NAPLÓK: Maxim Lloyd Rebis Legutóbbi olvasó: 2026-05-11 18:02 Összes olvasás: 5644| 4. | [tulajdonos]: negyedik bejegyzés | 2025-10-11 15:00 | 4.-
Az éjszakai égről lekapargatott korom illatos és hideg. Alvás előtt felszippantva hatásos, csillagraj vetül a koponyánk kupolájára belülről, mintha húrik raknák fel az álmok mozaikját az agyöl boltozatára. Mindannyian száműzetésben élünk. És jobb valami csendes helyen fogságba esni, mint a zajokból szerkesztett városok egyikében elbújni a számüzetés észlelése elől. A bolt melletti réten tevék legelésznek. Zempléni tevék. Merje valaki azt mondani, hogy nem őshonos állat itt a teve. Jak is van, meg lovak. Utazó cirkusz. Pont mint a mindenség. Pont mint én. Pont mint a teve. Vagy a boltban a halvány lila ciklámen. Minden utazó cirkusz. Kifordított bohócok volnánk, ha nem tévedik Mia, a szösz, aki mindig körülöttünk kereng mint szíve körül a dervis. Az volna a dolgunk, hogy megríkassuk végre az örök tanút. Ez azonban képtelenség. Olyan sok minden megesett már velünk, de onnan, ahonnan szeretnénk nem fakadt egyetlen csepp könny sem. Nehéz elfogadni. De ez a mi szerencsénk. Amikor a nagyapám nagyokat szippantott a lakást elöntő gázból, az örök tanú szelíden bólintott és nevetet: "Na, ez felettébb vidám volt!"
-4. | |
| 3. | [tulajdonos]: harmadik bejegyzés | 2025-10-11 12:49 | 3.-
A toszkán tájban eleven voltam. Azonos. A gyilkos frekvencián zajongó sáskákat elintéztem egy "rusnya barmok" felkiáltással. A forráspont közeli verejtékben készre főtt fejemet olyan büszkén felszegve hordtam mint egy született itáliai basa a lazacszínű turbánját, mikor elektromos fényű paraiba turmalin ragyog a forgóján. Azóta van képem az összes arcátlansághoz amit csak össze lehet hordani. Az őslakosok feje különben is olyan kicsi. Háromnegyed magyar marék egy toszkán orca. A zaklatott rajzolatú növényzet megvont minden árnyat és fuvallatot, viszont nem gyulladt fel, ami ámulatba ejtett. És ott volt az én drágám. A szerelmem. A macám, ha úgy tetszik. Signorina Lunetta! Az a fekete felfénylés! Az a gyöngyfehér báj! A rózsaszín ujjacskák! A zöld pislogás! A kackiás bajusz! Szoprán nyávogás! Minden reggelinél velem tartott! Hát ott történt. Abban geomtriában. Ama álomba emelkedő helyen, hogy kivillant a valóság csábos bokája, hogy megcsillant önmagam anyagában az pici, az a szerény, az a szórakozott rubedo. És csillan. Akkortól fogva a moston át mind és örökké. Az is a dolga.
-.3 | |
| 2. | [tulajdonos]: második bejegyzés | 2025-10-11 11:22 | 2.-
A lélek opalizál az anyagban, hát vizslató ékszerész gyanánt csipesz közé kell kapni az embert és forgatni őt a nagyított fényben, hogy kiderüljön benne a szépség. Csak álmodja maga köré a húst, amiben irizál s amiből nem ered folyója, képzeleg akár az igazgyöngy a hamis kocsonyában. Csúfolódni kell vele, ragyogóra verni, hogy lázadjon benne az önfény minden ellen, ami kevesebb nála. Nincs az embernél hevesebb élet, nincs ami vidámabban pattogna a csontokon, elemésztve az utolsó halált is. Az ember rálel ömagára, ha újfent rádöbben az őt felidéző égre.
-.2 | |
| 1. | [tulajdonos]: első bejegyzés | 2025-10-10 20:54 | 1.-
Az élet szemérmetlenül élvez minket. Gyönyörködik mikor kormot bőgünk, gyöngyöt ásítunk vagy cinóbert ejakulálunk. Méhcincáló korunk előtt is élvezett már minket. Hamarabb mint az apánk, vagy az anyánkban az a sóvár, magakellető rubinpötty, az a forró, az a rezge. Azután is élvezkedni fog, hogy kiszökik belőlünk a szél, alul vagy fölül a minket illető juss szerint, szóval élvezni fog majd bennünket a huss után is, pedig már nem leszünk úgy, ahogy most álmodjuk magunkat. Mert a halált ékszerként hordja. Szabadon viseli. Olykor ledobja magáról, máskor magára ölti. Mert az életen kívül csak az élet van, és még tovább azon kívül is; csak. Ez az ismeret. A többi tévedés.
-.1 | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
