Már nem emlékszem, milyen alkalomból vittek el iskoláskoromban lőgyakorlatra, az úttörősdihez tartozott, vagy gyakorlati (ma technikai) órán kellett puskát ragadnom, de az biztos, hogy nem éreztem jól magam; nehéz volt a puska, kényelmetlennek éreztem a testhelyzetet, amit fel kellett vennem, és még szégyellnem is kellett magam, mert soha nem találtam célba, bárki láthatta, hogy nem áll jól a kezemben a fegyver. K. Márti, aki hol a barátnőmnek vallotta magát, hol mindenfélét terjesztett rólam a hátam mögött (nyíltan sosem támadott, csak másoktól hallottam vissza, hogy „csúnyán” beszél rólam), többször is eltalálta a céltábla közepét, én még a szélét sem, kínos csend vett körül a próbálkozásaim után.
Mindez azért jutott eszem, mert ma arra vetemedtem, hogy purhabbal ragasszak meg két műanyag dézsát, amibe eddig esővizet gyűjtöttem, de tavaly mindkettő elrepedt (az egyik már tavalyelőtt is eresztett), a fiúkat (négy férfi, az egyiket csak ritkán látom) hiába kértem, hogy segítsenek valami megoldást találni, eddig mindig leráztak valamivel (most nem, majd máskor, az ilyesmit elő kell készíteni, nem lehet csak úgy neki esni, mint tót az anyjának, különben is, miért nem vigyázok az edényeimre, minek kellett összetörnöm azt a két dézsát – mintha direkt csináltam volna). Ma addig kotorásztam a szerszámos kamrában, a fiúk (elsősorban a férjem és apósom) szentélyében -- ami évekig el volt zárva előlem és az akkor még kisebb gyerekeim elől, a kulcs titkos helyéről nem lehetett tudomásom --, addig kotorásztam a számomra többnyire ismeretlen funkciójú tárgyak között, amíg egy purhabpisztoly nem akadt a kezembe. Soudal szerelő purhab, professional quality, 20 gratis. A forradalmi és innovatív Genoious Gun-applikátor segítségével a szerelőhab alkalmazása még soha nem volt ilyen egyszerű. Egykezes felhasználatóság, biztonságos, kényelmes, pontos adagolhatóság stb. Mindig viseljen védőszemüveget és kesztyűt.
Védőszemüveget nem volt türelmem találni, kesztyűben képtelen vagyok bármit csinálni (inkább vállalom a következményeket), azt meg nem írták, hogy a szemembe hulló hajfürtöket nem ajánlatos munka közben hátrasimítani. Pénteken temetésre megyek addigra csak le kapargatom valahogyan magamról az összekoszolódott fehér ragacsot, amitől most olyan a jobb kezem (csak azt kentem össze mintegy bizonyítékául az „egykezes felhasználhatóság”-nak), mintha valamilyen bőrbetegségben szenvednék. A hajszálaimról egyenként le tudtam húzogatni a csirízt. A helyszínt, ahol a purhabpisztolyt működésbe hoztam, egyelőre letakarom, majd később kitalálom, hogyan vakarjam fel a kísérlet nyomait. A ruhám letisztításához keresnem kell valami higítófélét, de ahhoz újra be kell settenkednem a szerszámos kamrába, fel kell zavarnom a szentély csendjét. Attól tartok, ehhez a ma már nem lesz még egyszer bátorságom.
A két dézsába beleöntöttem a hét elején vödrökbe és fazekakba gyűjtött esővizet. Egyelőre nem eresztenek. Vajon mit szól ehhez apám, ha látja fentről? Nem tudom eldönteni. Nem is akarom.
"Травма проходит, когда вы можете рассказать другим, что они сделали с вами, и они плачут, а не вы. Вы должны рассказывать ее столько раз, пока не сможете (...) рассказать ее так хорошо, чтобы общество скорбело и горевало о том, что с вами сделали. Но вы можете сделать это, только если вы честны". (Андраш Фельдмар)
És amit én gondolok, az nagyon hasonlít arra, amit (az amúgy politikailag más alapállású) Márk rendszeresen felvet: amíg az ellenzék nem tud mit kezdeni az emberek transzcendensre való igényével (én istenhitnek nevezem, de a tágabb értelmű igényt is elismerem), addig úgy járunk, mint a kétdimenziós ember, akit Aladár nem tud kimenekíteni a lapos bolygóról, mehet vissza abba a világba, amelynek lakóival a hatalomgyakorlók elhitették, hogy az „e” magánhangzón kívül más vokálisokat használni eretnekség (ennél fogva főbenjáró bűn). Az nem elég, ha egy sokgyerekes, keresztény apát kiállítunk díszpintynek, aki bár iszonyú kínos dolgokat tesz (lebuzizza az ellenfeleit, migránsszámlálót állít fel stb.), de hátha át lehet vele csalogatni a konzervatív értékrendet vallók egy részét a másik oldalra.
Eszter Babarczy 19 p. · Csodálatos munkát végeztek a szavazatszámlálók, az ő bejegyzéseiket olvasgattam az elmúlt órákban. Persze főleg ellenzékiekét, mert az én buborékom ilyen. A gyász és a csalódás kifejezése mellett szinte mind megfogalmazzák, milyen jól együtt tudtak működni a helyi erőkkel, akikről feltételezik, hogy a Fideszre szavaztak. Néhányan elmondják, hogy meg is szerették őket. És azt is megfogalmazzák, hogy mi, budapesti értelmiségiek, mennyire nem értjük, hogyan működik a magyar vidék, milyen fogalmak, értékek, célok és gondok vannak a fejükben. Biztosan volt szerepe a propagandának és a profi mozgósítási gépezetnek, de meggyőződésem, hogy azzal is baj van, hogy az ellenzék nem tudott olyan nyelven beszélni, aminek jelentése van a választópolgárok többsége számára. Ők kapnak valamit Orbán Viktortól, amit nem kapnak meg tőlünk. Legyen ez biztonság, helyi lehetőség, bizonyos magától értetődőnek tekintett identitás, vagy az a hit, hogy bár a "felül lévők" lopnak, jut azért a "kisembernek" is. A népet nem lehet lecserélni, ezért a nyelvet kell lecserélni. Arról kell beszélni, ami fáj, amitől fél valaki, ami reményt ad, nem arról, hogyan működne egy ideális demokrácia vagy ki a korrupt. Szerintem az emberek többsége tudja, hogy a Fidesz korrupt, de úgy gondolkodik, hogy "azok ott fönt" mindig saját zsebre dolgoznak, mindig is így volt és mindig is így lesz, ezért a korrupció, amely MZP fő csapásiránya volt (amennyiben volt ilyen egyáltalán), nem működőképes mozgósító szlogen.
Éva Bozzay Nem a beszéd a lényeg, nem a nyelv. VALÓS ÉRTÉKET kell adni, ez az amit O.V. tud, az ellenzék meg nem. Nem mellesleg olyanok is vannak köztük, akik jól átq---ták már a jónépet. A vidék nem felejt. Sokkal okosabb emberek élnek ott, mint a nagy Bp-iek gondolják.
Jutka Micski A nemzeti identitasrol nem mond es nem is gondol semmit a baloldal, pedig ahol nincs van es mas semmi, ott egyetlen dolog marad: ki vagyok en es hova, kikhez tartozom. Gyorgy Szabo A maskeppen elni kerdesere kellene valaszt es valos perspektivat myujtani szamukra ertheto es elerheto modon. Addig itt valtozas nem lesz. Válasz11 p. Livi Varga Pont ezeken gondolkodtam én is ma reggel. Itt nem a nagyvárosból kellene az ellenzéknek észt osztani, erre nem sikerült rájönniük ennyi év alatt, kevés az összefogás, itt el kell menni vidékre és tettekre van szükség, törődésre, felmutatott eredményekre Válasz10 p. Ferenczi Gyorgy Livi Varga Helyes. Tényleg "el kell menni vidékre". Az ellenzék pedig le szokott menni vidékre. Micsoda különbség! Válasz2 p. Frátrik Orsolya Ugyanezt fogalmaztam meg magamban én is. Bennem béke van. És ez az ami fontos.
Meghalt a nagybátyám, anyukám testvére. Ő tanított meg írni, olvasni még iskola előtt. Nem ő erőltette, én akartam mindenáron tudni, mit csinálnak a felnőttek, amikor újságot és könyvet tartnak a kezükben, csak valami nagyon érdekeset, ha úgy belemerülnek, hogy nem figyelnek rám.
Pista bácsinak volt egy motorja is. Amikor Mamánál nyaraltunk, rendszeresen elvitt bennünket egy-egy körre. Amikor nagyobbak lettünk, az ő könyvtári kölcsönzőjével hordtuk haza (Mama házába) a köynvtárból a könyveket. Szatyorszámra.
Amíg az amúgy nagyon értelmes, jóravaló ellenzéki ismerőseim birkáknak, sötéteknek, zombiknak, elbutítottaknak, agyhalottaknak nevezik azokat, akik a Fideszre szavaztak, nem várható valódi önreflexió.
Csak egy a reakciók közül. „Ezt üzenem mindazoknak, akik a kirekesztésre, a kis grofói zeneiségre, a korrupcióra, Putin alfelére, a teljes kulturális rothadásra, a kendőzetlen agymosásra, szánt szándékú népbutításra szavaztak. Mondanám, hogy birkák vagytok, de nem szeretném szegény birkákat megbántani…” ezt egy számomra nagyon kedves, jóravaló, zeneileg és verbálisan tehetséges fiatalember írta, GéZsé, akinek a fejlődését kisgyerek kora óta nyomon követem (amikor az enyémek kicsik voltak, és a húsvéti szünetben elvittük őket egy-egy buszos kirándulásra -- így töltöttünk minden évben négy napot a Felvidéken és/vagy Erdélyben --, ők is mindig ott ültek a buszon, a négy Gé-testvér, köztük Zsé).
Évek óta mondogatom azoknak, akik parasztvakításról, a köztévé előtt ücsörgő buta Mari nénikről, megvásárolt zombikról beszélnek, hogy a saját ügyüknek ártanak, ha ennyire lebecsülik a másik felet. Itt vannak körülöttem a Fidesz-szavazók (a gyülekezetünk nagyobbik fele, az én korosztályomban akár 90 százalék is lehet, a fiaim korosztályában talán csak 50 százalék, bár, lehet, hogy kevesebb, nem tudom igazán megítélni, a középső fiam szerint a cserkészek egy-két kivétellel valmi mást szeretnének, mint amit a szüleik képviselnek), nem parasztok, nem iskolázatlan, buta Mari nénik. Okos, intelligens, jóravaló, értelmiségi emberek. „Én nem tartom okosaknak azokat, akik Orbán dumáját beveszik”, mondta legutóbb az egyik barátom, „az ilyeneknek kell, hogy legyen valamilyen agyi problémájuk, mentálisan biztosan nincsenek rendben”.
A Zúg a Volgá-t énekeltem álmomban Sz. Tünde társaságában. Tünde kezdte, valahonnan fentről egy emeletes ház ablakából. Az első sort még oroszul: Эээх, ухнем, эээх, ухнем, aztán magyarul folytatta. Nagyon mélyen kezdte, állapítottam meg ijedten, és a szöveg is másként szól, mint ahogyan én ismerem, hogy lesz ebből közös éneklés? Aztán valahogyan mégis képes voltam követni, a refrént már teli torokból énekeltem: Megfagy a gomba, meg fagy a gomba…
Szavazás előtt az istentisztelet után Olgával beszélgettem. Jól ismeri anyukámat a debreceni amatőr költők rendezvényeiről, évekig egészségügyi gondokkal küzdött, talán ezért, talán másért, nem tudtam megállni, hogy ne érdeklődjem, hogy van. És hogy hogy sikerült ilyen szépen lefogynia (korábban ijesztően el volt hízva, már úgy ismertem meg). Sok a munka, válaszolta, és meg sem várta, hogy megkérdezzem, mit dolgozik újabban, már mondta is: újabban a honvédségnél dolgozik, vezetői állásban, valakinek a helyettese, éjjel-nappal fent vannak, teljes a készültség a határon, össze kell vonni a csapatokat a „külön egyeztetések” miatt, ez amúgy bizalmas információ, csak imádkozni, lehet, hogy mi győzzünk. Ezt hogy érted, értetlenkedtem, ki ellen? Hát, az ukránok ellen. Hogyhogy? Meg akarnak támadni bennünket. Tessék? Ez belső információ, súgta, ne adjam tovább senkinek. Nem tudtam mit válaszolni. Képtelen voltam azt mondani, hogy nem hiszem el, amit mond, vagy, hogy biztosan félreértett valamit. Nem én dolgozom a honvédségnél.
Különben meg én sem sokat aludtam az éjjel. Az alkoholista szomszédom, akitől a múlt héten a paradicsompalántákat és a majomkenyérfát kaptam, cserébe azért, hogy végighallgattam, mire tanítsam a fiaimat, hogyan lássák az ukrán-orosz háborút, tegnap vérben forgó szemmel rátámadt a középső fiamra (aki az utóbbi időben besegített a haverjainak az ellenzéket támogató szórólapok széthordásába), a karjánál fogva a házával szemközti kőkerítéshez rángatta, és teljes erőből a falnak vágta, közben azt firtatta üvöltve, kinek dolgozik, ki bérelte fel, majd megfenyegette, hogy feljelenti választási csalásért. Ekkor értünk oda az autóval, a férjem és én, ugyanis úszni készültünk, a fiúnk, nem bírván kivárni a tötyörgést, előregyalogolt. Én hátul ültem, és csak annyit hallottam, hogy a férjem éktelenül dudál, még rá is szóltam, hogy ne hangoskodjon, anélkül is be tud szállni a fiúnk az autóba, a szomszédnak még integettem is mosolyogva, engem nem zavar, hogy nem egyeznek a politikai nézeteink, harminc éve ismerem, mind a ketten szeretjük a klasszikus zenét és a növényeket, a kutyája buksiját rendszeresen megsimogatom, láttam a festményeit, többször ajánlottam, hogy segítek neki kiállítást szervezni, verseket is ír, én is szoktam, szóval, van közös dolgunk elég. A falhoz csapott, baszki, mondta a fiam, amikor beszállt az autóba. Órákon át beszélgettünk utána, majd hajnalig forgolódtam az ágyban. Ezerféle változatban végiggondoltam, hogyan fogok reagálni, ha a szomszéd újra leszólít, mert le fog, az garantált. A magam részéről eddig jóhiszeműségre és barátságosságra rendezkedtem be, de most a gyerekemről van szó. Ez az ember eljátszotta a barátságomat. Örökre.
Végighallgattam ma Osváth Zsolt beszélgetését Nagy Feróval, a nemzet egykori csótányával (nekem ez, aki egykor a Dokk iszaptúrójának képzeltem magam, talán kötelességem is volt). Az interjú közepe táján, amikor NF azt fejtegeti, hogy a szerelmet soha nem ő akarta, azt mindig – az egyébként vele közvetlen kapcsolatban álló -- Isten helyezte belé (mutatja, hogy hova, a szíve alatt, a gyomorszája környékére), ezért, amikor jön a szerelem, akkor ő mi mást tehetne, megadja magát: Uram, legyen meg a te akaratod – ennél a résznél majdnem kikapcsoltam a tévét (én ehhez túl konzervatív vagyok, egészen másként gondolkodom a párkapcsolati felelősségről, és ha nem is hiszem, hogy a szerelem az ördög műve, semmiképpen nem hivatkoznék az Isten akaratára, amikor nem tudok engedni a valamely kísértésnek, különben is, Ferókám, a te közvetlen Istened nem szokta a füledbe smúzolni, hogy a parancsolatai között a „Ne paráználkodj!” is szerepel? – arról nem beszélve, amit a középső fiam vetett fel, hogy vajon az OV iránti „szerelmed” is az Isten akaratának tulajdonítható-e, ámde ne politizáljunk, ami engem illet,ahogyan a medúzának nem lehet ellenállni, úgy – láthatólag -- a csótánynak sem lehet, én mint iszaptúró különben is hajlamos vagyok arra, hogy kővé dermedve várjam minden iszonytatónak a végét. Végighallgattam a teljes beszélgetést. És megérte. Esküszöm! Sose rajongtam a Beatricéért, Nagy Feró hangjáért és zenei teljesítményéért különösen nem, még akkor sem, ha az ember néha olyan zenei produkciókat is végighallgat, amelyek nem képviselnek valódi művészi minőséget, lásd az Európa Kiadó vagy a Sziámi bizonyos számait. Müller Péterék hangjáért sem rajongok, sőt, időnként ki lehetne kergetni vele engem a világból, a szövegeik is, ajjaj, helyenként igen gyengécskék, mégis vonzóak számomra, a földalattiságuk miatt, igaz, ők mintha is megmaradtak volna az underground-szinten, NF viszont újabban a föld felett lebeg. Nincs visszataszítóbb egy overground-csótánynál. De, ennek dacára (és mindazonáltal): az interjú végére, ha nem is kedveltem meg, megjelent előttem az esendő, kis ember. És mivel az ember szíve is esendő, az enyém legalábbis az (Isten akaratától függően vagy attól függetlenü)l megesett rajta a kicsi szívem. Special thanks to Zshow!
Tegnap éjszaka ukrán altatódalokkal ringattam magam álomba, többek között az Álom jár az ablak alatt (Ой ходить сон коло вiкон) kezdetű népdallal, a Summertime „elődjével”. Gershwin állítólag New Yorkban hallotta a dalt az (egyesek szerint nem létező) ukrán nemzet állami kórusának egyik előadásán. A dalszöveg szerint a macskák gondoskodnak a gyerekek békés álmáról a dorombolásukkal. Котик буде воркотати, Дитинонька буде спати.
„We're all Bolshevists, only we are hypocrites. The Russians are Bolshevists without hypocrisy.'
'But there are many other ways,' said Hammond, 'than the Soviet way. The Bolshevists aren't really intelligent.'
'Of course not. But sometimes it's intelligent to be half-witted: if you want to make your end. Personally, I consider Bolshevism half-witted; but so do I consider our social life in the west half-witted. So I even consider our far-famed mental life half-witted. We're all as cold as cretins, we're all as passionless as idiots. We're all of us Bolshevists, only we give it another name. We think we're gods… men like gods! It's just the same as Bolshevism. One has to be human, and have a heart and a penis if one is going to escape being either a god or a Bolshevist… for they are the same thing: they're both too good to be true.'”
(D. H. LAWRENCE: Lady Chatterley's Lover (1928))
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
