lett beceneve. Nem mindenkinek, az egyszótagos vezetéknevűeket, mint például őket a keresztnevükön becéztük, azt olvasztottuk egybe a vezetéknévükkel előbb szóban, aztán írásban is. És voltak egészen egyedi nevek, Fószer (F. Zsolt, akinek a „fószer” volt a szavajárása), Misszi (Sz. Éva, akit angol órán Miss Eve-nek szólítottak, az rövidült Misszivé), Habó stb.
Saca és Kissjutka az osztály fő-főelitjét képviselték (Saca mamája pszichológus, apja népművelő egyetemi tanár, Kissjutka mamája a kiss Kossuthban tanár, apja orvos). Én, a vidéki parasztkislány nem tartoztam a köreikbe, csak egy darabig, amikor Saca szülei, észlelvén, hogy én vagyok az osztály harmadik kitűnő tanulója, meghívtak engem is a zsúrokra, amelyeket a lányaiknak rendeztek (Sacának volt egy húga is). Másodikosok voltunk. Akkoriban még sokat beszélgettem velük. Én kollégistaként eléggé értesült voltam a tanórákon kívüli viszonyokról, ki kivel jár, ki kibe szerelmes. Saca és Kissjutka ezekről a dolgokról mit sem tudtak, én szállítottam nekik a pletykákat. Ők pedig a helyi (debreceni) viszonyokba avattak be. Így jutottam el, Saca javaslatára a Zenei Könyvtárba, ahol aztán szilencium helyett a délutánjaimat töltöttem. Mivel jó tanuló voltam, nekem nem volt kötelező a kollégiumban maradni tanulási idő alatt, mindig kaptam kimenőt, ha kértem, csak igazolnom kellett, hogy hol jártam. A zenei könyvtárossal alá kellett íratni valami papírt. Bach, Mozart, Beethoven, Smetana, Muszorgszkij, Ravel…, mikor mit kértem ki a katalógusból, olykor könnyű zenét is. Illést, LGT-t, Police-t (a Sting elődjét), később Pink Floydot. És a Hair-t. Sz. Lajos szólt, amikor még másodikosok voltunk, hogy a DOTÉ-n a Filmklubban meg lehet nézni egy filmet, ami tutira jó. Az volt a Hair. A mozikban akkor még nem ment. Akkora tömeg volt, hogy nem fértünk be. Az osztályból kb. tízen voltunk ott, állva néztük végig. Aztán ment a moziban is, ott is megnéztem a többi kollégista lánnyal. És később ahányszor csak lehetett. Húszszor-harmincszor. Nem volt film, amit ennyiszer láttam. Na, és a könyvtárban hetente egy időben mindig a Hair-kazettát kértem ki. Kazettás magnóról szólt a zene a zenei könyvtárban. Kis fülkék voltak, oda lehetett beülni. Fülhallgató, gombok, tanulás. Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy a Facebook-on tegnap elterjedt a hírt: meghalt Milos Forman. Pedig, ő már 2018-ban is meghalt egyszer
| |
| 707. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-30 07:46 | Idézetekkel párnázzuk körül magunkat, hogy ne verjük bele mindenbe a könyökünket, vagy, hogy ne fázzunk.
Nehéz eldönteni, milyen látszattevékenységeket kell visszaszorítani, amikor minden az. Vannak kanonizált költői túlzások arról, hogy még a lélegzetvétellel is meg lehet mozdítani a világot. Vagy azzal, hogy csak nézzük, mint Pilinszky a gyepet az Itt és most-ban. Lehet az ilyen alkotásokban gyönyörködni, vagy gyönyörködés nélkül csak nézni őket, hátha megmozdulnak, de hinni nem szabad nekik.
Én legfeljebb egyet tudok csinálni: a nyugtalanító látszattevékenységet nyugalmasabb látszattevékenységekre cserélem. Olyan tevés-vevésekre, amelyek közben a gondolataim nem túlburjánzanak, hanem lecsillapodnak. A Majával való videochatelés megerősített abban, amit már régóta sejtek: vissza kell térnem a horgoláshoz. Nem sajnálhatom rá az időt. Naponta egy tenyérnyi felület meghorgolása egy hónap múlva harminc tenyérnyi felület. Abból már össze lehet rakni egy szép párnahuzatot. Amire semmi szükség. Van elég párnahuzat. Mindenkinek van elege mindenből.
Gyanítom, hogy a nagyik sem csak szorgalomból horgoltak. A fejükbe tolakodó gondolatokat kellett csipkemintákká transzfolmálniuk. Anyu szomszédainak nincs szüksége semmilyen manuális tevékenységre (na, jó, ketten cigiznek, ami részben manuális, részben orális tevékenység), hogy kiüresítsék az agyukat. Tudnak nézni a semmibe teljes nyugalommal. Többségük kétkezi munkás. Ez nem igaz. Van két szakács, egy szociális gondozó, egy kőműves, három nyugdíjas. És egy könyvtáros. Az utóbbi a szemben lévő házrész tulajdonosa. De ő nem lakik itt. Csak egyszer találkoztam vele. Nyugtalanítóan értelmes volt a tekintete a többiek megnyugtatóan semmilyen nézéséhez képest. Hetek óta nem találkoztam olyan személlyel (a húgomat leszámítva), akinek rendesen bele lehetett nézni a szemébe. Hamar hozzászokik az ember, hogy csak úgy tesz, mintha látná a másikat. Van, aki túl közel van, azért nem látszik. Mint Anyu.
Láttam tegnap az interneten egy szobrot. Három vagy négy férfit ábrázol (nem lehet pontosan megállapítani, és pont ez a lényeg, hogy ne lehessen), szorosan egymás mellett, szorosabban, mint a Laokoón-csoport tagjai, nem is csak egymás mellett, hanem félig egymásban (nem erotikus értelemben). Az egyiknek a keze annyira benne volt egy másikban, hogy a háta közepén jött ki.
| |
| 706. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-29 16:33 | Kedves Naplóm! Nagyon bosszant, hogy nem tudom kijavítani a hozzád írt szövegeket, de juszt se halok bele. Ebbe nem.
2020. április 29.
Érdekes, hogy az Audrey Hepburn-rekeszben tároltam a Marnie-t. És nem emlékeztem, hogy Hitchcock-film. A kritika jól lehúzza, mint vulgár-freudista alkotást. Meg, hogy ebben a filmben nyilvánulnak meg leginkább Hitchcock elfojtott vágyai a szép, szőke színésznő, Tippi Hedren iránt, aki nem volt képes viszonozni a vizenyős szemű öreg szenvedélyét, a szerepekre bezzeg szüksége volt, Hitchcock nélkül a semmibe hullt volna. Így is oda hullt végül, de előtte még szárnyalhatott. Megvolt az ára. Mint ahogyan megvan mindig mindennek az ára. Vagy ücsörögsz ölbe tett kézzel, mint itt Anyunál a szomszédban sokan, irigylésre méltóan üres ábrázattal, esetleg dolgozol naphosszat egyik helyről a másikra rakosgatva dolgokat, aztán vissza mindent az eredeti helyére, esetleg egy kicsit arrébb. Mint egy takarítónő, aki nem túl jó megfigyelő. Nem lehet mindenki olyan kifinomultan szemfüles, mint Griet, Vermeer „gyöngyfülbevalós” cselédje.
A takarítónők többsége nem jó megfigyelő. Mama szerintem az volt. A háború idején Nagyváradon szolgált egy családnál. Cseléd a családnál. Jól megfigyelte, és sose felejtette el a harmincezer fős zsidó gettó felszámolását (értsd: azt, ahogyan a háború vége felé, szinte az utolsó pillanatban koncentrációs táborokba hurcolták azt a rengeteg embert, köztük azt a családot is, amelyiknek ő, a mezítlábas cselédlány hordott be szerdánként élelmet a gettóba). A gettóba való titkos bejárkálás közben ismerkedett meg azzal a fiatal kékszemű katonával, aki miatta hagyta ott a háborút Nagyvárad bombázása után, és aki a nagyapám lett.
Hitchcockra visszatérve. Nem tudom, mennyit von le egy alkotás értékéből, ha kiderül (vagy legalábbis gyanítható), hogy elfojtott vágyak lapulnak a háttérben, mint sok árbochoz kötözött Odüsszeusz. Emlékszem, amikor az Alice Csodaországban angol változatát megvettem Londonban egy antikváriumban, Hollandiába „hazafelé” menet a buszon a könyv több oldalas bevezetőjében azt olvastam, hogy a kalandokban, amiket Alice átél, a szerző Lewis Caroll kislányok iránti pedofil vonzalmai nyilvánulnak meg. A kerítés tetején ücsörgő, pipáló hernyó képében, és ahogyan rendszeresen megnőnek és kicsivé zsugorodnak a dolgok. Vagy a nyúlüregben, mint szimbólumban. Érdekes volt ennek a fényében újraolvasni angolul is a mesét, huszonhét évesen már nyugodtan elveszítheti az ember az olvasói az ártatlanságát. De a mű értéke nem csökkent a szememben. József Attila verseit sem nézem le, csak mert tudom, hogy ödipális komplexus áll mögöttük, ja, meg border line személyiségzavar. Levon Pilinszky verseinek értékéből bármit a tény, hogy látensen homoszexuális volt? (Allítólag. Van, aki ezt elképzelhetetlennek tartja, balliberális fantáziálásnak, ó, istenem!).
"A film olyan legyen, mint cipőben a kavics." (Lars von Trier: Járvány) Nem mindegyik film ilyen. A film helyére behelyettesítve a vers szót: nem mindegyik vers olyan, mint a cipőben a kavics. Van, amelyik olyan, mint egy kényelmes cipő. Pont az én lábamra való. Hosszú sétákat tehetek benne, anélkül, hogy beledagadna a lábam, és feltörné a bokám. De olyan is van, ami töri a lábamat. Túl magas a sarka, vagy túl alacsony. Csetlem-botlom benne. Végül leveszem, és mezítláb megyek tovább. Érzem, ahogyan a talpam megkönnyebbülve végiggördül a talajon. Közben el lehet tűnődni azon, hogy szükséges-e ehhez az érzéshez előzetesen a láb gyötrése.
Ahogyan öregszem egyre többször veszem észre magamon, hogy külön agyrekeszekben tárolom a különböző élethelyzeteimhez kapcsolódó információkat, élményeket. Az információk és élmények egy darabig vidáman lubickolnak önálló életük tágas tavában, a külön-külön rekeszekben, amíg szép lassan, el nem indul közöttük a kommunikáció. Az információcsere. Mint amikor a féligáteresztő hártyán keresztül megkezdődik a folyadékok átáramlása egyik edényből a másikba. Másfél hónapja fordítom a Fehér város-trilógia második kötetét, amelyben újra egy sorozatgyilkos szedi áldozatait. Fejezetről fejezetre megismerkedünk többek között egy kislány sorsával, aki ellen valaki (a saját apja) szexuális abúzust követ el.
Tegnap este éjfél után nem sokkal a következő mondathoz érkeztem: „Rebeca lopva a fiú kezére sandított. Nem tűnt veszélyesnek. Viszonylag kicsi, ártatlan gyerekkéz volt.” Hát, persze, jutott eszembe. Ez a kislány aszerint ítéli meg, kiben lehet megbízni, hogy kinek mennyire hasonlít a keze az apjáéra. És eszembe jutott a kb. egy hónapja fordított rész: „A lány mereven nézte az övéhez képest hatalmas kezet. Jól ismerte minden részletét: az inakat, az ereket, a hosszú ujjakat. Kifinomult, tudóskéz volt. Rebeca egy ideje megszállottan figyelte az emberek kezét. Még magának is szégyellte bevallani, de az ismeretleneket aszerint osztályozta, hogy hasonlított-e a kezük az apjáéra. Ha nem, megbízott bennük. Ha igen, nem kaphattak tőle semmi esélyt.”
Megint eltelt két hét. A körmöm növekedésén érzékelem.
Közben a saját családomról mintha elfelejtkeztem volna. Mintha valamit munkával és az írni-írni-írni-val kellene kipihennem. Egy lámpafényes kis szoba a szanatóriumom. Nem biztos. Csak gyanakszom. Hogy soha szabadabb nem voltam, mint most, amikor be vagyok ide zárva, erre a nagyjából 49 négyzetméternyi területre. Voltam szabadabb. Gyerekkoromban, amikor a többiekkel, a húgaimmal és a környék gyerekeivel, akiket magam köré gyűjtöttem (Tóthéktól, Kovácséktól és Marjánéktól), a falu határában bolyongtunk. Egyszer megtisztítottunk egy patakot, ami tele volt falevéllel, kidobott tárgyakkal, mindenféle trutymóval. Egy letört babafejet is találtunk. Hazavittem. Sokáig megvolt. Apám dobta ki, amikor már gimnáziumba jártam.
| |
| 705. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-29 13:54 | 2020. április 29.
Érdekes, hogy az Audrey Hepburn-rekeszben tároltam a Marnie-t. És nem emlékeztem, hogy Hitchcock-film. A kritika jól lehúzza, mint vulgár-freudista alkotást. Meg, hogy ebben a filmben nyilvánulnak meg leginkább Hitchcock elfojtott vágyai a szép, szőke színésznő, Tippi Hedren iránt, aki nem volt képes viszonozni a hájas öreg szenvedélyét, a szerepkre viszont szüksége volt, Hitchcock nélkül a semmibe hullt volna. Így is oda hullt végül, de előtte még szárnyalhatott. Megvolt az ára. Mint ahogyan megvan mindig mindennek az ára. Vagy ücsörögsz ölbe tett kézzel, mint itt Anyunál a szomszédban sokan, irigylésre méltó üres ábrázattal, esetleg dolgozol naphosszat egyik helyről a másikra átrakosgatva dolgokat, aztán vissza az eredeti helyére, esetleg egy kicsit arrébb, mint egy takarítónő, aki nem olyan jó megfigyelő, mint Griet, Vermeer „gyöngyfülbevalós” cselédlánya. A takarítónők többsége nem jó megfigyelő. Mama szerintem az volt. A háború idején Nagyváradon szolgált cselédként egy családnál. Cs-cs. Végignézte a 30 ezres zsidó gettó „felszámolását” (értsd: azt, ahogyan a háború vége felé, szinte az utolsó pillanatban koncentrációs táborokba hurcolták azt a rengeteg embert, köztük azt a családot is, amelyiknek ő a mezítlábas cselédlány hordott be rendszeresen élelmet a gettóba). Ott ismerkedett meg azzal a fiatal kékszemű katonával, aki miatta hagyta ott a háborút Nagyvárad bombázása után, és aki a nagyapám lett.
Hitchcockra visszatérve. Nem tudom, mennyit von le egy alkotás értékéből, ha kiderül (vagy legalábbis gyanítható), hogy elfojtott vágyak lapulnak a háttérben, mint sok árbochoz kötözött Odüsszeusz. Emlékszem, amikor az Alice Csodaországban angol változatát megvettem Londonban egy antikváriumban, Hollandiába „hazafelé” menet a buszon a könyv több oldalas bevezetőjében azt olvastam, hogy a kalandokban, amiket Alice átél, a szerző Lewis Caroll kislányok iránti pedofil vonzalmai nyilvánulnak meg. A kerítés tetején ücsörgő pipáló hernyó képében, és ahogyan rendszeresen megnőnek és kicsivé zsugorodnak a dolgok. Vagy a nyúlüregben, mint szimbólumban. Érdekes volt ennek a fényében újraolvasni angolul is a mesét, huszonhét évesen már nyugodtan elveszítheti az ember az olvasói az ártatlanságát. De a mű értéke nem csökkent a szememben. József Attila verseit sem nézem le, csak mert tudom, hogy ödipális komplexus áll mögöttük, ja, meg border line személyiségzavar. Levon Pilinszky verseinek értékéből bármit a tény, hogy látensen homoszexuális volt (állítólag -- van, aki ezt elképzelhetetlennek tartja, balliberális fantáziálásnak, ó, istenem!).
"A film olyan legyen, mint cipőben a kavics." (Lars von Trier: Járvány) Nem mindegyik film ilyen. A film helyére behelyettesítve a vers szót: nem mindegyik vers olyan, mint a cipőben a kavics. Van, amelyik olyan, mint egy kényelmes cipő. Pont az én lábamra való. Hosszú sétákat tehetek benne, anélkül, hogy beledagadna a lábam, és feltörné a bokám. De olyan is van, ami töri a lábamat. Túl magas a sarka, vagy túl alacsony. Csetlem-botlom benne. Végül leveszem, és mezítláb megyek tovább. Érzem, ahogyan a talpam megkönnyebbülve végiggördül a talajon. Közben el lehet tűnődni azon, hogy szükséges-e ehhez az érzéshez előzetesen a láb gyötrése.
Ahogyan öregszem egyre többször veszem észre magamon, hogy külön agyrekeszekben tárolom a különböző élethelyzeteimhez kapcsolódó információkat, élményeket. Az információk és élmények egy darabig vidáman élik külön, önálló életüket a külön-külön rekeszekben, amíg szép lassan, el nem indul közöttük a kommunikáció és az információcsere. Mint amikor a féligáteresztő hártyán keresztül megkezdődik a folyadékok átáramlása egyik edényből a másikba. Másfél hónapja fordítom a Fehér város-trilógia második kötetét, amelyben újra egy sorozatgyilkos szedi áldozatait. Fejezetről fejezetre megismerkedünk többek között egy kislány sorsával, aki ellen valaki (a saját apja) szexuális abúzust követ el. Tegnap este éjfél után nem sokkal a következő mondathoz érkeztem:
„Rebeca lopva a fiú kezére sandított. Nem tűnt veszélyesnek. Viszonylag kicsi, ártatlan gyerekkéz volt.” Hát, persze, jutott eszembe. Ez a kislány aszerint ítéli meg, kiben lehet megbízni, hogy kinek mennyire hasonlít a keze az apjáéra. És eszembe jutott a kb. egy hónapja fordított rész: „A lány mereven nézte az övéhez képest hatalmas kezet. Jól ismerte minden részletét: az inakat, az ereket, a hosszú ujjakat. Kifinomult, tudóskéz volt. Rebeca egy ideje megszállottan figyelte az emberek kezét. Még magának is szégyellte bevallani, de az ismeretleneket aszerint osztályozta, hogy hasonlított-e a kezük az apjáéra. Ha nem, megbízott bennük. Ha igen, nem kaphattak tőle semmi esélyt.”
Megint eltelt két hét. A körmöm növekedésén érzékelem.
Közben a saját családomról mintha elfelejtkeztem volna. Mintha valamit munkával és az írni-írni-írni-val kellene kipihennem. Egy lámpafényes kis szoba a szanatóriumom. Nem biztos. Csak gyanakszom. Hogy soha szabadabb nem voltam, mint most, amikor be vagyok ide zárva, erre a nagyjából 49 négyzetméternyi területre. Voltam szabadabb. Gyerekkoromban, amikor a többiekkel, a húgaimmal és a környék gyerekeivel, akiket magam köré gyűjtöttem (Tóthéktól, Kovácséktól és Marjánéktól), a falu határában bolyongtunk. Egyszer megtisztítottunk egy patakot, ami tele volt falevéllel, kidobott tárgyakkal, mindenféle trutymóval. Egy letört babafejet is találtunk. Hazavittem. Sokáig megvolt. Apám dobta ki, amikor már gimnáziumba jártam.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 704. | korrektor: javítások | 2020-04-28 17:51 | 1) (...) valószínűleg ő hasonlított legjobban az otthon hagyott orosz gyévuskákra
2) Akkor már magyar férje volt (...) | |
| 703. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-28 17:15 | 2020. április 28.
Kezdek a kelta kultikus szokások szakértőjévé válni. Kkkkkkk… Itt van például a három csuklyás szellem (genii cucculati – néhol egyértelműen, máshol kevésbé látványos fallikus ábrázolásban) a termékenység „őrzői” a kelta engesztelő szertartásokon, amelyeken tisztátalan szülőket áldoztak fel (pl. várandós nőket, akik nem megfelelő körülmények között estek teherbe), hogy a meg nem született gyermeket a hármas Istenanya (a Matres) gondjaira bízzák. Többnyire hármas halállal: perzseléssel, akasztással, vízbe fojtással. Három, három. Mindenütt a három.
Szegény Róza néni. Akit egy orosz tiszt ejtett teherbe, miután nagy csinnadrattával „annak rendje és módja szerint” (?) házasságra kényszerítette. Lovasszekér, menyasszonyi fátyol, esküvői menet, minden volt. Előtte pedig hetekig dédnagyamám konyhájában strázsált pisztollyal a kezében, és nem engedte, hogy munkára fogják a szép lányt, az ő kraszívaja gyévuskáját, pedig az szívesebben végzett volna bármilyen házi munkát, mint hogy az ő térdén ücsörögjön. Szegény Róza a néni: a keltáknál nem maradhatott volna életben. De ő életben maradt, egészen 88 éves koráig. A fia, Sanyi alias Szása még él. Zavarba ejtően különleges kék szemébe tíz éves koromban szerelmes voltam. Akkor temettük a 75 éves dédnagyanyámat, aki annak idején nem tudta megakadályozni, hogy ő (a kis Szása) megfoganjon.
„Ő volt köztünk mindig a legszebb, a Róza”, mondta Mama. Rózsás, kerek arcával valószínűleg ő hasonlított legjobban az otthon hagyott orosz bábuskákra. Én már csak idősebb korában ismertem, terebélyes asszonyka volt, színes kendőket, hordott, mint egy matrjoska-baba. Akkor már magyar férj volt, és született még több gyereke. És most egy kicsit elbizonytalanodtam, mert az a kék szemű fiú, akit „Tubi mama” (dédnagyanyám) temetésén láttam, nagyjából velem egy idős volt, ő tehát nem lehetett az orosz tiszt fia, legfeljebb annak unokája, egy generációval lejjebb. De ennek igazából nincs jelentősége, hiszen én nem a fiúba, csak a szemébe voltam szerelmes. Mama családjában mindenkinek sötét barna szeme van, Papát leszámítva, akinek a vérében, mint most Anyutól megtudtam egy német nevelőnő és egy gróf vére csörgedez (én mindig azt hittem román beütés nála a kék szem). Mintha a kék szem az erőszakkal létrehozott gyerekeket jelentené ebben a családban. Mint a Száz év magány-ban a malacfarok. Bár ott a vérfertőző kapcsolat jele. Már nem emlékszem, melyik szereplő szeret bele az unokatestvérébe, Ursulának nagy kő esik le a szívéről, amikor a pár első gyereke megszületik.
Érdekes, hogy Anyu másként emlékszik az oroszok elleni védekezésre, mint én. Valószínűleg ugyanannak a történetnek egy másik mozaikját kapta meg Mamáéktól, mintha szántszándékkal adagolták volna így a történetet, hogy amikor ők már nem élnek, de mi még igen, együtt rakjuk ki a puzzle-t, ami még biztosan így sem teljes. Ki tudja, mi minden ESETT MEG, és maradt meg elmondhatatlannak.
Anyu szerint dédnagyanyám férfiruhába öltöztette a lányokat, és azért küldte őket Komádiba, hogy feljelentést tegyenek a „kommandón” (?). Én úgy hallottam Mamától, hogy rongyos ruhát adott rájuk és arcukat bekente kosszal, korommal, hogy csúnyáknak látszódjanak, de hiába a felajzott katonákat nem lehetett megtéveszteni. Láttak azok elég csúf dolgot útközben, amíg odaértek annak a takaros kis falunak a határába. Azok a lányok nem abba kategóriájába tartoztak. Kormosan és rongyosan sem. Nem sikerült a csúfítkozás.
„Ti meg most már aludjatok inkább együtt”, penderítette egymás mellé a dédnagyanyám Mamát és Papát. Ha már házasság előtt kell megesnie ennek a lánynak is, legalább ne orosztól essen teherbe, hanem attól, akit szeret. Anyu ezt a puzzledarabot sem ismerte.
Milyen undokul eufemisztikus a „megesik” szó. Ahelyett, hogy ki mernék mondani, mit tett egy gazember azzal a lánnyal. Még a magáévá tette is jobb. Bár az is túl puha. A nyelvi szemérmeskedés, mint a lankadt pöcs.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 702. | Vajdics: megjegyzés | [tulajdonos]: ... | 2020-04-27 14:24 | "Otthon a végtelen vesztesek számára" nem az én fordításom. Nem figyeltem eléggé, csak átvettem a cikkből, amiben a jelenségről olvastam.
Az infinite-et én másként fordítanám: menthetetlennek vagy életképtelennek. A loser-t meghagynám lúzernek | |
| 701. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-27 13:36 | 2020. április 27.
Fordítás közben sok mindennek utána kell néznem. Érdekes dolgokra bukkanok. Mint ez is:
Számos népszerű japán animációs széria esett cenzorok áldozatául nyugaton, olvasom. A Dragon Ball Z című japán animációs filmből például teljesen törölték (többek között) a halál fogalmát, pedig az eredeti történetnek fontos része volt a túlvilág. Azok a szereplők, akik meghalnak, az angol szinkron szerint egyszerűen csak egy "másik dimenzióba" kerülnek át. Még furább, ahogyan a pokol kérdését kezelik. A történet szerint Goku (nem tudom, ki ő, nem láttam ezt az „animét”) egyszer oda is eljut, és két "HELL" feliratú pólóban feszítő fickóval találkozik. Az USA-ban átrajzolták a pólókat: így végül a HFIL betűszó díszeleg rajtuk, ami annyit tesz, "Home for Infinite Losers", vagyis "Otthon a végtelen vesztesek számára".
Az jut eszembe erről, amit Granadában hallottam az egyik spanyol irodalom tanártól. Franco idején a cenzúra a filmekre is kiterjedt. Eleinte csak a spanyol nemzeti filmipar termékeit nézhették az emberek, aztán, amikor lazult a diktatúra az amerikai filmeket is beengedtek, de erősen cenzúrázták a filmeket. A család szent volt, a spanyol nők legfőbb dolga az volt, hogy férfiakat otthon tartsák, ne legyen kedvük az utcán balhézni, a házastársi hűség egyenesen hazafias kötelességnek számított. Ha egy egyébként lájtos (értsd: nem forradalmi hangulatú) amerikai filmben előfordult a spanyol regiszterből törölt „adulterio” (házasságon kívüli kapcsolat), azt átalakították valami erényesebb dologra: a főhőst úgy tüntették fel, amikor a szeretőjéhez ment, mintha a testvérét látogatná meg. A hamisítást leleplező részeket egyszerűen kivágták. A szinkronlobby a mai napig is erős Spanyolországban, szinte minden film spanyol nyelven kerül a mozikba. Nem is beszélnek jól angolul a spanyolok, szemben a portugálokkal, aki maximum feliratozzák a filmeket, és tudnak rendesen angolul. (Történelmileg is jóban voltak az angolokkal. A spanyolok elleni restaurációs harcban az angolok (II. Károly) segítették őket. Plusz a jó portói bor – azt szerették nagyon az angolok.)
| |
| 700. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-26 18:11 | 2020. április 26.
Boldog anyák napját, mondom Anyunak. Köszönöm, feleli furcsán, szemérmesen. Ugyanaz az érzés fog el, mint amikor kislánykoromban fel akart világosítani, menstruációról és hasonlókról, és nagyobb zavarban volt, mint én. Mintha valami ragadós kulimászt kent volna rám, amit azóta sem tudtam lemosni. Milyen hülye szó ez a felvilágosítás. Mintha lenne valami köze a megvilágosodáshoz. Pedig csak a káoszt növeli. A katyvaszt. Beködösíti az amúgy is zavaros -- mert ambivalens -- viszonyt. Ambivalencia alatt itt most nem kettősséget, a jó és a rossz, a fekete és a fehér, a sötét és a világos összekulimászolódását értem (valami megnyugtatóan unalmas szürkévé), hanem sokkal összetettebb állapotot, olyan vegyes salátát, amelyben a szivárvány összes színe megtalálható a legváltozatosabb keverékekben. Ötvenöt éve azon vagyok, hogy külön gyönyörködhessem bennük. A meleg, otthonos, déli, vidám stb. színekben és a jéghideg, északi sarki, rémisztően idegen és/vagy szomorú színekben. Egyaránt. Nem hagyhatom, hogy összekeveredjenek. Kaki színűvé.
Köszönöm, feleli Anyu, és ezzel le van tudva az anyák napja. Nem várom, soha nem is vártam tőle, hogy hozzátegye, amit Mama szokott (volt), ha felhívtam: „Neked is, Anikám, hiszen te is anya vagy.” De eszembe jut. És ez ellen nincs mit tenni. Nem is akarnék. Csak annyit tudok szabályozni, hogy hova teszem el ezt az emléket: az erőforrások vagy a hiányok közé. Nem mintha a hiányt lebecsülném. Vagy bármit, ami kibillent a komfortzónámból.
Itt van ez az asszony, aki engem tizennyolc éves korában szült, aki most éppen töltött káposztát főz, görbe ujjaival tekergeti a rizzsel és fokhagymával kevert darált húst a káposztalevelekbe. Szörnyeteg vagyok, hogy kibeszélem. Vagy nem.
Felhívott ma Maja videochat-en. Két horgolásminta között szóba került két Netflix-film, Márquez és Kierkegaard. Koppenhágában, ahol Maja a CV előtti időkben járt, van egy Kierkegaard-szobor, akivel „beszélgetni” lehet. Csak egy alkalmazást kell bekapcsolni, és a „szobor” angol nyelven azonnal osztani kezdi a gondolatait: élsz, vagy csak létezel? Haha, mondtam, nekem nem kell applikáció ahhoz, hogy szobrokkal beszélgessek, igaz, az én szobraimnak inkább én osztom az észt. Majának is elmeséltem, amit Szabó Magdával már megosztottam, hogyan képzelem el a történelmet a magam asszonyi módján, tudománytalanul, minden alapot nélkülözően. Hogy a civilizációk számomra körkörös minták, azok rakódnak össze patchwork-szerűen egy hatalmas takaróvá, az alatt fekszünk mi, ilyen-olyan emberek, élők és holtak, mindannyian. Szóba került Amaranta is (eszembe jutott közben, hogy így hívják), Ursula menye, aki a saját szemfedőjét hímezi. Úgy emlékeztem, hogy horgolja, de előkerestem a szöveget, amit nagyon jól tettem, mert több dologban is tévedtem. Totál elfelejtettem például, hogy Amaranta eredetileg a lányának, Rebekának készíti a szemfedőt, és közben azon imádkozik, nehogy hamarabb haljon meg, mint ő, mert akkor ki fogja befejezni a munkát? Basszus! Márquez nem finomkodik, ha egy kapcsolatot őszintén ábrázolni.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
