NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-04-23 19:15 Összes olvasás: 71511| 940. | [tulajdonos]: parázslatos | 2023-02-28 10:55 | „Roberto Bolaño műve minden fáradságot megér. Lehengerlően okos, akárcsak Borges, szikár és kegyetlen, mint Cormac McCarthy, lendületes, mint Mario Vargas Llosa és tiszteletteljes, mint Julio Cortázar.” Ficsor Benedek írja/írta ezt a Magyar Nemzet 2016. decemberi 6-i számában, „A történelem csak egy temető a halott szemhéj alatt” című írásában.
Cormac McCarthyt nem ismerem. Hogy Borges „lehengerlően okos” és hogy Mario Vargas Llosa „lendületes”, elfogadom, bár a „lehengerlően” nem tetszik igazán: Borges okossága (ha már ezt emeljük ki) elbűvöl, varázslatba ejt, felfelé irányuló mozgást idéz elő, de amikor le-, akkor is inkább -bilincsel vagy -nyűgöz, mint -hengerel, ám, legyen, de hogy a Cortázarra jellemző tulajdonságok közül a „tiszteletteljes” jelzőt kellene kiemelni, azzal vitatkoznék. Cortázar, a játékos, a fondorlatos, a titokzatos, a súlyosan és dideregtetően szenvedélyes avagy szenvedélyesen dideregtető, a varázslatos, sőt, „parázslatos”? Mi iránt mutatott ő nagyobb tiszteletet, mint bárki, aki tollat ragad, és az irodalomnak szenteli az életét? A kísérletező kedvével? A szédítő örvényeivel? A finom humorával? A költői nyelvezetével? Hogy olyan átjárókat volt képes létrehozni két történetbeli univerzum között, amelyeket a legvagányabb galaxisutazó is megirigyelhetne? Hogy a Sziget délben főszereplője nem mentheti meg a vízbe zuhant repülő egyetlen lehetséges túlélőjét, mert a fuldokló önmaga? Hogy az Elfoglalt ház-ban a testvérpár úgy szorul ki a saját házából, hogy nem is találkoznak az elfoglalókkal, csak a neszekből következtetnek arra, hogy szűkül az életterük? Hogy az Éjszaka, hanyattfekvé-ben a balesetet szenvedett motoros akkor hal meg, amikor a lázálmában egyre valóságosabbnak megélt történetben egy azték áldozati oltáron elvágják a torkát, de mire idáig jut, addigra teljesen elbizonytalanodik (az olvasóval együtt), melyik volt a valóságos élete? Hogy az Egyesülés a vörös körrel című novella helyszínét (a gyertyákkal megvilágított bárhelyiséget, ahol a főhőst a végén megölik) úgy mutatja be az író, mintha Platón barlanghasonlatát vette volna írás közben alapul? Tiszteletteljes hódolattal adózom mindennek, de Cortázart, ezt a pimaszul, szemérmetlenül, pofátlanul jó írót nem nevezném tiszteletteljesnek, ha egyetlen jelzőt kellene kiemelnem a rá jellemzőek közül.
| |
| 939. | [tulajdonos]: megnyílt | 2023-02-17 23:40 | „Ez a táj része lényemnek” -- Radomir Maja kiállításának megnyitója, 2023. februárár 17. Szentendre, P’Art Mozi
Kedves Vendégek!
A Holle anyó című mesében az özvegyasszony lánya -- a dolgosabbik -- beleejti az orsóját a kútba, és utána ugrik. Egy különös mezőn találja magát, amelynek közepén egy kemence áll. Ahogy elhalad mellette, hallja, hogy a kemencéből a kenyerek ezt kiabálják: „Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek!”. Egy közeli fa ágai pedig ezt kiáltozzák: Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már!” A lány érti a kenyerek és a fák beszédét, tudja, mi a dolga. James Gibson ökopszichológus szerint a környezetünk elemei, tárgyai cselekvésre ösztönöznek bennünket, meg tudják mondani, mi a legjobb, amit velük tenni érdemes. „Affordanciának” nevezte el a dolgoknak ezt a tulajdonságát, az angol „afford” – megenged, lehetővé tesz – szóból. Ez a terminus azóta az ökopszichológia kulcsfogalma. Valami olyasmiről van itt szó, amit Heidegger, a filozófus a dolgok „kézhezállóság”-ának nevezett.
Miért beszélek minderről?
Aki Radomir Maját ismeri, tudja, hogy neki aztán igazán kezére szoktak állni a dolgok. Mesélhetnék vele kapcsolatban sok minden másról is, arról például, hogy hogyan ismertem meg őt. A családommal, az akkor még apró gyermekeimmel egy előre megrajzolt mesebeli térképet követve, megérkeztem Szigetmonostorra, egy fehérre meszelt házhoz. A kapun belépve, a ház burjánzó kertjén át a pincébe érkeztünk, ahol egy mélyedésben pókhálók között egy vénséges öreganyó állt, és kísérteties hangon mesélt valamiről, amiből egy dologra emlékszem biztosan: benne volt a Föld szó…. A gyerekeim tátott szájjal hallgatták. Én is.
Vagy elmesélhetném azt is, hogy öt-hat éve a 8. kerületi Kálvária téri játszótéren ücsörögtünk naphosszat a Józan Babák Klub Alapítvány szenvedélybeteg anyákat segítő programja keretében, és kreatív tevékenységeket kínáltunk fel az ott tartózkodó édesanyáknak és gyermekeiknek. Ott tanultam meg horgolni -- Majától, aki akkoriban fogott bele az egyetemi szakdolgozatának megírásába, így horgolás közben sok szó esett a heideggeri alaplétről, egyúttal mindenféle praktikus dologról is, például arról is, hogyan készül a jó húsleves, mi mindenre lehet felhasználni az alaplét.
Mesélhetnék a gyógynövényekről is, amelyeket azóta ismerek fel, amióta Maja megtanította, hol és mikor érdemes őket gyűjteni: orbáncfüvet, fekete nadálytövet -- hogy csak kettőt említsek a sok közül.
A dolgok kézhezállóságáról van szó, a bennük rejlő lehetőségekről, az affordanciákról, amelyek cselekvésre invitálnak bennünket olyan nyelven, amelyet kevesen ismernek/ismernek fel. Radomir Maja érti azt a nyelvet, és másokat is meg tud rá tanítani.
Lányi András, a személyiség ökológiai elméletéről szóló „Ez a folyó része lényemnek” című tanulmányában felidézi egy lapp halász esetét, aki Norvégia északi részén, egy folyó partján élt. Ezen a folyón egy szép vízi erőművet kezdtek építeni. A helybeliek tiltakoztak, mindenáron meg akarták akadályozni az építkezést. (Úgyis mondhatnánk, minden követ megmozgattak, mai a szívükhöz nőtt.) A lapp halász a bíróság előtt azzal védekezett, hogy önvédelemből cselekedett, amikor ellenállt, mert a folyó része lényének. Aki gátat emel rajta, az ő létét rekeszti el, vele szemben követ el erőszakot.
Lányi megemlíti, hogy 10 diákjából 9 szinte mindig azzal magyarázza ezt az érvelést, hogy a lapp halász természeti lény, eltéphetetlen szálak fűzik a környezethez, amelyben él. Lányi azonban úgy véli, ez téves értelmezés. Szerinte nem azért vagyunk képesek a környezetünk elemeivel való azonosulásra, mert természeti lények vagyunk, hanem, mert szellemi lényekké fejlődtünk. A buberi és lévinasi gondolatot -- hogy nem az Én köré szerveződik a világ, mert Én önmagában nem létezik, létre sem jön/ki sem fejlődik a másikkal, a Te-vel való azonosulások sora nélkül --, azzal egészíti ki, hogy a „Te” körébe bevonja az ökológiai környezet elemeit is.
A fentiek alapján elmondhatjuk: Radomir Maja festményei önvédelemből születtek. Mert az a táj, az a folyó, az a part, azok a dombok, fák, bokrok, amelyek az akvarelljein megjelennek, részei lényének. És aki mindezt tönkreteszi, vele szemben követ el erőszakot.
Tévúton járnánk, ha azt hinnénk, mindez csak azért van, mert ő természeti lény. Aki Radomir Maját ismeri, tudja, milyen komoly szellemi utat járt -- színházi emberként, szociális segítőként, művészetterapeutaként, teológusként. Doktori kutatási tervében – mert neki „olyanja” is van -- azzal foglalkozik, milyen választ képes adni az egzisztencialista teológia az emberiség globális határszituációjára, az egész földi létezést fenyegető változásokra, a küszöbön álló klímakatasztrófára, amely ma már korántsem távoli fenyegetés, hanem egyre inkább mindennapos tapasztalat. A kutatási terve egy pontján Maja ezt a kérdést teszi fel: „Lehetséges, hogy az ökoteológiának már csak az a feladata maradt, hogy a gyászfolyamatot segítse, elfogadhatóvá tegye az elkerülhetetlen véget, bolygónk ökoszisztémájának pusztulását, vele az emberi kultúra végét és egy ember nélküli poszthumán jövő elfogadását?”
Maja legutóbbi, egyre komorabbá váló képeivel kapcsolatban merült fel bennem hasonló kérdés. Lehetséges, hogy a ránk váró gyászfolyamatban Maja akvarelljeinek már csak az a szerep jut, hogy az elkerülhetetlent elfogadhatóvá tegye? A levegőt kaparászó csonka ágak, a gyökereket már alig tartó, erodálódó talaj, a csipkefátyol-szerűen tört, szépséges, mégis ijesztő mintázatok mind-mind a gyász előképei? A gyászfolyamat fázisai ismertek: tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás. Talán a tagadáson már túl vagyunk. Egyre többen gondoljuk, hogy elveszíthetünk mindent. A jövő iránti szorongás a világban egyre fokozódik, már-már apokaliptikus méreteket ölt. Radomir Maja képei is ezt az üzenetet hordozzák. Mint a Holle anyó-ban a kemencében sülő kenyerek, maga a Föld üvölt le hozzánk a festményekről: húzzatok ki, húzzatok ki a gödörből, különben szénné égtek, megfagytok, megfulladtok, kicsúszik a lábatok alól a talaj!
„A sors parancsa, hogy ki-ki egymást megértse, s hogyha eljön a Csend, teremjen hozzá nyelv is, közös.” – olvashatjuk Hölderlin Békeünnep című himnuszában. Ezt a gondolatot továbbfejlesztve: a sors parancsa, hogy az ember és mindaz, ami lényének része -- a természeti környezetet is beleértve -- egymást megértse, és ha eljön a nagybetűs csend, teremjen hozzá nyelv is, közös.” Radomir Maja festményei ezt a közös nyelvet teremtik meg, még a Nagy Csend előtt.
Kedves Maja!
Én még reménykedem. Remélem, hogy a festményeid nem egy gyászfolyamat előképei. A te szakdolgozatodat olvasva tanultam meg Szondi Lipót egyik legfontosabb fogalmát: a Pontifex oppositorum-ot. Hogy az olyan állásfoglaló Én-ek, mint amilyen te vagy, „érettségének egy sajátos fokán” hídverőként működhetnek, az ellentétes tendenciák egyesítőjeként. A „hídverő” szeme előtt az Egész lebeg, a részek újraegyesítése. A képeiddel – mint sok más egyéb alkotó tevékenységeddel – ezt a hídverő, áthidaló szerepet töltöd be. Kívánom neked, hogy a művészetterápiás foglalkozásokon, amelyeket tartasz, sok követőre találj. Legyen minél több Pontifex oppositorum a világban, hogy ne az Egész-t szétdobáló Diabolosz hatalma érvényesüljön!
Vajdics Anikó
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 937. | [tulajdonos]: #fehérárnyék #állásfoglalóén | 2023-02-17 12:39 | Lármás ember árnyéka csendes. Lármája az elfojtott csend követelőzése.
Kutatási téma: hogyan fér meg Szondinál coincidentia oppositorum kisördögjéből pontifex oppositorum?
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 936. | Ö. N. E. : agy vagy ágy | 2023-02-13 13:19 | 933.
2023. 02. 11.
Éppen a Bates Motel c. filmsorozatot nézzük.
Ott a főszereplő a saját agyán kívül más agyában is alszik.
Nagyon durva. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 934. | [tulajdonos]: kriminális | 2023-02-13 10:36 | 2023. 02. 13.
Indul a tavaszi szemeszter. Az egyik egyetemi munkahelyemen újra be kell nyújtanom a szeptemberben már egyszer benyújtott, engem igazoló okiratokat: személyi, lakcímkártya, TB-kártya. A Neptun így kívánja. (Erkölcsi bizonyítványt, szerencsére, nem kell újra beszereznem.) Viszont: az évekkel ezelőtt egy lapra fénymásolt igazolványokat nem küldhetem el, mert azon még rajta van a lakcímkártyám hátoldala a 2-es számmal kezdődő személyi számommal, és azt idén már nem táplálhatják be a rendszerbe. Nem lenne PC. Készítsek új fénymásolatot, amelyen csak a lakcímkártya színe szerepel, vagy fáradjak el személyesen Mátyásföldre mihamarabb, még az óráim előtt. (Budakesziről ideális esetben másfél óra, nem ideális esetben kettő, oda-vissza 3-4 óra. Az aznapi fordításnak lőttek.) Csak azért, hogy ne érjen hátrányos megkülönböztetés a 2-es szám miatt. A személyi számában (pszt!) 1-essel jelölt életem párja férfiasan vállalta, hogy majd ő beszkennel mindent, amit kell (külön lapra – hogy véletlenül se kerüljek többé ilyen helyzetbe), amit nem kell, kihagyja, ne izguljak, marad időm krimit fordítani.
| |
| 933. | [tulajdonos]: saját | 2023-02-12 19:16 | 2023. 02. 12.
Álmomban valami láthatatlan, felső erőtől azt kívánom, hadd láthassak be felülről egy börtöncellába. A kívánságom azonnal teljesül: megjelenik egy ajtók nélküli, ablaktalan, tágas helyiség; a falai fehérek, a plafon helyén rácsozat, azon keresztül nézhetek alá egy összegömbölyödött, moccanatlan emberalakra. És ahogy nézem, már nem embernek, hanem kőnek látom. Zavartalan, békés, már-már szelíd kőtömegnek. A mérete még mindig egy összegömbölyödött emberé. De már nincs benne élet. Nem kell megmenteni. És ez megnyugtat.
2023. 02. 11.
Egy ismerősöm, miután bebarangolta Mexikót, ezt írja a Facebook-oldalán egy fénykép fölött: „Végre a saját agyamban alhatok.”
Virginia Woolf jut eszembe. Ha nincs is saját szobád, saját agyad attól még lehet.
2023. 02. 10.
„Van: valamit várni?” (Kukorelly Endre: A Petőfi Sándor effektív haszna)
| |
| 932. | [tulajdonos]: az-Üveghegyeken-innen | 2023-02-12 12:31 |
„Kövek a Vargyas-szorosból és a Szelters-forrás környékéről borkányban” – ezt írhatnám a befőttes üvegre, amelybe a legújabb kavicsgyűjteményet rakom, mintegy száraz dunsztba. A borkány a befőttes üveg székely neve. A leostyaant (lestányt) sóval és ecettel tesszük el télire borkaanyban, annak a levétől ollyan savanykaas ízű a csorbaleves, magyarázza a szentegyházi pincérnő, és elpirul, amikor megkérdeztem, mi az a borkaany. Nekem kellett volna elpirulnom, gondolom, miközben ezt írom, ugyanabba a tévedésbe esve, mint a pincérnő, mintha bárkinek szégyenkezni kellene. Pedig ez történik minden alkalommal, elpirulnak vagy a szájukra csapnak, amikor más szót használnak, mint „otthon”, Magyarországon szoktunk. Én pedig, merő együttérzésből, másodlagosan szégyenkezem. L. Gyurka felesége a „murok” szónál javítja ki magát röstelkedve. Arra is én kérdezek rá, mert hirtelenjében azt hiszem, valamiféle gyomnövényről beszél, és már látom is magam előtt az ernyősvirágzatot, pedig tudhattam volna, mit jelent, ittam már Erdélyben sárgarépaitalt. A pityókát tudtam. A „havasi meggyet” (áfonyát) és a „lúdordát” (pöfeteg gomba) megint nem.
Az elől lévő hegyek még biztosan földből vannak, a hátul lévők már csak fényből, nedvességből és levegőből. Üvegből? Sose gondoltam, hogy az Üveghegyeknek közük volna a valósághoz. Most értem meg, a Hargita mögül előtűnő Fogarasi havasok csúcsait látva, hogy az Üveghegy még nem mese, csak azért meseszerű, mert már az ismert és az ismeretlen világ határán van, ugyanúgy, mint az Óperenciás-tenger. A mese azon túl kezdődik.
Csillámló sziklafalak. Tegnap még fenn ültem az Almási-barlang felett a bércetőn, holnapután már József Attila szobra mellett „szoktatom szívemet a csendhez”, már ha „kapok” egy kis nyugalmat a lillafüredi nyüzsgésben. Magamba bújnék, nem lehet: Szentegyházáról – Debrecent egy éjszakára útba ejtve -- egyenesen Mályiba megyünk, a gyülekezetünk nyári táborába.
A márvánnyal és arannyal díszített cigánypaloták árnyékában bádogglóriás Krisztusok néznek maguk elé lehajtott fejjel, és ez így van rendjén.
Szentegyháza, 2018. 07. 29.
| |
| 931. | [tulajdonos]: dióbél | 2023-02-10 12:36 | Mamának soha nem kellett a szomszédba mennie egy kiló lisztért, cukorért vagy egy tucat tojásért, mert az éléskamrája mindig tele volt. Őhozzá ellenben sokan fordultak még a Kosssuthh utcával párhuzamos Felszabadulás utcából (sőt, olykor még a Hajnal utcából) is egy kiló lisztért, cukorért vagy egy tucat tojásért. A tojásnak mindig elkérte az árát, a lisztet és a cukrot vagy megadták neki később, vagy nem. Többnyire nem. A tegnap éjjeli álmomban csaknem teljesen üres volt a kamra, csak diót találtam benne több zsákkal, amikor felmásztam a létrán -- mert nem a földszinten állt az álombéli kamra, hanem a padláson, a valóságos spájz felett. Mama soha nem nevezte spájznak az éléskamrát, az Nyírmihálydiban volt szokás. Ott van a kamarában, mondta, ha valamit kerestem. Most álmomban nem tudom, mit kerestem ott fent a padlásra költözött kamarában, de amikor felértem, döbbenten néztem körül: itt nincs semmi! Ez amúgy visszatérő álmom; különféle változatokban élem meg a gyerekkori „paradicsom” pusztasággá silányulását. És mindig szomorúan ébredek. Ezúttal, mintha nem akartam volna belesüppedni a szomorúságba: itt nincs semmi keresnivalóm, jobb, ha visszaereszkedem a létrán a földszintre. Akkor vettem észre a dióval teli zsákokat. Nahát! Gyanakodva markoltam az egyik zsák belsejébe: lehet, hogy nem is igazi dió van benne, vagy, ha igazi, már avas. A puszta kezemmel törtem fel egy szemet. A dióbél épnek tűnt. Nem éreztem az ízét, mégis megnyugodtam: ebből egy darabig még elélek.
[Nekeresd országban Nevenincs királynak három fia, Nyakigláb, Telizsák és Dióbél királyfi azt a feladatot kapják, hogy nyíllal találják el apjuk képmását. Egyéb instrukciót nem kapnak; nekik maguknak kell eldönteniük, mire „kell” célozni. Nyakigláb a király bal fülét, Telizsák a jobb fülét célozza meg, egyedül csak Dióbél nem hajlandó lövöldözni: „Apám és királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom; de én inkább mindjárt beszegődöm kisbéresnek, mint hogy a nyilammal a te képmásodat összelövöldözzem.” Így talál egyenest az apja szívébe. Övé a jutalom: a korona és a libazsíros lángos.]
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
