Becsüljétek a hibáimat; cserébe én is így teszek az ‘elviselt’ dolgaitokkal! Meg tudunk ebben egyezni? Veszek csokit, plüss-dögöt, palack piát, vagy amit akartok; ésszerű kereteken belül, persze. A tőkétlenség nem töketlenség, és ti sem vagytok mesügék, a mínusz két és feles harmadik szememben. A gazdagsági válság nem sújt engem, ami rendszerhiba, nem fogyatékosság; és ti sem a magatok jogán álltok csak a ‘jó reménység fokán’, barátaim. Lássuk be, nehéz a sorsot bevallani, ha kedvező, és könnyű okolni, ha túl súlyos. Ne bukjon el azon az emberségünk, amin szoborként kéne állnia: a lehetőségeinken. Na! Meg tudunk ebben egyezni, Ti magatok erejéből lett dolgos-szorgos királylányok és királyfiak? Én becsüllek benneteket. Ti becsüljetek! Akkor majdnem jó lesz nekünk.
Én sem vagyok oda érte, van százszor Komolyabb az efféle játszadozásnál. Mégis, ha mély megvetéssel olvassa az ember, fölfedez benne végtére valamit, ami valódi. Kezet, mely markolni, pupillát, mely tágulni, hajat, mely égnek állni képes, ha kell, s mindez fontos, bár, nem azért, mert
magasröptű értelmezésekre kínál jó alkalmat, hanem mert hasznos. Ha már az érthetetlenségig elvont, mindnyájunkról elmondható: nem azt csodáljuk, amit nem értünk. Denevért, ha fejjel lefele lóg, zsákmányra lesve,
öklelő elefántot, hempergő vad csikót, vagy az éber farkast a fa tövén, a kérlelhetetlen kritikust, kinek a bőre megráng, akár a bögöly csípte lóé, a futballdrukkert, a statisztikust - s az sem helyes, ha megvetően legyintünk "üzleti iratokra,
tankönyvekre"; mindezek fontosak. Egyet azonban nem szabad elfelednünk: ha fél-költők cibálják ki a rivaldafényre, az eredmény nem költészet lesz, nem, amíg a költők nem veszik "szó szerint a képzeletet" - de elbizakodottság és közhelyek nélkül, és nem kínálnak
"képzelt kerteket, ahol igazi varangyok laknak", addig nem is lesz benne részünk. Addig is, hogyha egyrészt a költészet nyersanyagát kívánod, azon nyersen, de másrészt, a legvalódibb valóságot, akkor elmondhatod: költészetet kívánsz.
Annyira megszerettem a Mikádó figuráit, hogy napok óta a karaktereket rajzolgatom. Némelyiket már egészen eltaláltam. Holnap megint kreatív csoport. Készülnek a kiállításra az ügyfeleim. Adrienn ugrásszerűen fejlődik. Szomorú sorsa van annak a nőnek, oboistaként végzett a zeneakadémián jelenleg pedig földönfutó. A benne élő zene most képzőművészetté válik. Nagyszerű az ilyesmit nyomon követni. Milyen színű a hajnali madárdal? Remélem egyszer a képeit zenévé oldhatja újra. Milyen hangzás a párizsi kék? Holnap festés közben végig a Behold the Lord High Executioner-t fogom nyomatni.
Tulajdonképpen minden tragédia szórakoztató. A sajátom a leginkább. Egyre jobban idegenkedek azoktól az emberektől, akik komolyan veszik magukat. Régen én is komolyan vettem magam. Ma már nem. Ettől függetlenül nem kedveltem meg Ént. Fura de mindenen lehet együttérzésből nevetni. Ma kaptam egy paradicsom és egy bazsalikom palántát ajándékba. Nem sok reményt fűzök hozzájuk, inkább egy karót. Semmi sincs kizárva persze. Nekem egyre jobban tetszik az ontológiai bizonytalanság. Berendezkedem benne. Talán megint elkezdek diafilmeket gyűjteni. Ezúttal nem a kisfiamnak, hanem magamnak. És be kellene fejezni a Mozaik képregények beszerzését is. Tréfásnak találom, hogy a születésem előtti darabokból is van már pár. Kedvencem Trotyka grófnő illetve Totoja báró. A halálom utáni dolgokat azonban képtelen vagyok begyűjteni. Ez elég visszás szerintem. A világ egy Nemcsoda Ország a lehető összes értelemben, ki ne kívánkozna ki belőle, mint Jónás a cetből. Ideje cirkuszba menni.
"Colin Higgins Óvakodj a törpétől-filmje Gilbert és Sullivan vígoperájával kezdődik és végződik. A pápa elleni merényletet A mikádó díszelőadására szervezik. Nem oktalanul választották Sullivan 1885-ös vígoperáját.
Angol operett vs. osztrák-magyar
A mikádó magyarországi sikere a nézők hazafiasságának köszönhető. Osztrákellenességüknek. Már azért is tapsoltak, mert angol az operett. Vagyis nem bécsi. Manapság mindenhol divatban van, kivéve nálunk. (Megtelevíziósításán kívül egyetlen felújításáról tudok két évtizede. Angyal Mária rendezte Szegeden, amikor a színház átépítése miatt a szomszédos moziban játszott. A primadonna Harmath Andrea volt.) Az utolsó évtizedekben megkötött a nézők ízlése a bécsi operettnél. Francia és angol operettek száműzettek a játékrendekről. Gilbert és Sullivan túl játékos, túlságosan dallamos, de nem a k. u. k. melódiáskosárból. Legfőbb ellenérv műsorra kerülése ellen: túl intelligens a szövegkönyv, túl szellemesek a versek. Kilépnek az osztrák-magyar kedélyesség mézesköcsögéből.
Vidám haláltánc
Arthur Seymour Sullivan librettója leleményesen teszi a szerelmet a bitófa árnyékába. Minden szereplőt szakadatlanul fenyeget a lefejezés, megkínozás, máglyahalál, elevenen főzés forró olajban. Derűs közeg. Kedélyes atmoszféra. A vígjáték akkor a legfelszabadítóbb, ha élethalálkérdés körüli a cselekménye. A mikádó olyan könnyedén kezeli a halált, mint a szerelmet. A párbeszédek képtelensége kritikai realistának hat. Nyilvánosság előtt, takargatás nélkül tárgyalnak megkenhetőségről, hivatali visszaélésekről, hatalmaskodásról, álláshalmozásról. Köztudott dolgokról nyíltan beszélni operettlibrettó-abszurd. Sullivan 1883-ban nemesi rangot kapott Viktória királynőtől. Gilbert szatirikus kormányzati karikatúrái azonban úgy felingerelték a királynőt, hogy minduntalan megtagadta Gilbert kitüntetését. Csak Edward ütötte báróvá 1907-ben."
(Molnár Gál Péter: Óvakodj a törpétől //Mozgó Világ 2007//)
Szeretném azt hinni, hogy előbb elnehezül a test, aztán feloldódik. A megtermékenyített petesejt előtti semmiből származik el, és az elporladás utáni semmibe; egy másik megtermékenyülés előtti szünetbe tér be. Kishitű vagyok. Az értelemmel felfogható élet azonban még ennyi sem. Még csak nem is halmazállapot változás a semmi és a semmi között. Mert az élet csupán értelem, és az értelem még működése közben is semmi. Ettől szomorú minden. Az élet értelmével igyekszünk elszámolni, holott csak az értelem értelmével kapcsolatban kellene dűlőre jutnunk. Talán nincs is élet. Csak test és értelem. Talán e kettő véletlen egymásmellettiségét nevezik életnek. Mosolygásra késztet az igyekezet, mellyel néhányan az egyiket (értelem/test) a másikból (test/értelem) eredeztetik. Az eredetmítoszokat nem lehet komolyan venni. Maga az eredet, a mítosz. Azonban az értelem felfogja a testet, viszont a test nem fog fel semmit. Az értelem, emlék nélkül bukkan fel. Saját, hallomásból ismert születésünk után valamikor; vagy a mély alvás értelmetlen szakaszaiból az álmodásba, vagy az ébrenlétbe ömölve, hirtelen. A születésünkről szóló beszámolóból tudjuk meg, hogy a testünk is értelem nélkül bukkant fel. Az alvás tapasztalatából tudjuk, hogy az értelem önkényesebb, mint a test. Engem csak a benyomások érdekelnek, a magyarázatok és bizonyítások hidegen hagynak. Mert érzelmeim a benyomásokból fakadnak. Tudom, hogy sem az értelem, sem a test nem én vagyok. Nem lényegeim, és azok sem lényegei se a másiknak, se maguknak. Ez az oktalansága mindeneknek, ami elfacsarítja a szív helyett, annak puszta anyagát, és pőre képzetét. Talán ha fehér levelű, fekete termésű növények közt szomorú bohócként muzsikálhatnék millió és millió, -egy ötvös mester által remekelt- nemesfém rovar kíséretében, akkor elviselhető lenne, hogy „semmi sem elviselhetetlen”. Különben szükséges, hogy valamiképpen még csak illúzió se legyek. Mert illúziónak lenni is több a soknál.