Ez egy varázsszó. Védekezésre használják az emberek. Hiszen ami szubjektív az nem lehet objektív. Végső soron pedig csak az objektív lehet igaz, gondolják fájdalmasan tévesen. Így a legszubjektívebb területen, a művészetben, azaz az irodalomban is objektivitásról locsognak, ami a fából vaskarika minősített esete. Ha egy kritika szubjektív (ahogy minden vers az), akkor minden bizonnyal nem igaz, mert valahol létezik egy objektív kritika, amely kétségkívül és teljességgel igaz. Minden szerző mély meggyőződése, hogy ezen mitikus objektív kritika szerint a műve remekmű. Érdekes jelenség.
"Fogja festékeit a sápadt kis Yvonne, Komoly arccal előkészíti a finom Papírt, csészéibe a konyhában vizecskét Tölt: Yvonne festeni akar. Tűnődik: egy hét Éves művész mire lehet képes vajon? Arcképet fessen? Az sokáig tart nagyon, És eltalálni a hasonlóságot: abban Sok nehézség van. Így jobb lesz, ha mozdulatlan Tárgyat vesz; s mind között, mire emlékezik, Yvonne előnyben egy kis házat részesít, S egy óra hosszat ezt festi töprengve, csöndben, A képen szép vidék virít mögötte zölden, Mint egy boldog gyerek homloka, oly szelíd, Dajkálva peremén okkerszín hegyeit. A háztető piros, akár egy seb, fölébe Cinóber ég feszül, s nincs egy szemernyi kékje. Én is, kicsi Yvonne, mikor fürtös gyerek Voltam s dobáltam az égre labdám kerek Csillagát, igen, én is ezt festettem éppen: Ilyen szép házikót, ilyen szép zöld vidéken. Csakhogy bús ég helyett, mely nem kéklik sosem, Kéket festettem én, mint az igazi fenn."
KBGY VISSZATÉRT! EZÚTTAL GYBK. Kedvenc irodalmi fóruma a Metropol. Az abban megjelent versek képezik számára az etalont. (Jelennek meg egyébként abban versek? Oké, a sudoku talán felfogható költeményként.)
