NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-04-25 15:49 Összes olvasás: 71633| 733. | [tulajdonos]: vis-major | 2022-01-29 20:38 | Amíg az előző bejegyzésemet írtam, kiderült, hogy tegnap éjjel meghalt a sógorom. A férjem és a másik öccse törte rá az ajtót. El sem tudom képzelni, min mehet most keresztül Andris. Ott ülni egyedül a lakásban a kihűlt testű bátyjával, amíg az öccse orvos után jár, hogy legyen, aki megállapítja a halál tényét. Tegnap még találkoztak, D. valami papírt íratott alá Andrissal, utána többször is invitálta, hogy kávézzanak együtt, de Andris visszautasította mondván, hogy velem találkozik az erdőben, a Csacsi-réten, már így is késésben van. Végül csak a buszmegállóban ácsorogtak egy kicsit, D. elszívott egy cigit, közben elengedtek egy buszt. Milyen szerencséd van neked Anikóval, becsüld meg, ezt mondta a sógorom a férjemnek a halála előtti délutánon, amikor felfogta, hogy az öccsének még ennyi (harminc egynehány) év elteltével is van mit kezdenie a feleségével, például randevút lehet vele megbeszélni az erdő közepére. Elégtétellel hallgattam A. beszámolóját erről a beszélgetésről, hiszen volt idő, amikor D. számára sem voltam igazán kívánatos személy a családban, bár tulajdonképpen még ő volt hozzám a legkedvesebb. Bizony szerencsés fickó vagy, hogy én vagyok a feleséged, mondtam Andrisnak, és nevettünk. Mákos-meggyes és áfonyás-túrós rétest ettünk a jeges szélben, ő forralt bort is ivott, én szomjaztam, mert szilveszter óta nem iszom alkoholt, hideg volt a Normafánál, végül ott találkoztunk, nem a Csacsi-réten. Most utólag szívesen lemondanék erről az egészről, csak hogy a férjem elmondhassa, a halála előtti napon még együtt kávézhatott a bátyjával. De így már csak az az utolsó a cigi marad. A közös ácsorgás a 21-es busz megállójában.
Azt hittem, jó viszonyban vagyok a halállal. Hát nem.
| |
| 732. | [tulajdonos]: "neménvagyokakivalamitakar" | 2022-01-29 14:18 | Kedves Naplóolvasók!
Kaptam egy levelet, amelyben valaki (innen a DOKK-ról) jelzi, hogy a "feljegyzések az életemről" című naplóban az én régen hallott hangomat véli felfedezni.
Többször is elolvastam a nevezett naplóban eddig megjelent bejegyzéseket. Szép, egészséges szövegek, nem vet rám rossz fényt a feltételezés.
Nem is magam miatt szólalok most meg, hanem a naplóíró iránti tiszteletből, ha netalántán másban is felmerülne a kérdés: legyen világos, hogy nem az én álmaimba és nem az én életem eseményeibe kap betekintést, hanem egy olyan szerző alkotói folyamatába, aki a DOKK-on való megmutatkozás iránt több bizalommal rendelkezik, mint jelenleg én.
Kívánok (most elsősorban neki, ha már így alakult) sok teremtő energiát!
Vajdics Anikó | |
| 731. | [tulajdonos]: ... | 2020-11-22 21:59 | Kedves Gyula!
Előkerestem, amit korábban írtam. Bizony, az a mondat nagyon lelketlenre sikertelenedett. Én magam sem értem, miért volt rá „szükségem”. Ha visszaidézem, elég rossz passzban voltam aznap, mert Valaki a véleményemet kérte valamiben, és amikor elmondtam, hogyan vélekedem, jól ledorongolt. Gyanítom, hogy ennek kellett meginnod a levét. Visszaszívni már nem tudom, utólag elnézést kérni sem könnyű, de én most megpróbálom: ne haragudj!
A másik gyanítható ok, amiért cinikusan fogalmaztam: féltem a szaros kis DOKK-omat, értsd: a helyet, ami, úgy tűnik, évek óta a „mélypontját éli” -- amióta én itt vagyok legalábbis ez a diagnózis hangzik el, hol ennek, hol annak a szájából. Lehet, hogy én okozom a bajt? Ahová belépek, arról a helyről mindig kiderül, hogy nem jól működik? Én naiv meg azt szeretném, ha nem húzná le senki, főleg az ne, aki idejár. (Köszönjük, Emese!) A lelkem mélypontján persze én is tudom, hogy rohadt hely ez is, ugyanúgy, mint bármelyik zuga a világnak. Mutassatok nekem egy szigetet, ahová ehelyett érdemes elvonulnom, azonnal vitorlát bontok, és úgy itt hagyom az egészet, mint a pinty! Hitessétek el velem, hogy vannak jobb kikötők, megyek! Csak aztán ne mondja nekem senki pár év elteltével: bocsi, már ez sem az igazi. Pedig nem lesz az!!! Előre megmondom. (Na de, Emese!!!?)
Konkrét változtatási javaslatokat adni, azt igen! (Vagy lesz belőlük valami, vagy nem.) Csak a kesergést hagyjuk már abba! A kesergéstől az a vízióm támad, hogy egy sírgödör szélén állunk, amibe a DOKK pillanatokon belül belealél. Most még csak döglődik, de a siratóasszonyok (bocsánat: a siratóférfiak) már itt sürgölődnek körülötte, mert halálos beteg a szentem. Van, ki Hamlettként mered valamire, amit koponyának lát. A többieknek, köztük nekem, milyen szerep jut ebben a gyászszertartásban? Temetőbogarakként futkározhatunk a gödör alján. A verseink (koplaló kukacok) hamarosan már csak döghúst lakmározhatnak, mert élő hús itt nem lesz, az hétszentség (?)
A.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 730. | dühöske: zombi | 2020-05-18 11:31 | (...) a középső testvérem születése után pár hónappal (...)
Basszus! A koporsóból is vissza fog rángatni az életbe a pedantériám. | |
| 729. | [tulajdonos]: ... | 2020-05-18 10:37 | 2020. május 18.
Kedves Naplóm!
Búcsúzom. De nem zárhatlak le úgy, hogy az előző posztban hemzsegnek a hibák.
Még egy utolsó bejegyzés: Szőke Abigél és Hajduk Károly nevét egy életre megjegyeztem tegnap. A csapnivaló névmemóriámat tekintve, ez nem lebecsülendő dolog.
2020. május 17.
A végén ki fog derülni, SPOILER hogy a koronavírus oldja meg azt, amire több mint húsz év pszichodráma nem volt elég (+playback, plusz bibliodráma). Lehet, hogy meg fogok tudni bocsátani Anyunak, hogy szinte még gyerekként a világra hozott, és nem tudott soha igazán az anyám lenni. SPOILER VÉGE Pszichodrámán (már a felsőfokú képzésen) volt egy játékom, amiben Mama is benne volt, meg a párizsi utunk a férjemmel, és egy mondatom: „kicsúszik a lábam alól a talaj”. Gyakorló vezetés volt, mintha Emé vezette volna, őrá bíztam magam, akkor fogadott el olyannak, amilyen vagyok, addig mindenféle baja volt velem. Ezután a játék után hangzott el valakinek a szájából velem kapcsolatban a „szeparációs szorongás” terminus. Talán Vézsé használta. Lehet, hogy a játékot is ő vezette? Nem lett volna szabad elhangoznia annak a terminusnak, pszichodrámán nem értékeljük egymást szakmailag, a visszacsatolási körben kizárólag egyes szám első személyben fogalmazunk meg támogatói sharingeket (értsd: hasonló élményeket: „velem is történt már ilyesmi…”), szerepvisszajelzéseket („én, mint a nagymamád…”) és identifikációkat (bármelyik szereppel azonosulva, akár a hotelszobában álló ággyal vagy a talajjal is, ami csúszik ki az ember lába alól). Tudtam én is, hogy ez a legfőbb bajom. Hogy a több évig tartó földi paradicsomból, ahol Mama és Papa nevelt, kikerültem, ha nem is a földi pokolba, de majdnem. A férfi, akit csak fényképről ismertem, és Bácsinak neveztem, hirtelen Apu lett. Anyu Anyu volt végig, vele gyakrabban találkoztam.
Mama vitt vonattal Körösújfaluból Nyírmihálydiba. Három és fél éves lehettem (a középső testvérem születése után nem pár hónappal). Amikor megérkeztünk, nem bírtam elengedni Mama kezét, fogtam végig, amíg haza nem utazott. Ezt Mamától tudom, ő mesélte, és jól tette, hogy elmondta, mert ez az egyetlen „emlékem”, amibe kapaszkodni tudok. Azért az jellemző, hogy életem legmeghatározóbb élményével kapcsolatban „csak” egy ilyen kölcsönemlékre tudok támaszkodni. De nem becsülöm le, azért tettem zárójelbe a csak szót. Azt is Mama mesélte, mert én azt is képes voltam elfelejteni, hogy egyszer télen, amikor meglátogattam őket, a nagyszobában a duplaágyon Mama mellett aludtam, és éjszaka álmomban megkerestem a kezét, úgy aludtunk egész éjjel. Pontosabban, én aludtam, ő nem sokat. Nem tudom, hogy kerültünk együtt a nagyszobába, talán én kértem meg, hogy aludjon ő is ott velem, hogy tudjuk beszélgetni elalvás előtt. Papa és Mama akkor már rég külön aludtak, Mama a kisszobában, azon az ágyon, amin az édesanyját, a dédnagyanyánkat haláláig ápolta, Papa a konyhában a sezlonyon. Sose tudtam igazán, hogy miért váltak külön (ágyilag), talán csak zavarták egymást a horkolásukkal, de azt is el tudom képzelni, hogy Mama akkor költözött másik ágyra, amikor kiderült, hogy Papának van egy lánya a faluban egy másik asszonytól. De ez csak feltételezés.
Álmomban üzenetet kaptam valakitől (nem írom le a nevét) a DOKK-FAQ-on, amelyben közli, hogy a továbbiakban nem tartanak igényt a jelenlétemre a DOKK-on. Láttam a bejegyzést, de a betűket és a szavakat nem, csak a tartalmát értettem. Már majdnem szomorú lettem, amikor az „álomőr” működésbe lépett: észrevettem, hogy a többi bejegyzéshez képest fejjel lefelé áll az ominózus elbocsátó üzenet, ettől még nem ébredtem fel és a jelenség valóságtartalma sem kérdőjeleződött meg bennem (simán el tudtam képzelni, hogy fejjel lefelé jelenik meg a DOKK-on egy bejegyzés), de az üzenet komolysága felfüggesztődött bennem. Ez megmentett a fájdalomtól. Könyvek közt (nem könnyek közt) járkáltam utána egy vásárban a szabad ég alatt. Derékmagasságig érő polcokon áltak garmadájával a kívánatosabbnál kívánatosabb könyvek, duplán csomagolva, nejlonfóliával befedve. Esett rájuk az eső. Egyik-másik duplakönyvet leemeltem a polcról, és lesepertem róla az esőcsepeket. Nem láttam a feliratukat, de tudtam, hogy azok a könyvek egyszer már megvoltak nekem, csak kiselejteztem őket, ingyen odaadtam mindet egy antikváriusnak. (Álmomban nem jutott eszembe, de csakis Géel lehetett az, a kedvenc antikváriusom, akitől soha nem vettem semmit, mert szemérmetlenül drágán adott mindent, de órákat beszélgettem vele a könyvekről, amiket árult a kis boltjában a művház alatt.) Hirtelen az az érzésem támadt, hogy azok a könyvek pont az én egykor kiselejtezett könyveim újjá csomagolva, és nagyon úgy tűnt, hogy én azokért most drágán fizetni fogok miután ingyen túladtam rajtuk. Ezen tűnődtem, hogy helyes-e ilyesmit tenni, amikor észrevettem, hogy az illető, akitől a nyilvános DOKK-FAQ-üzenetet kaptam, szintén ott járkál a könyvek között. Nem tűnt haragosnak. „Jó napot”, köszöntem neki hangosan, mintegy védekezésül. A hangos jónapot-ot tartottam magam elé pajzsként. Ő is motyogott valamit. De az én figyelmem addigra már azok felé a bódék felé irányult, ahol láthatólag ennivalót árultak. Közelebb mentem, nagyon éhesnek éreztem magam, de „csak” szendvics volt. Ne költöm ilyesmire a pénzt, gondoltam, és felébredtem.
Le kell zárnom ezt a naplót.
| |
| 728. | [tulajdonos]: ... | 2020-05-17 16:09 | Naplón kívül: Burai Katalin Nagyító-s kommentjei: az egyik legjobb dolog, amiért a DOKK-ra járni érdemes. Szívesen olvasnék tőle mást is, verseket, naplót.
2020. május 17.
A végén ki fog derülni, hogy a koronavírus oldja meg azt, amire 20 év pszichodráma nem volt elég (+playback, plusz bibliodráma). Lehet, hogy meg fogok tudni bocsátani az anyámnak, hogy szinte még gyerekként a világra hozott. Pszichodrámán (már a felsőfokú képzésen) volt egy játékom, amiben Mama is benne volt, meg a párizsi utunk a férjemmel, és egy mondatom: „kicsúszik a lábam alól a talaj”. Gyakorló vezetés volt, mintha Emé vezette volna, őrá bíztam magam, akkor fogadott el olyannak, amilyen vagyok, addig mindenféle baja volt velem. Ezután a játék után hangzott el valakinek a szájából velem kapcsolatban a szeparációs szorongás terminus. Talán Vézsé használta. Lehet, hogy a játékot is ő vezette? Nem lett volna szabad elhangoznia annak a terminusnak, pszichodrámán nem értékeljük egymást szakmailag, a visszacsatolási körben kizárólag egyes szám első személyben fogalmazunk meg támogatói sharingeket (hasonló élményeket: velem is történt már ilyesmi…), szerepvisszajelzéseket (én, mint a nagymamád…) és identifikációkat (bármelyik szereppel azonosulva, akár a hotelszobában álló ággyal vagy a talajjal). Tudtam én is, hogy ez a legfőbb bajom, hogy a több évig tartó földi paradicsomból, ahol Mama és Papa nevelt, kikerültem, ha nem is a földi pokolba, de majdnem. A férfi, akit csak fényképről ismertem, és bácsinak neveztem, hirtelen Apu lett. Anyu Anyu volt végig, vele gyakrabban találkoztam.
Mama vitt vonattal Körösújfaluból Nyírmihálydiba. Három és fél éves lehettem (a középső testvérem születése után nem pár hónappal). Amikor megérkeztünk, nem bírtam elengedni Mama kezét, fogtam végig, amíg el nem ment. Ezt Mamától tudom, ő mesélte, és jól tette, hogy elmondta, mert ez az egyetlen „emlékem”, amibe kapaszkodni tudok. Azért az jellemző, hogy életem legmeghatározóbb élményével kapcsolatban „csak” egy ilyen kölcsönélményre tudok támaszkodni. De nem becsülöm le, azért tettem zárójelbe a csak szót. Azt is Mama mesélte, mert én azt is képes voltam elfelejteni, hogy egyszer télen, amikor meglátogattam őket, a nagyszobában a duplaágyon Mama mellett aludtam, és éjszaka álmomban megkerestem a kezét, úgy aludtunk egész éjjel. Pontosabban, én aludtam, ő nem sokat. Nem tudom, hogy kerültünk együtt a nagyszobába, talán én kértem meg, hogy aludjon ő is ott velem, hogy tudjuk beszélgetni elalvás előtt. Papa és Mama akkor már rég külön aludtak, Mama a kisszobában, azon az ágyon, amin az édesanyját, a dédnagyanyánkat haláláig ápolta, Papa a konyhában a sezlonyon. Sose tudtam igazán, hogy miért váltak külön (ágyilag), talán csak zavarták egymást a horkolásukkal, de azt is el tudom képzelni, hogy Mama akkor költözött másik ágyra, amikor kiderült, hogy Papának van egy lánya a faluban egy másik asszonytól. De ez csak feltételezés.
Álmomban üzenetet kaptam valakitől (nem írom le a nevét) a DOKK-FAQ-on, amelyben közli, hogy a továbbiakban nem tartanak igényt a jelenlétemre a DOKK-on. Láttam a bejegyzést, a betűket és a szavakat nem, de a tartalmát értettem. Már majdnem szomorú lettem, amikor az „Álomőr” működésbe lépett: észrevettem, hogy a többi bejegyzéshez képest fejjel lefelé áll az ominózus elbocsátó üzenet, ettől még nem ébredtem fel és a jelenség valóságtartalma sem kérdőjeleződött meg bennem (simán el tudtam képzelni, hogy fejjel lefelé jelenik meg a DOKK-on egy bejegyzés), de az üzenet komolysága felfüggesztődött bennem. Ez megmentett a fájdalomtól. Könyvek közt járkáltam utána egy vásárban a szabad ég alatt. Derékmagasságig érő polcokon által garmadájával a kívánatosabbnál kívánatosabb könyvek duplán csomagolva, nejlonfóliával befedve. Esett rájuk az eső. Egyik-másik duplakönyvet leemeltem a polcról, és lesepertem róla az esőcsepeket. Nem láttam a feliratukat, de tudtam, hogy azok a könyvek egyszer már megvoltak nekem, csak kiselejteztem őket, ingyen odaadtam mindet egy antikváriusnak. (Álmomban nem jutott eszembe, de csakis Glózer Laci lehetett az, a kedven antikváriusom, akitől soha nem vettem semmit, mert szemérmetlenül drágán adott mindent, de órákat beszélgettem vele a könyvekről, amiket árult a kis boltjában a Művház alatt.) Sőt, hirtelen az az érzésem támadt, hogy azok a könyvek Pont az én egykor kiselejtezett könyveim újjá csomagolva, és nagyon úgy tűnt, hogy én azokért most drágán fizetni fogok miután ingyen túladtam rajtuk. Ezen tűnődtem, hogy helyes-e ilyesmit tenni, amikor észrevettem, hogy az illető, akitől a nyilvános DOKK-FAQ-üzenetet kaptam, szintén ott járkál a könyvek között. Nem tűnt haragosnak. Jó napot, köszöntem neki hangosan, mintegy védekezésül. A hangos jó napot-ot tartottam magam elé pajzsként. Ő is motyogott valamit. De az én figyelmem addigra már azok felé a bódék felé irányult, ahol láthatólag ennivalót árultak. Közelebb mentem, nagyon éhesnek éreztem magam, de „csak” szendvics volt. Ne költöm ilyesmire a pénzt, gondoltam, és felébredtem.
Le kell zárnom ezt a naplót. Sajnos vagy szerencsére. A transzparencia illúzió.
| |
| 727. | [tulajdonos]: ... | 2020-05-16 19:07 | Mai ebéd: Karinthy Frigyes: Lakatos László: Asszonyokról. Ott nyílt ki. Majdnem megfulladtam a spenóttól, amit Anyu a sült csirkével elém tálalt.
Egyre inkább az az érzésem, jót tenne nekem, ha egy időre abbahagynám az írást. Szántó T. Gábor regényében, a Kafka macskái-ban Freud teljes írásmegvonást javasol a grafomán Kafkának. Röhej, hogy Kafkához hasonlítom magam. Ő azért letett egyet s mást, mire belebetegedett az írásba. De egyre reménytelenebbnek tűnik ez az „egész” (még ha az lenne!) „(…) az egyetlen igaz harc: a tehetség szabadságharca az ember teljes kifejezéséért” Ezt küldte ma Akáká. Köszönöm, de az én nagy küzdelmem egyelőre ott tart, hogyan kenjem fel póz nélkül a fülemre a spenótot, „a la” Karinthy (Molnár: Ndr).
Alibimozgások. Így nevezi MéBé, ha a színpadon valaki nem tud vagy nem mer őszintén kapcsolódni a mesélő történetéhez, de valamit csinálnia kell, hát kamuzik. Tudatosan persze, nincs olyan, hogy valaki nem mer kapcsolódni, a playbackszínész azért ül ott a székben, azért hallgatja végig a mesélőt, mert kapcsolódni akar. Ehhez elszántság és bátorság kell, nem lehet gyáva, nem szállhat ki a játékból, nem húzhatja le a redőnyt egy percre sem. De van, hogy a redőny magától leszalad. Sok oka lehet ennek, fáradtság, unalom (sajnos, ilyen is van, hiába ül ott úgy a „színész”, mintha a világ legérdekesebb történetét hallgatná, vannak élettelen, lélektelen történetek, amelyeknél a saját gondolatok sokkal érdekesebek tudnak lenni, ilyenkor történik az elkalandozás). Letöbbször azonban az okozza a redőnylezuhanást, hogy a mesélő története a „színész” fehér foltjára esik. Valamilyen énvédő mechanizmus odatolja az egész történetet, arra a területre, ahol a sivatag van. De még csak nem is sivatag, mert ott legalább van élet, hanem egy igazán üres, vákuumos területre, ahonnan mintha kiszippantották volna a levegőt. Minden „színész” átél ilyen se kép, se hang ürességet. A legtapasztaltabb is. Szerencsére a playback-színpad nem az egyénieskedés színtere, ott kizárólag csapatmunkával lehet célt érni. A „fehérfoltos” tag meg tud bújni a többiek háta mögött valamilyen alibimozgással. Csinál valamit, maga sem tudja, mit. Alig várja, hogy végetérjen a játék, és levonulhasson a színpadról. Kínosnak érzi az egészet. Na, most ilyenkor szokott megtörténni az az érdekes fordulat, hogy a mesélő a feedback-körben külön kiemeli az alibimozgást végző színész játékát, hogy az mennyire PONTOSAN azt fejezte ki, amit ő érez a saját történetével kapcsolatban. Valamilyen oknál fogva (én a kollektív tudattalant okolom), a nem tudatos mozgással sokszor jobban rá lehet hangolódni a mélyebben fekvő tartalmakra, és előfordul, hogy a mesélő is több mindent bele tud vetíteni egy így létrejövő „valamibe”, mint a nagyon karakteresen, nagyon tudatosan megfogalmazott interpretációba. Nem tudom pontosan felidézni, miről jutott ez eszembe. Talán azon tűnődtem, hogy milyen hatalmas vetítővásznakat tartunk egymás elé akarva akaratlanul is mindenféle tudatos/tudattalan elmozdulásainkkal. Vagy akár csak a mozdulatlanságunkkal is.
A fentieket még tegnap írtam. Elalvás előtt egy ujj jelent meg előttem. Egy kíváncsi gyerekujj, amely lassan, félve közelít egy kődarab felé. Meg akarja érinteni, de végül nem meri. Mintha attól félne, hogy az a kő nem kő, csak annak tetteti magát. A kő méretét nem lehet megállapítani, ha közel van, ökölnagyságú, ha egy távoli kőnek az odavetülése, lehet egészen hatalmas is. Az optikai viszonyoktól függ, mekkora. Nem lehet kiszámítani, érdemes-e bolygatni a (talán-nem-is-)kő nyugalmát.
Egy másik kép is beúszott elalvás előtt, de az már egy valóságos emlék volt. A középső fiam, amikor kicsi volt, egy év körüli, vagy még kisebb, nemigen tudott járni, mert babakocsiban vittem sétálni (vagy boltba, vagy a nagyobbik fiam elé az iskolába). Egy plusz fél órát mindig rá kellett szánnom arra, hogy amikor a házunkhoz közeli utcában folyó építkezéshez érünk, megállunk bámészkodni. Egy irodaház alapjait ásták ki ott akkoriban a művházzal átellenben, a falu egykori mozija helyén (újabb transformer!). Ki volt fordulva a föld gyomra, a mélyedésekben összegyűlt az esővíz, szanaszét építési anyagok, műanyag fóliák, csövek… Egy gép morogva a betont keverte. Én régebben az ilyen látvány mellett gyorsan elhaladtam, talán még a szememet is lesütöttem, mintha valami illetlen dolgot kellen látnom, ha odanéznék. A kisfiam, Gé viszont teljesen odavolt az ilyen látnivalókért. Meg kellett állnunk hosszú percekre, nekem úgy tűnt eleinte, hogy az örökkévalóságig. Hogy ne fosszam meg a gyermekemet az élménytől (nem azért szültem), és ne toporogjak mellette türelmetlenül, kénytelen voltam leszoktatni magam az ellenérzésről, megpróbáltam az ő szemével látni mindazt, ami addig nekem csak a nyugalmam megzavarására alkalmas rendetlenségnek tűnt. A vége az lett, hogy ott pihentem ki magam. Egészen meditatív állapotba tudtam kerülni az addig nyugtalanítónak talált részletek megfigyelésével. A betonkeverő-gépet -- amit Gabó botondkeverő-gépnek keresztelt el a szomszédunkban lakó fiúról--, azóta kedvelem. Később, jóval később, amikor újra kezembe került a Gyöngéd barbárok, jutott eszembe, hogy Hrabal festőbarátja is rajongott az ilyen kifordultságokért. Nem találom azt a részletet, pedig jó lenni előkeríteni. Megnyugodnék tőle.
Minden szerelmes nő azt hiszi, ő különb, még Juditnál is, akinek majdnem sikerült változtatnia a Kékszakállról alkotott képen. Én, harmincéves házassággal a hátam mögött néha már elhiszem, hogy sikerült „kicsellóznom” a sorsot („a la” Ottlik). Egyre rövidebb időszakokra zárul rám a palota utolsó ajtaja. De még mindig elcsodálkozom ilyenkor. Mint, amikor a katonaságnál valakit, csak azért, mert él, sötétzárkába zárnak. Az lehet ilyen. (A férjemről tudom, hogy amikor katona volt, kínjában többször elnevette, ha a tisztek csesztettek valakit. Így került zárkába –ha nem is sötétbe – kétszer, ah jól tudom.) De ki lehet kerülni a zárkából, még a sötétből is. Sherlock-féle elmepaloták és hasonlók segítségével. Meg a hitetlenkedés miatt is: az ember egyszerűen nem hiszi el, hogy bizonyos dolgok vele megtörténhetnek. „A zongora” című filmben az a tekintet, amikor a férj levágja a néma nő ujját. Aki, ki tudja mitől néma, már eleve. Ez, persze, most megint csak egy hatásvadász grafomán írás. Nem kell komolyan venni. Már csak azért sem, mert amióta Debrecenben vagyok rendszeresen átküldöm a naplómat a férjemnek. Szia, Andris.
"Minden asszonyban két asszony lakik. Az egyik: azé a férfié, aki a másikat szereti benne. (És a másik is.) A másik azé, aki az egyiket. Így csal a leghűbb asszony is. Is?" (Karinthy Frigyes: Lakatos László: Asszonyokról, in: Így írtok ti).
| |
| 726. | [tulajdonos]: ... | 2020-05-15 16:21 | 2020. május 15.
Nehéz hozzászoktatnom a környezetemet, hogy a szék, amelyen ülök, a munkahelyem. Nekem pedig azt nehéz megtanulnom, hogy ezt finoman közöljem. De egy pár napja úgy érzem, be fogok tudni iratkozni ez ügyben haladó tanfolyamra.
Ma ebédidőben Karinthy Így írtok ti-jét vettem le a polcról. A Babits-paródiákon röhörésztem az egész udvar füle hallatára. A Libriben volt hasonló élményem, amikor Király Levente Így irtok én-jét habzsoltam teli szájjal (azóta sem vettem meg, de muszáj lesz). Akkor jól jött volna, ha van egész arcos szájmaszkom. Teázás közben azon gondolkodtam, képes lennék-e önmagam stílusparódiáját megírni. Rálátok-e eléggé arra, amit írásban művelek. Eszembe jutott az egy ideje már csak című versem, ami maradanDOKK lett. Önparódiának szántam, egy naplóbejegyzésére reagálva, amelyben valaki az egytömbös verseken gúnyolódik. Én akkoriban jellegzetesen egytömbös verseket írtam, valamiért úgy éreztem jól magam írás közben, ha azonos hosszúságú sorokba tudom rendezni a szavakat, ez nem mindig sikerült. Néha egy szótag (vagy akár egy szó is talán) túllógott, amikor a DOKK-szerkesztőbe felkerült. Ezért az egy ideje már csak-ban direkt túllógattam a foggyökérhártya szót. Az illető talán észre sem vette ezt az egészet, mert talán nem is énrajtam gúnyolódott. Mindegy is, a fő, hogy én is értettem belőle.
2020. május 14.
Elszenderedtem fordítás közben. Arra riadtam, hogy valakinek azt mesélem (vagy írom egy szemközt lebegő, álombéli falra), hogy „az én nagymamám, ha játszani akartunk, képes volt befogni magát a szekérbe a rúd elé”. Nem tudom, honnan szedtem ezt, a valóságban soha nem történt meg. A regényben, ahová a fordítással eljutottam, a főhős éppen túl van egy kiadós, vad szeretkezésen. Az írónő, úgy látszik, kötelességének érzi, hogy a regény nagyobbik felén túl egy ízlésesen tálalt nemi aktussal szórakoztassa az olvasót, hiszen szex nélkül nem élet az élet. Mentségére legyen mondva, hogy a főhős és a szerelme, aki egyben a főnöknője is, hónapokig önmegtartóztató életet élnek, folyamatosan azon fáradoznak, hogy megtisztítsák a világot az antiszociális elemektől, igazán megérdemelnek egy kis örömöt. A spanyol írónők nem paráznábbak, mint mi vagyunk, de nem paráznak annyit a nemiségtől, mint mi össznépileg; természetes dolognak tartják a szexet, annyira természetesnek, hogy az magyarul már nyersnek tűnik. Nekem legalábbis annak tűnt. Igyekeznem kellett, hogy a szöveghűség megőrzése mellett egy leheletnyi finom erotikát bele tudja csempészni a fordított verzióba. Mint a lugasépítő madár, amikor úgy érzi, hogy kell valahonnan szerezni egy ezüstszálat, azt még muszáj beleszőni a fészekbe… Nos, eközben a tevékenység közben voltam én képes elszenderedni este fél nyolc körül. De nem ez a mozzanat az érdekes, hiszen csak fáradt vagyok, különben is, ha Woody Alain (Allan) el tudott aludni előjáték közben a Játszd újra, Sam-ben, én miért ne aludhatnék el az utójáték fordítása közben, de mondom, nem ez az érdekes, sokkal fontosabb a tanulság, hogy most közvetlen, személyes bizonyítékot nyertem arra, mennyire nem lehet megbízni az álmok ártatlanságában. Szekér, rúd, játék, nagymama? Na, persze. Egy meg sem történt gyerekkori játékra való hivatkozással és -- egy koránál fogva -- szexuálisan inaktív figura rusztikus környezetben való szerepeltetésével próbálom elaltatni a szuper-egóm éberségét? Genial, mondaná Picasso (a Picasso kalandjai-ban).
Elalvás előtt (az igazi, szándékolt elalvás előtt) beleolvastam a Feljegyzések az egérlyukbaní/i>-ba. 17 éves koromba olvastam utoljára irodalom-szakkörön. Muszáj volt hangosan röhörésznem bizonyos részeken, annyira magamra ismerek bennük. Nem is emlékeztem pont ezekre a részletekre, 17 éves koromban más volt fontos. Akkor sokkal őrültebbnek tűnt az egész szöveg. Lehet, hogy most is az, csak én őrültem le (vagy fel) erre a szintre azóta.
„Hisz egy pillanat múlva már dühösen azt gondoltam, hogy hazugság, hazugság, visszataszító, erőltetett hazugság az egész, vagyis mindezek az elérzékenyedések, szánom-bánomok, ezek az újjászületésre tett fogadalmak. Azt kérdezitek: hát miért gyötörtem, marcangoltam annyira magam? A felelet: azért, mert túlságosan unalmas lett volna ölbe tett kézzel ülni; ezért kaptam rá ilyen különcségekre. Igazán így van! Figyeljék csak meg jobban magukat, uraim, akkor majd megértik, hogy ez így van! Magam találtam ki kalandokat, egy egész életet költöttem magamnak, hogy valamiképp eléldegéljek. Hányszor előfordult, például, hogy megsértődtem csak úgy, minden ok nélkül; előfordult: magam is tudtam, hogy minden ok nélkül sértődtem meg, csak szerepet játszottam, de aztán annyira belelovaltam magam, hogy a végén csakugyan megsértődtem. Én valahogy egész életemen át vágyódtam arra, hogy ilyen tréfákat csináljak, úgyhogy a végén már nem tudtam uralkodni magamon. Megesett, hogy erőnek erejével szerelmes akartam lenni -- kétszer is. Merem állítani, uraim, nagyon szenvedtem. A lelkem mélyén nem hittem el, hogy szenvedek, folyton ott motoszkált bennem a gúny, de mégis szenvedtem, mégpedig igazán, hamisítatlanul; féltékenykedtem, egészen kikeltem magamból... És ez mind az unalomtól volt, uraim, az unalomtól; fojtogatott a tehetetlenség. Mert a tudat közvetlen, törvényes gyümölcse a tehetetlenség, vagyis a tudatos ölbe tett kézzel ülés. Ezt már előbb is említettem.”
„Egyébként tudják, mit: meggyőződésem, hogy a magamfajta odúlakót féken kell tartani. Az ilyen képes negyven esztendeig némán ott gubbasztani az egérlyukban, de ha egyszer kibújik a napvilágra, és megered a nyelve, akkor aztán beszél, beszél, beszél...” Haha.
Ez viszont nem is olyan vicces, csak a végére nevetem el magam:
„Mindenkinek az emlékei között akadnak olyanok, amelyeket az ember nem mindenki előtt tár fel, legfeljebb a barátai előtt. Akadnak olyanok is, amelyeket még barátainak se tár fel, legfeljebb saját magának, de magának is csak hétpecsétes titok gyanánt. És vannak végül olyanok is, amelyeket még saját maga előtt se mer feltárni, és ilyen dolgokból minden rendes ember emlékezetében épp elég halmozódik fel. Sőt úgy áll a dolog: minél rendesebb ember valaki, annál több ilyen emléke van. Én magam legalábbis csak nemrég mertem emlékezetembe idézni életem néhány régebbi eseményét, mindaddig kerültem őket, mégpedig bizonyos nyugtalansággal. Most pedig, amikor nemcsak emlékezetembe idézem, hanem saját elhatározásomhoz híven fel is jegyzem őket, éppenséggel azt akarom kitapasztalni: lehet-e legalább saját maga előtt teljesen őszinte az ember, be meri-e vallani a teljes igazságot. Mellesleg megjegyzem: Heine azt állítja, hogy hiteles önéletrajz szinte elképzelhetetlen, mert az ember minden bizonnyal összevissza hazudozik magamagáról. Véleménye szerint például Rousseau a vallomásaiban feltétlenül hazudott egy csomót a maga rovására, mégpedig szántszándékkal, hiúságból hazudott. Meggyőződésem, hogy Heinének igaza van; nagyon jól tudom, hogy néha az ember már csak hiúságból is valóságos bűncselekményekkel rágalmazza meg magát, sőt azt is nagyon jól tudom, milyen fajta lehet az a hiúság. Csakhogy Heine olyan emberről mondott ilyen véleményt, aki a nyilvánosság előtt tesz vallomást. Én pedig csakis magamnak írok, és egyszer s mindenkorra kijelentem, hogy bár úgy írok, mintha olvasókhoz szólnék, ez csupán külsőség; csak azért teszem, mert így könnyebb írnom. Ez csupán forma, üres formaság, hisz énnekem sose lesznek olvasóim. Ezt már kijelentettem.” Nyami.
| |
| 725. | [tulajdonos]: Transformers | 2020-05-14 14:41 | Az épületek olyanok, mint a transzformerek. Mint az a halottasház az újihrázi temetőben a dombtetőn, amelynek a helyén egykor kocsma állt. A zsidó ember kocsmája, akinek az egyik üknagyapám a cimbalmát eladta. Utána kellene számolnom, lehet, hogy a szépapám volt a nagymamám nagyapja, és még szebben is hangzana, de mindegy, mert most Mamára koncentrálok, ő fekszik az egykori kocsma mellett a domboldalon egy szépen gondozott sírban, Papa mellett. A nagynéném családját, akik rendszeresen látogatják a sírt, tavaly agyoncsipkedték a darazsak. Én nem jártam arra, amióta Mamát eltemettük. A halottasház eresze alatt fészkeltek a darazsak, valamiért azt gondolták, övék az egész temető. De igazából nem erről akartam írni, csak a transzformerek miatt jutott eszembe. Mert van itt ez az épület, ami valamikor templom lehetett, vagy szülőotthon, vagy bordélyház, nem lehet pontosan tudni, és talán nem is kell, elég annyi, hogy újraakarom építeni, szavakból, emlékekből, álomfoszlányokból, de sehogyan sem sikerül. Mert nehéz pózolások és fontoskodás nélkül egy ilyen vállalkozásba belefogni. Az eredmény annyira siralmas mindig, hogy nem várom meg, amíg egy szélroham vagy egy fuvallat romba dönti, magam szedem szét ízekre, darabokra. Néha megvárom. A szélrohamot. Talán azt a beilleszthetetlennek tűnő, ormótlan követ kellene előbb elhelyeznem, amibe nap mint nap belebotlom, amit folyton kerülgetni kell, mert arrébb mozdítani nem bírom, ezért vagy másért: megvetésem tárgya. Vagy a félelmeimé. A kettő nem zárja ki egymást.
2020. május 14.
Tegnap este ígéretesnek tűnő, mégis elbizonytalanító kalandokba bocsátkoztam. A Jókai-Csokonai kör helyett ellenkező irányba indultam el, mint szoktam: a Honvéd utcán túli lakótelep felé. Ehhez át kellett kelnem a Mester utcán, amire eddig úgy tekintettem, mintha a Grand Canyon lenne, vagy egy megáradt folyó, vagy egyszerre mind a kettő, amin ép bőrrel nem lehet átjutni (nem úsznám meg). Ennek tulajdonítom, hogy olyan hevesen vert a szívem, amikor átbattyogtam a zebrán, mintha az életemért kellett volna küzdenem. Aztán jöttek az új izgalmak: nem találtam odaát csatornafedelet, igaz nem is kerestem nagyon, jobb ötletnek tűnt egy kerékpársávba festett bicikli kerekeit átalakítani csigákká. Két csigává egy este! Ez komoly áttörésnek tűnt az eddigiekhez képest, meg is illetődtem rendesen, egyfajta bűntudattal vegyes diadalt éreztem. Egy járókelőt megpillantva, az ambivalenciám átbillent a teljes bűntudatba: nem így volt ez kitalálva. Vissza kellett mennem a biztonságos oldalra, át a vízzel teli kanyonon, és vezeklésül lefutni egy Jókai-Csokonait. Szabó Lőrincet újabban hanyagolom, körülötte olyan mértéktelen jövés-menés zajlik még késő este is, hogy esélytelen tűnik bármilyen közeledési kísérlet. Csigáról egyelőre szó sem lehet. Se lágy részekkel, se anélkül.
Az a baj az Érinthetetlenséggel, hogy nem csak a felesleges rossztól véd meg, hanem a szükséges jótól is.
| |
| 724. | [tulajdonos]: ... | 2020-05-13 18:14 | 2020. május 13.
Össze-vissza mindenféle elém kerül az interneten fordítás közben. Most pl. egy cikk (Index, 2020. 05. 13.) a középkori táncolójárványról. A források szerint 1518 júliusában Strasbourg városában egy asszony, Frau Troffea egyszer csak táncolni kezdett az utcán. Megállás nélkül táncolt napokig. Egy hét múlva már 34 fő csatlakozott hozzá, augusztus végére pedig már majdnem 400 ember táncolt minden ok nélkül. Jó páran közülük nem bírták a folyamatos fizikai terhelést, és belehaltak a kimerültségbe. A strasbourgi eset a legjobban dokumentált, de a források más eseteket is megemlítenek: a németországi Erfurtban 1247-ben, majd nem sokkal utána a hollandiai Maastricht-ban, 1374-ben pedig Nyugat-Németországon, Németalföldön és Északkelet-Franciaországon söpört végig a titokzatos, Vitus-táncként is emlegetett táncoló járvány. Maastricht-ban „200 ember addig táncolt szentségtörő (!) módon a Moselle folyó feletti hídon, amíg az leszakadt alattuk és mindannyian megfulladtak”. Szörnyű lehet.
Mégis, ha én választhatnám meg, milyen módon távozzak az élők sorából, lehet, hogy ezt a halálnemet választanám. Ehhez képest, most minden jel arra utal, hogy az ücsörgésbe fogok belehalni.
Találtam egy háromórás YouTube-videót (Mozart Classical Music for Studying, Concentration, Relaxation. Piano instrumental). A madárcsicsergés működött eddig a legjobban. A macskadorombolás nem jön be. A vízesés zaja csak melegben esik jól. A zenéket nagyon óvatosan kell megválogatnom, mert a legtöbbjük arra kényszerít, hogy rájuk figyeljek. Érdekes, hogy a hangszerek közül legkevésbé a billentyűsök terelik el a figyelmemet. Eric Satie, Ludovico Einaudi, Dustin O'Halloran minden műve lement már nálam. Satie a fő-főkedvenc Jacques Loussier-féle jazz-feldolgozásban is. Most ennek a Mozart-felvételnek adtam egy nagy esélyt. Jól tettem.
2020. május 12.
Bárcsak ne legyen (!) igazam. Bár csak valaki azt mondhatná, Vajdics Anikó te most óriási tévedésben vagy, eltúlzod és felnagyítod, amit látsz, ahogyan szoktad; te biztosan Alice Csodaországban Szindrómában szenvedsz, különben nem csinálnál bolhából elefántot, vagy fordítva: nemesen és méltóságteljesen lépkedő elefántokból pattogó bolhákat. Fontoskodsz és pózolsz, szívem. Úgy teszel, mintha személyesen téged üldözne valaki. Nem vagy te olyan fontos. Ne pózolj, Anikó, ne fontoskodj! Iratkozz be egy Kravmaga-edzésre, magyaráztasd el magadnak a Republik dobosával, mit jelent a jogos önvédelem. És nézd meg rendesen a felhőket: nem viharfelhők. Ártatlan bárányfelhők, habosak, mint a vattacukor, nyami.
Hát, ez lenne a jó. A legjobb.
Még: a konfliktusokról. Amilyen tehetetlenül (vagy elkerülően) szoktam fogadni a közvetlenül ellenem irányuló támadásokat, olyan keményen le szoktam csapni, ha valaki egy másik ember háta mögött, azt kibeszélve a szövetségesévé akar engem tenni. Ilyenkor úgy érzem, visszaélnek a bizalmammal. Kisajátítanak. Engem ne akarjon felhangolni senki a másik ellen. Majd én felhangolom magam. Vagy le. Ma keményen rá kellett szólnom valakire a közvetlen környezetemből. Nem beszélhetem ki az illetőt, mert azzal rácáfolnék a fenti mondataimra.
Egyszer egy farsangon cselló voltam. Most egy jó darabig, zongora szeretnék lenni. Csak annak engedem meg, hogy játsszon rajtam, aki tiszta hangokat tud belőlem előcsalni. A szándékos desafinadók beleférnek. Eric Satie kezdetnek jó lesz.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
