NAPLÓK: Oswald Chesterfield Cobblepot Legutóbbi olvasó: 2024-03-29 07:57 Összes olvasás: 64080848. | [tulajdonos]: a szülők bevonulása | 2018-05-23 01:20 | IZELÍTŐ-
Bártfai Attila Márk PHOTOSHOP
Anyám alacsony, kövér teremtés volt. Nagymamaszerű. Vonásai gyerekesek, bánatosak; arcbőre szürke, használt; ajka egyetlen vonal; orra vastag, magas 'nyereggel', szűk likakkal; szeme nagy és barna; a haja ugyancsak barna, és a homloka előtt törékeny hullámot vetett. Mindezek dacára őrzött magáról egy képet. Leginkább az emlékezetében, de egy kis faládában is a családi fotók között. Azon a felvételen egy húszéves lány szomorkodott ostobán, bájosan, fekete-fehéren. Számomra idegen volt ama idea. Magam csak a színes, nagymamaszerű anyut ismertem el valódinak.
Belseje azonban szöges ellentétben állt kültakarójával. Szíve, agya és más létfontosságú szervei is valószínűleg aprók, szárazak és kemények voltak. Úgy képzelem, ezek a szervek nem kapcsolódtak össze egymással semmilyen rendszerben, hanem ide-oda gurultak a testében. Lehetségesnek tartom, hogyha valaki erősen megrázta volna anyut, mint egy rumbatököt, akkor ő készségesen zizegett, zörgött volna. A háj csupán látszat, bűbáj volt az esetében. Úgy volt ő telt, mint egy matrjoska baba; végső soron üresen.
Gondolkodásmódja nehézkes volt, és az is holmi egyszerűsödött érzékeléshez kötődött. Ha az értelem valóban sütnivaló, ahogyan mondják, akkor az ő esetében az csak valami olcsó, ragacsos nyesedék lehetett. Holtáig hitte, hogy sváb, holott látványosan zsidó volt. Szeretettel gondolt a számára németesen csengő nevű ősökre; anyai nagyanyámra például, aki Maurer Gizellaként járt-kelt a napsütötte árnyékvilágban, és aki olyan színekkel, vonásokkal volt megáldva, melyek a Közel-Keleten szokványosak. Megengedem, egy földrajzi egység is lehet K und K.
Anyám „értelmességének” forrása a nagyapám volt. Nevezett férfiú valóban sváb hangzású névvel büszkélkedett. Srágli Gyulának hívták. Kegyetlen ember hírében állt, vert mindenkit a családban, amúgy meg munkásőr volt a lelkem. Anyámat és nagybátyámat addig aprította, míg azok meg nem bolondultak. Szégyentelen életének idejekorán és gázzal vetett véget. Anyám örökölte a könyörtelenségét, a nagybátyám nem. Viszont mindketten apjuk teremtő akaratához híven gyerekek maradtak egész életükben.
Anyám érzelmeiről mit sem tudok. Nem hiszem, hogy bárkihez vagy bármihez is kötődött volna a szeretet vagy a gyűlölet habarcsával. A heves érzemények amúgy összeegyeztethetetlenek voltak avval a közönséges lustasággal és a jóra való restséggel melyek őt mindenkor jellemezték. Dühre azonban képes volt. Ám az olyan parttalan, áradó és céltalan volt, akár a renyhesége. Valamely ismeretlen természeti tünemény nyilvánulhatott meg pusztításaiban, és nem a szerény, emberi zabolátlanság.
Legtöbbször a bódult bánat hangulatában időzött. Amaz intim állapot pocsétáját dili bogyókkal és alkohollal idézte elő ’tapasztalata-mezejében’, hogy ezzel az ide nem illő kifejezéssel éljek. Világos pillanataiban öngyilkosságra készült, vagy céltalanul tört-zúzott, embereket locsolt le forró zsírral, dobált meg hideg tállal, kergetett meg bárddal. Mikor mire ragadtatta heveny bárdolatlansága. Azok az úgynevezett emberek, akik irányába a dühe kiáradt, lehettek éppúgy családtagok, ahogyan vadidegenek. Neki az emberek ’egy-kutyák’ voltak.
Mindent egybevetve megállapíthatom, hogy az anyukám elbűvölő teremtés volt. Eredeti, varázslatos asszony. Maga a féktelen boszorkányság, a tudattalan, a természetes fekete mágia. Kevés ember büszkélkedhet hozzáfogható beavató őssel a női ágon. Majdnem megölt! Én túléltem, a fele-bátyám, az a nagy mamlasz a Pisti, na, az belepistult. De erről majd később szólok, amikor eljön az ideje. Most a figyelmemet az apám természetrajzának felvázolására kell fordítanom.
Fess alak volt az apám. Legényemberszerű. Termete arányos, húsa kemény, bőre feszes; koponyája nehéz de formás, vonásai arrogánsak, orra valódi remekmű; szemei kicsik és jégszín kékek; haja akár a szerecseneké fekete gyapjú, szakálla sűrű, kurta. Szaga oly behízelgő volt, mint a pézsma. Nincs azon semmi csodálkozni való, hogy valami földön ődöngő görög istennek képzelte magát. Nem őrzött magáról semmilyen ábrándot, hiszen önnön tökéletességének szobraként nem volt szüksége a múlt, vagy a fiatalság érzelmi megerősítésére. Én se láttam őt soha másnak, mint amilyenek ő látta magát; tökéletesnek.
Testében, a középpont felé haladva egyre szilárdabb, és ridegebb lehetett az anyag. Zsigerei valószínűleg hidegek voltak, és kristályrétegekként préselődtek egymásba. Alighanem iszonyú nehézségek árán áramolhatott csak benne az élet. A vitalitás nem is folyadékszerű volt az ő esetében, inkább elvont, lehetetlen elektromosság. Ha aput egy gyémánt ágyúgolyóval keresztüllőtte volna valaki, akkor áthatolhatatlan krétaporként töltötte volna ki, a rendelkezésére álló, tehát az összes lehetséges teret.
Elméje kíváncsi volt, de lusta, utált minden szellemi erőfeszítést, noha valóságos géniusznak képzelte magát. Irigyelt minden művészt és gondolkodót, akit a világ számon tartott. Noha semmi hallása nem volt, váltig állította, hogy jobb zenét komponálna, mint Mozart, és éveken keresztül nagy élvezettel kergetett egy fülsértő futamot a rusnya, elhangolt gitárján. Egyetlen valódi tehetsége a képzőművészetben nyilvánult meg. Kétségkívül remekül rajzolt és könnyedén, technikásan festett, azonban semmit nem kívánt megmutatni a világból, így a munkái ásítottak az unalomtól.
Apám szellemének nárciszát a nagypapám ültette. A kulák, akit agyba-főbe vertek a kommunisták. Ez a rideg férfiú, nem szerette az apámat, csak apám nővérét. Amikor a nagymamám huszonhét esztendősen meghalt, a három éves fiúra a rideg tartás évei köszöntöttek. Az elhanyagolás, a verés, a semmibevétel. És az irigykedés évei. A lány mindent megkapott, ő pedig semmit. Nyúlra, birkára, tehénre kellett vigyáznia és a gyümölcsfáról jóllaknia. Cipőt ritkán kapott, a régit erőltették, ezért kissé deformálódtak a lábujjai. Az egyik nyáron üvegszilánkba lépett és az máig ott van a talpában.
Az önsajnálat és a gyerekes büszkeség voltak apám leggyakoribb érzelmei. Senkit és semmit nem szeretett. Azt követelte, hogy őt szeressék. Nem szavakkal, testtartással és nézéssel. Aki engedelmeskedett neki és megszerette az pórul járt. Megvetette és ostobának, aljasnak nevezte az övéit, akik fel se érik ésszel az ő emberi nagyságát. Ivott, kurvázott, politizált, majd nagy hirtelen hipochonder lett és már nem korhelykedett, hanem harmat gyönge teát vedelt literszám, a kopó porcairól szólt érzékenyen és nem létező cukorbajára hivatkozva bevezette az undorító édesítőszert a háztartásban.
Fáradékony volt. Délceg alkata ellenére, ha tehette kerülte a munkát. Utálta a zsidókat, talán konkurenciát látott bennük, mert folyton ügyeskedéssel szerzet pénzt, lakást, nagyobb lakást, telket, műtárgyakat. Egyébiránt szinte sose fejezte be azt, amibe belekezdett. Elmélyült figyelemmel bántotta a lelkemet. Buta memóriagépnek nevezett, szivacsagyú tökfilkónak. Álláspontja szerint éppen olyan gonosznak születtem, mint az anyám és undorító, hogy nem voltam csodagyerek, akit mutogatni lehetett volna valami értelmes összeg fejében.
Apám tehát szórakoztató figura volt a maga fagyos, elidegenítő stíljében. Megtanított a távolságtartás etikettjére és arra is, hogy mindenkiről a lehető legrosszabbat feltételezzem. Róla magáról a leginkább. Be kell vallanom, hogyha ő nem olyan lett volna amilyen, akkor képtelen lennék szeretet nélkül élni és már rég belepusztultam volna ebbe vagy abba a szakításba. Csakugyan felvértezett hát engem valahogy egy páncéllal, mint a nem létező lovagot Italo Calvino az elbeszélésében.
-DARABKA | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|