"-Vallás? Ugyan! -mondta a kövér, fekete Medici a sovány, szőke d'Albret-nak.- Ideje, hogy észre térjünk. Örökös polgárháborúnkkal vesztébe sodorjuk Franciaországot, mert kénytelen leszek beengedni a spanyolokat, hogy elbánhassanak veletek, protestánsokkal. Holott nem is gyűlöllek titeket, s ha tehetném, pénzen is megvenném hiteteket.
(...)
Jeanne-t a végsőkig felizgatta ez a túlzott értetlenség és lenézés. Ököllel támadt volna rá a kövér asszonyra. -És mennyi pénzt kapnak a férjem szeretői -dadogta-, hogy eztán is harcra bujtogassák őt hitünk ellen? Katalin csak bólintott- mint aki épp ezt várta. Végre kibújt a szög a zsákból. A hit hősnője: féltékeny asszony!"
"Réges-rég volt, kétezer esztendeje, volt egy gazdag ember, annak volt egy szép jámbor felesége, s nagyon szerették egymást, ámde nem volt gyermekük, bátor nagyon szerették volna, s az asszony hiába imádkozott érette nappal s éjszaka, nem lett nékik. Házuknak elejben pedig volt egy udvar, ahol állott egy gyalog fenyő, egyszer télvíz idején alatta állott az asszony, s egy almáról hántotta le héját; amint hántotta késivel, belémetszett az ujjába, vére pedig a hóra hullott. „Ah – szólalt az asszony, s lelke mélyéből felsóhajtott, s megnézegette vérit, hogy beléfacsarodott a szíve –, bárcsak lenne gyermekem, piros, mint a vér s fehér, mint a hó!” S hogy ezt kimondta, olyan boldogságot érzett, mintha kívánkozása valóra válna. Visszament a házba, s lemúlt egy hónap, és elolvadt a hó, s két hónap, és kizöldült a határ, s három hónap, és virágok serkentek a földből, s négy hónap, és kilombosodott minden fa, s a lombos ágak egymásba fonódtak, ott ficseregtek a madárkák, hogy belézengett az egész vaderdő, s a virágszirom lehullott a fákról; s elmúlt az ötödik hónap, s az asszony ott állt a gyalog fenyő tövében, s a fácska úgy illatozott, hogy az asszonynak szíve megdobbant az örömtől, s térdire hullott, s alig is akart elmenni onnét; hatodik hónap múltán vastagodni kezdtek a gyümölcsök, akkorra már az asszony csöndes volt; s a hetedik hónap jöttén leszedé a fenyőbogyókat, s mohón befalta őket, és elbúsult, és beteg lőn; s nyolcadik hónap jött, akkoron hívta férjét, és könnyeket hullajtva mondá: „Ha meghalok, temess a gyalog fenyő tövébe!” Majd megvigasztalódott s boldog volt, mígnem lemúlt a kilencedik hónap, akkoron gyermeke született, fehér, mint a hó s piros, mint a vér, s hogy ezt meglátta, úgyan örvendett néki, hogy beléholt. Férje pedig eltemeté őtet a gyalog fenyő tövében, s keseregvén siratta; idő múltán fájdalma joházott, bár még sírdogált kicsinykét, de már vigasztalódott, és idő múltán tovább, új asszonyt hozott házába. E második asszonytól született egy kisleánya, s az előző asszonytól fiacskája született volt, aki piros volt, mint a vér s fehér, mint a hó. Hahogy ez asszony az ő leánykájára rátekintett, fölöttébb kedves volt néki, hanem ha rátekintett a fiúcskára, szíve megkeményült, és úgy érezte, hogy mindenha útjában áll a gyermek, s mindig csak erre gondolt, mert azt akarta, hogy leánykája örökölje az egész vagyont, s ezt a Gonosz sugallta néki, azért meggyűlölte a kicsiny fiút, és egyik sarokból a másikba zavarta, s hol pofozta, hol belécsípett, azért a szegény gyermeknek szüntelen rettegés volt az élete. Ha megjött az iskolából, egy nyugodalmas helye nem volt a házban. Egyszer az asszony a kamrában volt, akkor kisleánya is odaméne, s mondá: „Anyám, adj egy almát.” – „Tessék, gyermekem” – szólalt az asszony, s adott néki egy szép almát a ládából; a ládának pedig nagy nehéz fedele volt, nagy éles vasretesszel. „Anyám – kérdezte a kisleány –, bátyácska nem kap almát?” Megbosszankodott az asszony, mégis azt mondta: „De kap, majd ha megjön az iskolából.” S amikor az ablakból meglátta, hogy a fiúcska közeleg, olybá lett néki, mintha a Gonosz most szállta volna meg igazán, s utánakapott a leánykának, s visszavette tőle az almát, mondván: „Elébb nem kapsz, hanemha bátyád is.” Azzal az almát a ládába dobta, s a ládát bezárta; s már ott is volt ajtóban a kisfiú, s a Gonosz azt sugallta az asszonynak, hogy kedvesen szóljon hozzája: „Fiacskám, akarsz-e almát?”, s közben oly merően tekintett rá! „Anyám – szólalt a kisfiú –, mitől vagy oly haragos? Igen, adj egy almát!” Az asszony pedig úgy érezte, magához kell édesgesse a kisfiút. „Jer vélem – szólt hozzája, s fölemelte ládának födélét –, végy ki szépen egy almát!” S midőn a kisfiú lehajolt, a Gonosz ráparancsolt az asszonyra, s az riccs-raccs, lecsapta a födélt, az pedig lemetszette a kisgyermek fejét, s az ráhullott a piros almákra. Mármost megrémült az asszony, s gondolta magában: „Bárcsak elfordíthatnám magamról e gonosz tettet!” Fölment a szobájába, sifonérjához lépett, s a legfelső fiókból kivett egy fehér kendőt, s a fejet visszatette a nyakra, s a kendővel átköté, hogy mi sem látszott a vágásból, és ültette székre ajtónak elejbe, s kezébe adott egy almát. Akkoron odaméne Marlenke az anyjához a konyhába, s az anyja éppen tűzhelynél állt, s forró vízzel teli kondér volt előtte, s azt kavargatta. „Anyám – szólalt Marlenke –, bátyácska ottan üldögél ajtónak előtte, fehér, mint a fal, s kezében egy alma, s kértem tőle almát, ámde nem válaszolt, és most úgyan ijedezem.” – „Ménj csak oda még egyszer – szólalt az anyja –, s ha nem válaszol, pofon üssed.” Odaméne Marlenke, s mondá: „Bátyácska, addsza nékem az almát!” Az meg csak hallgatott, s a leányka pofon ütötte, akkor lehullott a feje, mire megrémült a leányka, s elkezdett sírni és sikoltozni, rohant anyjához, és így kiáltott: „Ah, anyám, leütöttem bátyácska fejét!”, és zokogott, és zokogott, és csak nem akart elnyugodni. „Marlenke – szólalt az anyja –, mit műveltél! De most már hallgass, nehogy bárki fia észrevegye, most már nem lehet jóra fordítani; akkor hát befőzzük a savanyú levesbe!” Hozta is az asszony a kisfiút, feldarabolta, s belefőzte őtet a savanyú levesbe. Marlenke pedig ottan állt, és zokogott, és zokogott, és könnyei belehulltak a kondérba, hogy nem is kellett megsózni a levest. Hazajött az apa, s asztalhoz ült, s kérdé: „Fiam hol marad?” Az anya pedig hozott egy nagy-nagy tálat, s abban fekete leves volt, és Marlenke sírt, és nem tudott vigasztalódni. Apja kérdé megint: „Fiam hol marad?” – „Ah – szólalt az anya –, elméne messzire, nagyanyjához, ott akar maradni.” – „Mi keresnivalója ott? S még agyőt sem szólt nékem!” –„Óh, nagyon is mehetnékje volt már, s hat álló hétig ott akar maradni; jó dolga lesz ott néki.” – „Ah – szólalt az ember –, olyan szomorú vagyok, nem jól van ez így, annyit mégiscsak mondhatott volna, hogy agyő.” Azzal enni kezdett, és mondá: „Marlenke, miért sírsz? Bátyácska bizonyára visszajő még.” – „Ah, asszony – szólalt azután –, mitől ilyen jóízű ez étek? Adjál még belőle!” S mennél többet evett, annál többet akart, mondván: „Adjatok még, senki más nem ehetik belőle, mert ez olyan, mintha teljesen az én húsom volna.” És evett, és evett, és az összes csontot asztal alá hajigálta, míg mindent meg nem evett. Marlenke pedig odament az sifonérjához, s a legalsó fiókból kivette legszebbik selyemkendőjét, összeszedegetett az asztal alól minden csontocskát, s belékötötte őket selyemkendőbe, s kivette őket ajtónak elejbe, s véres könnyeket sírt. Majd letette őket a gyalog fenyő tövébe, zöld pázsitra, s hogy odaponálta őket, egyszerre csak földerült, és ő már nem sírt. Akkor a gyalog fenyő megmozdult, ágait hol széjjeltárta, hol meg összeborította, mintha valaki örömében ölelésre nyújtja karjait. S közben köd szállott le a fáról, s a ködben valami tűz lobogott, s a tűzből felszállott egy szépséges madár, és gyönyörűen énekelt, és fölszállott magasba, s hogy tovatűnt, a gyalog fenyő csöndes lőn, akár annak előtte, s a csontokkal teli kendő sem volt már ottan. Marlenke pedig földerült, és boldog volt, mintha bátyja még élne. Vígan ment vissza a házba, s leült az asztalhoz, és evett. A madárka pedig elröpült, s egy ötvös házára telepedett, s ottan így énekelt: „Anyám, az levágott, apám, az megevett, Húgocskám, a’ Marlenke csontjaimat összeszedte, selyemkendőbe csavarta, gyalog fenyő alá kirakta. Kivitt, kivitt, ej be szép madár van itt!” Az ötvös a műhelyében ült, s egy aranyláncon dolgozott, s meghallván a madarat, mely a tetőn ült és énekelt, szerfölött megtetszett néki a dal. Fölállt, s hogy átlépett a küszöbön, lepottyant egyik papucsa. Mégis továbbméne, s kiment az utca közepére, fél lábán papucs, fél lábán harisnya, s rajta volt köténye, s fél kezében aranylánc, másikban fogó, s a nap oly fényesen salygott az utcára. Az ötvös megállott, s rátekintett a madárra. „Te madár – mondá –, be szépen énekelsz! Énekeld a dalt még egyszer!” – „Nem – felelte a madár –, másodjára nem éneklem ingyen. Addsza nekem az aranyláncot, akkor megint eléneklem” – „Nesze – így az ötvös –, ímhol néked adom az aranyláncot, mármost énekeld még egyszer.” Jött a madár, s jobb lábával az aranyláncot fölmarkolta, s leült az ötvös elé, s így énekelt: „Anyám, az levágott, apám, az megevett, Húgocskám, a’ Marlenke csontjaimat összeszedte, selyemkendőbe csavarta, gyalog fenyő alá kirakta. Kivitt, kivitt, ej be szép madár van itt!” Aztán elröpült egy vargához, s fölült házának tetőjére, s dalolta: „Anyám, az levágott, apám, az megevett, Húgocskám, a’ Marlenke csontjaimat összeszedte, selyemkendőbe csavarta, gyalog fenyő alá kirakta. Kivitt, kivitt, ej be szép madár van itt!” A varga meghallotta, s kiszaladt a háza elé amúgy ingujjban, s házának tetőjére pillantott, s kezével takarnia kellett szemeit, hogy a napfény el ne vakítsa. „Te madár – mondá – mely gyönyörűen dalolsz!” S bekiáltott ajtaján által? „Asszony, jer elő, van itten egy madár, hallgasd csak a madarat, mely gyönyörűen dalol!” Annak utána hívta leányát és inasait és legényeit és szolgáját és szolgálóját, és mind kimentek az utcára, s nézték a madarat, mely szép is az, és veres és zöld tollai voltak, s nyaka körül színarany volt, szemei pedig ragyogtak, miként fénylő csillagok. „Te madár – szólalt a varga –, énekeld a dalt még egyszer!” – „Nem – felelte a madár –, másodjára nem éneklem ingyen, adj valamit érte!” – „Asszony – szólalt az ember –, eridj a padlásra, s a legfelső polcon van egy pár piros cipellő, azt hozd le!” Jött az asszony a cipellővel. „Nesze, madár – szólalt az ember –, mármost énekeld a dalt még egyszer!” Jött a madár, s a cipellőt felkaparintotta bal lába karmaival, majd visszaröpült a tetőre, s így énekelt: „Anyám, az levágott, apám, az megevett, Húgocskám, a’ Marlenke csontjaimat összeszedte, selyemkendőbe csavarta, gyalog fenyő alá kirakta. Kivitt, kivitt, ej be szép madár van itt!” S hogy eldalolta, máris tovaszállt; jobb lábával a láncot, baljával a cipellőt markolta, s röpült messzire, egy malomhoz, és járt a malom, klippe-klappe, klippe-klappe, klippe-klappe. S a malomnak ajtajában ült húsz molnárlegény, és malomkövet véstek, és kalapáltak, kipi-kop, kipi-kop, kipi-kop, és járt a malom, klippe-klappe, klippe-klappe, klippe-klappe. Rászállt a madár egy hársfára, mely a malom előtt állt, s így énekelt: „Anyám, az levágott”, akkor fölfigyelt rá egy legény, „Apám, az megevett”, akkor két másik is fölfigyelt, s hallgatták, „húgocskám, a’ Marlenke”, akkor még négyen fölfigyeltek, „csontjaimat összeszedte, selyemkendőbe csavarta”, most már nyolcan kalapáltak, „gyalog fenyő alá kirakta” már csak öten, „kivitt, kivitt” már csak egy utolsó, „ej be szép madár van itt!” Akkor az utolsó is fölhagyott munkájával, s hallotta még az utolsó hangokat. „Te madár – mondá –, mely gyönyörűen dalolsz! Hadd halljam én is, dalold el még egyszer nekem!” – „Nem – felelte a madár –, másodjára nem éneklem ingyen, addsza nékem a malomkövet, akkor újból eléneklem!” – „Igenis – mondá az legény –, ha mindannyian úgy gondolják, akkor megkapod.” – „Igen – így a többiek –, ha még egyszer eldalolja, úgy néki adjuk.” Leszállott a madár, és húsz molnárlegény mind nekirugaszkodott az emelőrúddal, s nekigyürkőzött a kőnek, hűha-hórukk, hűha-hóruk! Akkor a madár általdugta nyakát a kő lyukán, s vállára vette a követ, s visszaröpült a fára, s így dalolt: „Anyám, az levágott, apám, az megevett, Húgocskám, a’ Marlenke csontjaimat összeszedte, selyemkendőbe csavarta, gyalog fenyő alá kirakta. Kivitt, kivitt, ej be szép madár van itt!” S hogy eldalolta, széjjeltárta szárnyait, s jobb karmai között a lánccal, baljában a cipellővel, nyakában a malomkővel tovaszállt messze, apjának házához. Az apa meg az anya meg Marlenke asztalnál ültek bent a házban, s az apa így szólt: „Ah, mitől e fényesség; olyan jó kedvem támadt!” – „Ugyan – szólt az anya –, én annál inkább félek, mintha rettentő vihar jönne.” Marlenke meg csak ült, és zokogott, és zokogott, és akkor odaröppent a madár, s hogy a tetőre szállott, szólt az apa: „Ah, oly nagy öröm támadt szívemben, odakünn oly szépen süt a nap, akárha valamely régi ismerősömet láthatnám viszont.” – „Ugyan – szólalt az asszony –, én bezzeg félek, hogy összekocódnak a fogaim, s megfagy ereimben a vér.” S föltépte mellyén a pruszlikot, Marlenke pedig ült a sarokban, és zokogott, és zokogott, és szeméhez tartotta keszkenőjét, és csurom könnyesre sírta. Átröpült a madár a gyalog fenyőre, s így dalolt: „Anyám, az levágott", akkor az anya befogta a fülét, s becsukta szemét, hogy ne lásson s ne halljon, hanem a dal fülébe harsogott, miként a legzordabb vihar, szemei pedig lángoltak, mintha Isten nyilait kellene látniuk, „apám, az megevett", „Ah anyjuk – szólalt ez ember –, mely szép ez madár, oly gyönyörűen dalol, oly szépen süt a nap, oly édes illat száll, miként a cimet-kéregé”, „Húgocskám, a’ Marlenke” ahogy Marlenke felemelte fejét a térdéről, és már nem sírt, az ember pedig ezt mondta: „Ki kell mennem, látnom kell a madarat közelről!” – „Ah, ne menj – sólt az asszony - , úgy érzem, akárha rázkódnék a ház, és lángra gyúlna!” De az ember mégis kiméne, s megnézegette a madarat: „csontjaimat összeszedte, selyemkendőbe csavarta, gyalog fenyő alá kirakta. Kivitt, kivitt, ej be szép madár van itt!” Azzal a madár leejtette az aranyláncot, és az éppen az ember nyakába hullott, s amint körülfogta, látszott, mely szépen illik rá. Bement a házba, s mondá: „Ládd-e, mely szépséges madár, nekem ajándékozta ezen szép aranyláncot, s ő maga is mely igen szép!" Ám az asszony rémüldözött, s hasmánt elterült a szobában, s főkötője lecsúszott fejéről. Tovább énekelt a madár: „Anyám, az levágott”, „Ah, lennék bár a föld alatt ezer lábnyira, hogy ne kellene hallanom!” „apám, az megevett”, s az asszony összerogyott, és majd megholt, „Húgocskám, a’ Marlenke”, "Ah, - mondá Marlenke –, magam is kimegyek, hátha nekem is ad valamit a madár”, azzal kiment „csontjaimat összeszedte, selyemkendőbe csavarta”, s ledobta Marlenkének a cipellőt, „gyalog fenyő alá kirakta. Kivitt, kivitt, ej be szép madár van itt!” Marlenke pedig földerült s fölvidult. Fölvette a piros cipellőt, s táncolt és ugrált benne. „Ah – mondotta –, oly bús valék, midőn kijöttem, most úgy örvendek, ez aztán fölséges madár, adott nékem egy pár piros cipellőt.” – "Ugyan – kiáltott az asszony, s fölugrott, s hajfürtjei fölágaskodtak, miként megannyi lángnyelv –, nékem olyan, mintha világ pusztulása jönne, magam is kimegyek, hátha jobb lesz odakünn.” S hogy kilépett az ajtón, riccs-raccs, fejére hullajtotta malomkövét a madár, hogy szétmállott az asszony egészen. Az apa és Marlenke, hallván ezt, kimentek; akkor azon helyről gőz csapott föl és láng és tűz, s hogy eloszlott, hát amott állt a kisfiú, s kézen fogta apját és Marlenkét, s mindhárman örvendeztek, s bementek a házba, és asztalhoz ültek, és nekiláttak enni."
Senkinek a trolkodását nem fogom itt megjelentetni. A magáét se kedves XYZ. Amíg Filip Tamás, Bánki Éva, Lányi András vagy Barta András, Janáky Mariann becsül valamennyire, addig az ön és az ön hőseinek az értékítélete, annyit nem jelent számomra mint egy molylepke szellentése. A naplómat kerülje el, ocsmánykodjon máshol, széles az internet. Én önhöz sose szóltam, sose bántottam, ön mégis aljaskodik velem és másokkal. Ha önnek ez jelenti a nagyságot, akkor csupán szánni tudom. Remélem élvezi a perpatvart. Ez legyen az életében az egyetlen öröm.
