"Fogja festékeit a sápadt kis Yvonne, Komoly arccal előkészíti a finom Papírt, csészéibe a konyhában vizecskét Tölt: Yvonne festeni akar. Tűnődik: egy hét Éves művész mire lehet képes vajon? Arcképet fessen? Az sokáig tart nagyon, És eltalálni a hasonlóságot: abban Sok nehézség van. Így jobb lesz, ha mozdulatlan Tárgyat vesz; s mind között, mire emlékezik, Yvonne előnyben egy kis házat részesít, S egy óra hosszat ezt festi töprengve, csöndben, A képen szép vidék virít mögötte zölden, Mint egy boldog gyerek homloka, oly szelíd, Dajkálva peremén okkerszín hegyeit. A háztető piros, akár egy seb, fölébe Cinóber ég feszül, s nincs egy szemernyi kékje. Én is, kicsi Yvonne, mikor fürtös gyerek Voltam s dobáltam az égre labdám kerek Csillagát, igen, én is ezt festettem éppen: Ilyen szép házikót, ilyen szép zöld vidéken. Csakhogy bús ég helyett, mely nem kéklik sosem, Kéket festettem én, mint az igazi fenn."
KBGY VISSZATÉRT! EZÚTTAL GYBK. Kedvenc irodalmi fóruma a Metropol. Az abban megjelent versek képezik számára az etalont. (Jelennek meg egyébként abban versek? Oké, a sudoku talán felfogható költeményként.)
A minap sokkot kaptam a könyváruházban. Rosszul lettem a temérdek mű láttán. Belegondoltam, hogy hány könyv született, születik és fog születni még az egyre általánosabb érdektelenség mellett és dacára. Le kellett ülnöm egy puffra és mozdulatlanul maradni egy darabig. Szörnyű fecsegésnek tűnt hirtelenjében minden alternatíva, ami töméntelen menyiségben körülvett a polcokra halmozva. Melyik a valóban érdekes? Ki határozza meg? És ha nagyon sok az érdekes? Ha nem elég az elolvasásukhoz száz élet sem, akkor minőség ide vagy oda az abszolút érték szempontjából minden alkotás csak mennyiségi természetű, nemde? A roppant tömegű irodalom hirtelenjében súlytalanak látszott a számomra. Mennél nagyobb tömegűnek -a belegondolás arányában- annál súlytalanabbnak. Végül feltettem magamban a kérdést: Mit nem mondtak még el a létező összes módon? Ekkor szörnyen elkámpicsorodtam és minden szerzőt mélyen megsajnáltam. Elhatároztam, hogy a nagy ijedelemre veszek egy mély levegőt, az amúgy se kerül semmibe és kitörök a könyvlabirintusból. Lesz, ami lesz. Kifele menet egy kedves eladó nekem szegezte az 'üzlet szempontját': -Nem talált semmit? Végigmértem és szárazon közöltem vele, hogy: - Nem. Ma este a minden 'múlikra' szavazok.
Drágaság, szerelmem, életem reménye, lótuszarcú szépség, menj most a fenébe több üzenet nem jön se rózsás levélke, csillagszemű kedves, mehetsz a fenébe, ne szipogj, ne lármázz, ne dühöngj, ne nézz le, nem haragszom én se, de menj a fenébe, rögtön elfelejtelek, esküszöm az égre, nevedet se tudom, csak menj a fenébe, nem akarlak látni, sem holtan, sem élve, sok pénzt költöttem rád, nem rúglak fenékbe, pofont se kenek le, lódulj a fenébe, hányszor ismételjem, hogy mindennek vége, kappan lettem néked, mehetsz a fenébe, meghaltál örökre, ülj a más ölébe, eddig is megcsaltál, tűnj el a fenébe.
Ez tényleg jó volt!!! Amúgy is bírom a Puzsért! Pár éve már nem is írok úgy verset, hogy az alatta lévő álkommentek közé ne tennék be egy pacekba mondó Puzsért is. :)))
