A minap sokkot kaptam a könyváruházban. Rosszul lettem a temérdek mű láttán. Belegondoltam, hogy hány könyv született, születik és fog születni még az egyre általánosabb érdektelenség mellett és dacára. Le kellett ülnöm egy puffra és mozdulatlanul maradni egy darabig. Szörnyű fecsegésnek tűnt hirtelenjében minden alternatíva, ami töméntelen menyiségben körülvett a polcokra halmozva. Melyik a valóban érdekes? Ki határozza meg? És ha nagyon sok az érdekes? Ha nem elég az elolvasásukhoz száz élet sem, akkor minőség ide vagy oda az abszolút érték szempontjából minden alkotás csak mennyiségi természetű, nemde? A roppant tömegű irodalom hirtelenjében súlytalanak látszott a számomra. Mennél nagyobb tömegűnek -a belegondolás arányában- annál súlytalanabbnak. Végül feltettem magamban a kérdést: Mit nem mondtak még el a létező összes módon? Ekkor szörnyen elkámpicsorodtam és minden szerzőt mélyen megsajnáltam. Elhatároztam, hogy a nagy ijedelemre veszek egy mély levegőt, az amúgy se kerül semmibe és kitörök a könyvlabirintusból. Lesz, ami lesz. Kifele menet egy kedves eladó nekem szegezte az 'üzlet szempontját': -Nem talált semmit? Végigmértem és szárazon közöltem vele, hogy: - Nem. Ma este a minden 'múlikra' szavazok.
Drágaság, szerelmem, életem reménye, lótuszarcú szépség, menj most a fenébe több üzenet nem jön se rózsás levélke, csillagszemű kedves, mehetsz a fenébe, ne szipogj, ne lármázz, ne dühöngj, ne nézz le, nem haragszom én se, de menj a fenébe, rögtön elfelejtelek, esküszöm az égre, nevedet se tudom, csak menj a fenébe, nem akarlak látni, sem holtan, sem élve, sok pénzt költöttem rád, nem rúglak fenékbe, pofont se kenek le, lódulj a fenébe, hányszor ismételjem, hogy mindennek vége, kappan lettem néked, mehetsz a fenébe, meghaltál örökre, ülj a más ölébe, eddig is megcsaltál, tűnj el a fenébe.
Ez tényleg jó volt!!! Amúgy is bírom a Puzsért! Pár éve már nem is írok úgy verset, hogy az alatta lévő álkommentek közé ne tennék be egy pacekba mondó Puzsért is. :)))
Hideg kezével majd a sápatag halál Megsimogatja feszes kebledet hanyagul, Ajkad kedves korállja akkor megfakul, Vállad forró havára hideg por szitál. Szemed villámtüze / Karodnak ereje, Kicsorbul, megpuhul / Ha érintése éri, Hajad / mely most a színarany színét idézi/ Mint holmi szőrcsomó, ritkul, hull kifele. A szépformájú láb / mozgásod szendesége Részint porrá leszen / részint a semmi része/ Nem hódol mennyei pompádnak senki többé. Mindez és több is ennél, elpusztul mindörökre.