"Helybéliek, négyféle személy található a világon. Melyek ezek? 1. Van az, amelyik kínozza magát és ragaszkodik az önkínzáshoz. 2. Van az, amelyik másokat kínoz és ragaszkodik a mások kínzásának gyakorlásához. 3. Van, amelyik kínozza önmagát és ragaszkodik az önkínzáshoz, és másokat is kínoz és ragaszkodik a mások kínzásának gyakorlásához. 4. Van, amelyik nem kínozza magát és nem ragaszkodik az önkínzás gyakorlásához, másokat sem kínoz, és nem ragaszkodik a mások kínzásának gyakorlásához sem." ( Buddha: MN 60 Apaṇṇaka Sutta)
"1. Én (oké), Te (oké). Ez az "egészséges" pozíció. A jó élet, a hősök és hercegek, a hősnők és hercegnők álláspontja. Minden más pozícióban jelen van némi békaság, a szülők által becsempészett kis vesztes bugyor, amely újra meg újra kinyílik, és lehúzza az egyént, hacsak nem sikerül kiüríteni. (...) Az Én (oké), Te (oké) olyasmi, ami vagy kora gyermekkorunkban belénk ivódik, vagy a későbbiekben kemény munka árán megtanuljuk; a puszta akaraterő itt nem elegendő. 2. Én (oké), Te (nem oké). Én Herceg vagyok, te Béka vagy. Ez a "megszabadulni" tőle életpozíció. Az ilyen emberek játszanak "szépséghibát" időtöltésként, játszmaként vagy halálba kergetésként. Az ilyen emberek gúnyolódnak a házastársukon, ők küldik javítóintézetbe a gyerekeiket, ők azok, akik elmarják barátaikat és tisztelőiket. Ez az arrogáns életpozíció, rossz esetben a gyilkosé, jó esetben az erőszakos segítőé. (...) Ez a felállás általában a középszerű emberek sajátja, klinikai szempontból paranoid. 3. Én (nem oké), Te (oké). Pszichológiailag depresszív életpozíció és társadalmi szempontból a gyermekekre is átörökített önlealacsonyítást jelent. Foglalkozási téren olyan emberek kialakulásához vezet, akik kisebb-nagyobb szívességekből élnek, és jó adag kárörömmel élvezik, hogy kihasználhatnak másokat, gyengécske kielégülést nyújt nekik a tény, hogy mások olyan sokat fizetnek az általuk adományozott pozitív oké pozícióért. Ők a melankolikus öngyilkosok, a magukat szerencsejátékosoknak nevező vesztesek, ők azok, akik nem másoktól, hanem önmaguktól "szabadulnak" meg - akik ócska albérletekbe, megközelíthetetlen szurdokokba, fogházakba vagy elmegyógyintézetekbe menekülnek az élet elől. A pozíció kulcsszava a "Bárcsak" és a "Kellett volna". 4. Én (nem oké), Te (nem oké). Ez a "Miért ne?" emberek "Minden hiába" pozíciója: Miért ne öljem meg magam, miért ne bolonduljak meg? Klinikai szempontból skizoid vagy skizofrén beállítódás. " (Eric Berne: Sorskönyv)
"Pachter szerint: Az igazán népszerű hősök ma már nem a hatalmasok, a birodalomépítők, a feltalálók, akik véghezvittek valamit. Notabilitásaink filmsztárok, popénekesek, a szabadidőnkben látható „szép” emberek, akik inkább az élvezet filozófiáját hirdetik, mintsem a fegyelemét és a nehéz erőfeszítésekét. Ez olyan paradoxon, amit a realitásban bármikor érzékelhetünk. Manapság már komoly iskolázottság és képzettség szükséges egy jobb állás betöltéséhez, nem igaz, hogy szerencsével és „jó időben, jó helyen lenni” elvével megtarthatná bárki is hosszútávon a pozícióját.
A fogyasztói kultúra képi világában végtelenül kombinálható témák ismétlődnek: a fiatalság, szépség, energia, jó kondíció, mozgás, szabadság, romantika, egzotikum, fényűzés, élvezet, szórakozás.
Az embereket rá kellett venni, és úgy tűnik sikeresen, hogy kezdjék kritikusan figyelni testüket, énjüket és életstílusukat. Egy olyan világ teremtődött tehát, melyben az egyének arra kényszerülnek, hogy sebezhetően és enyhe szorongással folyamatosan ellenőrizzék magukat, vajon nincsenek-e olyan testi hibáik, melyeket már nem lehet természetesnek tekinteni. Tudjuk, hogy a plasztikai sebészet egyre szélesebb szolgáltatást nyújt, ma már nem csak nőknek, hanem izom implantátumokkal férfiaknak is. Minden elérhető és megcsináltatható, vagyis lélektanilag az emberi test szinte teljesen formálhatóvá vált."
1 Magányosan őgyelgett Buddha egy napon a Paradicsom lótusztavának partszegélyén. A víz fölött a virágzó tavi lótusz olyan fehér volt, mint a gyöngy, s a széttárt szirmok közt az arany bibék és porzószálak mondhatatlan illattal töltötték meg a levegőt. Reggel volt a Paradicsomban. Buddha egyszerre megtorpant a vízparton, és a tó felszínét beborító levelek közt, egy nyíláson, lenézett a mélybe. A Pokol padozata éppen ott volt a Paradicsom lótusztavának mélyében. A Szanzuno-Kavát, az alvilág folyóját, s a Hári-no-Jamát a rettentő tűzhegyet olyan tisztán lehetett látni a tó kristályvizében, mintha három dimenzióban mutatná őket a mélység. Buddha ekkor megpillantott egy Kandata nevű embert, aki a többi bűnössel együtt ott sínylődött a Pokol fenekén. Kandata valamikor híres betörő volt, fosztogatott, gyilkolt, házakat gyújtott fel. Egy jótettet azonban mégiscsak a javára lehet írni. Egyszer, mikor keresztülvágott a sűrű erdőn észrevette, hogy az út mentén mászik egy pók. Kandata felkapta a lábát, hogy az állatkát halálra tapossa, aztán hirtelen ezt gondolta: „Nem, mégsem. Ennek a semmi kis élőlénynek is van lelke, igazán nem volna szép ha gondatlanul elpusztítanám.” És hagyta, hogy továbbmásszon a pók. Ahogy lenézett a Pokolba, Buddhának eszébe jutott, hogyan mentette meg Kandata a pók életét. S a jó cselekedet jutalmául Buddha elhatározta, ha alkalom nyílik, kiszabadítja Kandatát a Pokolból. Szerencsére, amint körülnézett, meglátott egy pókot, amely éppen szépséges ezüstfonalat szőtt a jégmadárszínű lótuszleveleken. Buddha derűsen fölemelte a pókfonalat. Megfogta, és a gyöngyfehér virágok közt, a nyíláson át, lebocsátotta a Pokol mélységes fenekére.
2 Kandata a többi bűnössel együtt hol fölbukott, hol alámerült a Pokol padozatán a Vértócsába. Szuroksötét volt mindenütt, és amikor néha valami átcikázott a sötétségen, az csak a Hári-no-Jamá tűvillogása volt, még a sötétségnél is irtózatosabb. S aztán a temető csendje volt a mélyben, és semmi hang, csak egyszer-egyszer a bűnösök elfúló sóhajtása. Aki már idáig jutott, úgy kimerült a Pokol felsőbb rétegeinek sokféle gyötrelmétől, hogy nem maradt ereje a jajgatásra sem. Így aztán Kandata, akármilyen híres betörő volt, társaival együtt fulladozott a vérben, és vergődött a tócsában, mint a haldokló béka. Aztán eljött a pillanat. Kandata véletlenül fölemelte a fejét, és ahogy fölnézett a Vértócsa mélyéből az égre, látta, hogy egy ezüstös pókfonál ereszkedik éppen őfelé, a magas, magas Mennyországból, lassan és halvány csillogással a szótalan sötétben, mintha félne az emberi pillantástól. Kandata összecsapta a kezét örömében. Ha belekapaszkodna a pókfonálba, ha felmászna addig, amíg a fonál engedi, biztosan megmenekülne a Pokolból. Az ördögbe is, ha minden jól megy, még bekerülhet a Paradicsomba. S akkor soha nem kergetik fel a Hári-no-Jamára, és nem kell a Vértócsában elmerülnie. Ahogy ezt végiggondolta, már meg is markolta a pókfonalat, és teljes erejéből mászni kezdett fölfelé. Híres betörő volt, régóta ismerte az efféle módszereket. Hanem a Pokol kitudja-hány-milliárd mérföldnyire fekszik a Paradicsomtól. Akármennyire nekigyürkőzött Kandata, nem volt olyan könnyű kijutni innen. Erőlködött valameddig, de végül úgy kimerült, hogy egy hüvelyknyit nem bírt följebb kúszni. Mit volt mit tenni, kényszerpihenőt tartott, és ahogy ott csüngött a pókfonálon, lenézett a mélységes mélybe. Mostanáig annyira erőltette a mászást, hogy a Vértócsa, amelyben nemrég még fuldokolt, legnagyobb ámulatára teljesen eltűnt odalenn a sötét messzeségben. És az irtózatos Hári-no-Jamá homályos tűvillogása is alulról érkezett. Ha tehát ilyen iramban mászik fölfelé, könnyebben kijut a Pokolból, mint ahogy gondolta volna. Összekulcsolt kézzel lógott a pókfonálon, és nevetett Kandata, és kiabált, úgy, ahogy soha az odalenn töltött évek alatt, és harsogta, hogy: „Sikerült! Sikerült!” És akkor hirtelen meglátta, hogy a mélyből megannyi bűnös követi őt a pókfonálon, és hogy rendületlenül másznak följebb és följebb, mint a megeredt hangyaboly. Kandatának belekáprázott a szeme a látványba, széles szája bambán kinyílt a csodálkozástól és a rémülettől. Hogy fogja ez a hajszálfinom pókfonál, amely őt is épp csak hogy megtartja, kibírni ennyi ember súlyát? Ha ég és föld között elszakad, akkor hiába küszködte föl magát idáig, maga is fejjel visszazuhan a Pokolba. Nem, nem, ez rettenetes volna, ez nem történhet meg. Közben pedig a bűnösök százai és ezrei hemzsegtek kifelé a sötét Vértócsából, és teljes erejükből igyekeztek a magasba a csillogó, hajszálfinom pókfonálon. Ha most sürgősen nem csinál valamit, a fonál mindjárt kettészakad, és ő a mélybe hull. Kandata felüvöltött: – Hé, ti bűnözők! Ez a pókfonál az enyém! Ki a fene mondta, hogy rámászhattok? Eresszétek el! Eresszétek el! Ebben a pillanatban a pókfonál, amely mostanáig semmi jelét nem mutatta a gyengeségnek, hirtelen csattanva elrepedt azon a ponton, ahol Kandata beléfogódzott. Minden hiába. Még sikoltani se maradt ideje. Nyílegyenesen, fejjel lefelé visszazuhant a sötétségbe, sebesen pörgött, pörgött, mint a búgócsiga.A pókfonál pedig, a csillogó és hajszálfinom pókfonál, rövidre szaggatva csüngött a holdtalan, csillagtalan égből.
3 Amint ott álldogált a Paradicsom lótusztavának partszegélyén, Buddha közvetlen közelből szemlélte mindazt, ami történt, és mikor Kandata lesüllyedt, mint a kő, a Vértócsa fenekére, Buddha továbbsétált a parton, és elszomorodott. Mert az, hogy Kandata a maga hideg szívével csak a saját életét mentette volna meg a Pokolból s hogy ezért elnyerte méltó büntetését és visszahullott a Pokolba, Buddhában mélységes szánalmat ébresztett. De a Paradicsom lótusztavának virágai nem törődtek az efféle dolgokkal. A gyöngyfehér virágok Buddha lába előtt himbálóztak. S ahogy himbálták magukat, a széttárt szirmok közt az arany bibék mondhatatlan illattal töltötték meg a levegőt. Dél volt a Paradicsomban.
"Nem sok dolgot tudok a világon, s biztosan talán csak egyet: hogy Mattia Pascalnak hívnak. Ezzel a tudásommal élek is. Valahányszor valamelyik barátom vagy ismerősöm úgy tesz, mintha elvesztette volna a józan eszét, s tanácsért vagy segítségért folyamodik hozzám, vállat vonok, félig behunyom a szememet, s azt felelem neki: -Mattia Pascalnak hívnak. -Köszönöm, drágám. Ezt úgy is tudom. -S oly könnyen veszed?"
Istenem, kérlek, add, hogy felhívjon! Édes Istenem, add, hogy felhívjon! Semmi mást nem kérek Tőled, ígérem. Ez igazán csak egy aprócska kérés, Neked semmiség elintézni, olyan aprócska, icipici kérés. Csak add, hogy felhívjon. Kérlek Istenem! Kérlek, kérlek, kérlek!
Talán ha nem gondolok rá, megcsörren a telefon. Néha csinál így. Másra kell gondolnom. Valami másra. Mondjuk, ha ötösével elszámolnék ötszázig, tutira megszólalna. Majd lassan számolok. Nem csalok. És ha, mondjuk, háromszáznál csörögni kezd, nem veszem fel, tovább számolok ötszázig. Öt, tíz, tizenöt, húsz, huszonöt, harminc, harmincöt, negyven, negyvenöt, ötven... Jaj, csörögj már! Kérlek!
Most nézek utoljára az órára. Nem nézek oda többet. Tíz perccel múlt hét. Azt mondta, ötkor hív. „Ötkor hívlak, drágám." Azt hiszem drágámat mondott. Majdnem biztos vagyok benne. Kétszer hívott drágámnak, a másik alkalom akkor volt, amikor elköszönt. „Viszlát drágám!" Nagyon sietett, és az irodában nem mondhatott ennél többet, de kétszer is drágámnak nevezett. Biztos nem zavarná, ha felhívnám. Persze a pasikat nem szabad állandóan hívogatni, azt nagyon nem bírják. Ilyenkor úgy gondolják, hogy csak rajtuk jár az eszünk, hogy odavagyunk értük, és akkor kiábrándulnak belőlünk. De mi már három napja nem beszéltünk telefonon, három napja. És akkor is csak annyit kérdeztem meg tőle, hogy hogy van. Ezt bárki megkérdezte volna. Ez csak nem baj. Nem gondolhatta, hogy zaklatni akarom. „Nem, persze, hogy nem gondolom." És azt mondta, hogy hívni fog. Senki sem kérte rá, hogy ezt mondja. Én nem kértem rá, komolyan nem. Biztos vagyok benne, hogy nem. Nem hiszem, hogy mondta volna, hogy hív, és aztán nem jelentkezik. Istenem, ne engedd, hogy ilyet tegyen. Kérlek, ne engedd!
„Ötkor hívlak, drágám." „Viszlát, drágám." Sietett, nem volt egyedül, és mégis kétszer is drágámnak nevezett. Ezt már senki sem veheti el tőlem, erre örökké emlékezni fogok. Még ha sosem látom többet, akkor is. De ez olyan kevés nekem. Nem elég. Semmi sem elég, ha nem látom többet. Jaj, csak ne így legyen, Istenem! Kérlek, annyira akarom őt! Annyira akarom! Jó leszek, Istenem! Próbálok jobb lenni, meg fogom próbálni, csak add, hogy láthassam még! Csak hívjon! Kérlek, add, hogy felhívjon!
Ó Istenem, remélem, nem tűnik számodra olyan jelentéktelennek a kérésem, hogy meg sem hallod! Fenn ülsz magasan, fehér vagy és öreg, angyalkák meg csillagok szálldosnak körülötted. Én meg egy telefonhívásért rimánkodom Hozzád. Kérlek, ne nevess Istenem! Te nem tudhatod, milyen érzés ez. Te olyan biztonságban vagy, ott ülsz a trónusodon, a nagy kékség felett. Semmi nem érhet el Téged, senki nem tartja a markában a szívedet. Ez olyan fájdalmas, Istenem, ez maga a pokol. Nem segítenél? Szent Fiad nevében kérlek, segíts! Azt mondtad, hogy mindent megadsz, amit az Ő nevében kérünk. Ó, Istenem, egyetlen, szeretett Fiad, Jézus Krisztus nevében kérlek, Uram, add, hogy felhívjon!
Be kell fejeznem, ez nem mehet így tovább. Mindennapos dolog, hogy egy srác megígéri egy lánynak, hogy fel fogja hívni, aztán valami közbejön, és nem hívja. Ez nem olyan nagy dolog, igaz? Hiszen ez ebben a pillanatban is megtörténik a világ számos részén. De mit érdekel engem, ha az egész világon ez történik is éppen? Miért nem csörög a telefon? Miért nem, miért? Nem tennéd meg? Nem tennéd meg, kérlek? Átkozott, ronda, fényes vacak! Belehalnál, ha csörögnél, mi? Belehalnál, ugye? A francba veled! Kitépem az ocsmány zsinórodat a falból, és apró darabokra aprítom azt az önelégült fekete képedet. Egyen meg a fene!
Nem, nem, nem! Be kell fejeznem! Másra kell gondolnom. Ezt fogom tenni. Átviszem az órát a másik szobába. Akkor legalább nem bámulom. Ha mindenképp rá akarok nézni, át kell mennem a hálószobába, és akkor legalább csinálnom kell valamit. Talán mielőtt újra ránéznék, hívni fog. Ha hív, nagyon kedves leszek vele. Ha azt mondja, hogy nem tudunk ma találkozni, akkor én: „Semmi baj, édesem. Hát persze, hogy nem gond." Olyan leszek, mint amikor először találkoztunk. Így talán újra kedvelni fog. Olyan kedves voltam eleinte. Olyan könnyű kedvesnek lenni valakivel, akit még nem szeretünk.
Szerintem még mindig kedvel egy kicsit. Nem hívott volna ma kétszer is „drágámnak", ha nem kedvelne még egy kicsit. Nem múlt teljesen el, ha még mindig kedvel egy kicsit, még ha csak egy icike-picikét is. Látod, Uram, ha most megadnád, hogy felhívjon, akkor soha többé nem kellene kérnem Tőled semmit. Kedves lennék hozzá, kedélyes lennék, pont olyan, mint amilyen voltam a kezdet kezdetén, és ő újra belém szeretne. És akkor többé nem kellene kérnem Tőled semmit. Érted, Istenem? Akkor teljesíted a kérésem? Megteszed? Kérlek, kérlek, kérlek!
Büntetsz, Istenem, mert bűnt követtem el? Haragszol, mert megtettem azt? De hát, Istenem, annyi rossz ember van a Földön. Nem lehetsz csak velem ilyen szigorú. És nem is voltam igazán rossz, hiszen az nem bűn. Nem bántottunk vele senkit, Istenem. Valami csak akkor bűn, ha bántunk vele másokat. Mi egy lelket sem bántottunk vele. Hiszen tudod. Az nem bűn, hiszen tudod, nem, Uram? Akkor megteszed és felhív, ugye?
Ha nem hív, akkor tudni fogom, hogy Isten haragszik rám. Elszámolok ötösével ötszázig, és ha addig sem hív, tudni fogom, hogy Isten soha többé nem segít nekem. Ez lesz a jel. Öt, tíz, tizenöt, húsz, huszonöt, harminc, harmincöt, negyven, negyvenöt, ötven, ötvenöt... Tehát rosszat tettem. Tudtam, hogy rosszat teszek. Jól van, Istenem, a pokol tüzén fogok égni. Azt hiszed, ezzel megijesztesz? Azt gondolod, a Te poklod rosszabb, mint az enyém?
Nem kellene ezt csinálnom. Egyáltalán nem. Tegyük fel, hogy kicsit később hív, ez nem olyasmi, ami miatt ennyit kéne nyafognom. Lehet, hogy nem is fog hívni - egyszerűen feljön anélkül, hogy hívna. Jól fel fogja magát húzni, ha meglátja, hogy sírtam. Nem bírják, ha sírunk. Ő bezzeg nem sír. Bárcsak ő is sírna miattam, bárcsak itt fetrengene a padlón vergődő, vérző szívvel. Bárcsak ilyen fájdalmat tudnék okozni neki.
De ezt ő nem kívánja nekem. Nem hiszem, hogy tudja, milyen érzéseket kelt bennem. Bárcsak tudná anélkül, hogy elmondanám neki. Azonban a pasik nem szeretik, ha elmondod, hogy miattuk sírsz. Nem szeretik, ha elmondod, hogy miattuk vagy boldogtalan. Ha mégis megteszed, akkor birtokló vagy és követelőző. És ezek után megutálnak. Mindig utálni fognak, amikor őszintén kimondod, hogy mire gondolsz. Ezért mindig a kis játszmákat kell játszanod. Ó, pedig azt hittem, nem kell; úgy gondoltam, ez van olyan nagy dolog, amiről elmondhatom, bármit is gondolok róla. De nem, soha. Ó, bárcsak hívna, nem mondanám el, hogy szomorú voltam miatta. Utálják a szomorú embereket. De én olyan édes és vidám lennék, muszáj lenne, hogy kedveljen. Bárcsak hívna már! Bárcsak hívna már!
De lehet, hogy pont ez az, amit csinál. Nem hív fel, hanem egyenesen idejön. Lehet, már úton is van. Valami történhetett vele. Nem, semmi sem történhet vele. Nem tudom elképzelni, hogy bármi is történjen vele. Sose gondolok arra, hogy egy autó gázolja el. Sose képzelem el kiterülve, holtan feküdni. Bárcsak halott lenne! Ez egy borzalmas kívánság. Édes kívánság. Ha halott lenne, az enyém lenne. Ha halott lenne, sose gondolnék a mára és az elmúlt pár hétre. Csak a boldog pillanatokra gondolnék. Minden olyan szép lenne. Bárcsak halott lenne, halott, halott, halott.
Ez ostobaság. Ostobaság az emberek halálát kívánni, csak mert nem telefonálnak abban a pillanatban, amikor mondták. Lehet, hogy csak az óra siet; nem tudom, jól jár-e egyáltalán. Lehet, hogy nem is késik. De bármi miatt késhet. Lehet, hogy az irodában kellett maradnia. Lehet, hogy hazament, hogy onnan hívjon fel. Nem szeret más emberek előtt hívni. Lehet, aggódik, de csak egy kicsit, amiért megvárakoztat. Lehet, azt várja, hogy én hívjam fel. Ennek semmi akadálya. Felhívhatom őt.
De nem, nem, nem szabad. Ó, Istenem, kérlek, ne engedd, hogy felhívjam. Kérlek, tarts távol ettől. Tudom Istenem, mint ahogyan Te is tudod, ha aggódna miattam, telefonálna, teljesen mindegy, hogy hol van, vagy hány ember veszi körül. Kérlek Istenem, ne engedd ezt elfelednem. Nem arra kérlek TÉGED, hogy megkönnyítsd a dolgomat - erre képtelen lennél, annak ellenére, hogy Te teremtetted a világot - , csak tudasd velem, Istenem. Ne engedd, hogy reménykedjek. Ne engedd, hogy olyan dolgokat mondjak magamnak, amik megnyugtatják a lelkemet. Kérlek, ne engedj reménykedni, Istenem. Kérlek ne.
Nem hívom fel. Amíg élek, én biztosan fel nem hívom. Felőlem pokolra juthat, de én fel nem hívom. Nem kell erőt adnod, Istenem. Van nekem elég. Ha akarna engem, megkaphatna. Tudja jól, hogy merre vagyok. Tudja jól, hogy itt várok rá. Olyan biztos bennem, olyan biztos. Csodálkozom is, hogy a pasik miért utálnak meg minket egyből, miután megbizonyosodtak rólunk. Az ember azt gondolná, olyan jó, amikor biztosak lehetünk.
Olyan könnyű lenne felhívni. Aztán tudnám, mi a helyzet. Lehet, hogy nem lenne buta ötlet. Lehet, nem bánná. Még az is lehet, hogy tetszene neki. Lehet, hogy most is próbál elérni. Van olyan, hogy az emberek többször próbálnak hívni, de azt mondják, nem válaszolt a hívott szám. Ezt most nem azért mondom, hogy hitegessem magam, ilyen tényleg van. Istenem, Te is tudod, hogy van ilyen. Ó, Istenem, tarts távol ettől a telefontól. Tarts távol tőle. Engedd, hogy legyen egy kis büszkeségem. Azt hiszem, szükségem lesz rá, ó Istenem. Szerintem ez lesz mindenem, amim lesz.
Ó, de mit számít a büszkeség, mikor ki se bírom, ha nem beszélhetek vele? Az ilyen büszkeség olyan buta, komisz kis dolog. Az igazi büszkeség, a nagy büszkeség az, amikor nincs büszkeség. Ezt nem azért mondom, mert fel akarom őt hívni. Nem. Ez így igaz, tudom, hogy igaz. Nagy leszek. Felülemelkedek a kis büszkeségeken. Kérlek Istenem, ne engedd, hogy felhívjam. Kérlek, Istenem.
Amúgy nem tudom, hogy jön ehhez a büszkeség. Ez az egész olyan kicsi dolog, hogy most emiatt emlegessem, meg hogy ennyit aggódjak rajta. Lehet, hogy félreértettem. Lehet, hogy azt mondta, hogy én hívjam fel ötkor. „Hívj fel ötkor, drágám." Igen, valóban, ezt simán mondhatta volna. De lehetséges, hogy félreértettem. „Hívj fel ötkor, drágám." Majdnem biztos vagyok benne, hogy ezt mondta. Istenem, ne engedd, hogy így beszéljek magammal. Csak tudjam, kérlek, hadd tudjam meg.
Gondolok inkább valami másra. Csak ülök csöndben. Ha egyáltalán tudnék egy helyben ülni. Ha tudnék egy helyben ülni. Talán olvashatnék. Ó, de minden könyv arról szól, hogy az emberek mennyire szeretik egymást, igazából, édesen. Aztán minek akarnak erről írni? Nem tudják, hogy ez egyáltalán nem igaz? Nem tudják, hogy hazugság az egész, egy istenverte hazugság? Minek kell erről beszélniük, amikor tudják, hogy mennyire fájdalmas? Legyenek átkozottak, legyenek átkozottak, legyenek átkozottak.
Én aztán nem. Csöndben leszek. Nincsen semmi, ami miatt izgulnom kellene. Nézd: tegyük fel, hogy nem is ismerem annyira jól. Tegyük fel, hogy ő is csak egy másik lány. Felhívnám, és azt mondanám: „Az Isten szerelmére, mi történt veled?" Ezt tenném, és sose, még csak rá se gondolnék. Miért nem tudok közömbös és természetes lenni, csak azért, mert szeretem? Tudok. Tényleg tudok. Felhívom, és annyira könnyed és kellemes leszek. Nézd meg, ha nem teszem meg, Istenem. Ó, ne engedd, hogy felhívjam. Ne, ne, kérlek ne.
Istenem, tényleg nem engeded neki, hogy felhívjon? Biztos vagy benne, Istenem? Nem tudnál egy kicsit megkönyörülni rajtam? Tényleg nem? Nem is kérlek arra, hogy ebben a percben hívjon fel, Istenem, jó egy kicsivel később is. Elszámolok ötszázig ötösével. Lassan és igazságosan fogom csinálni. Ha addig nem telefonál, én fogom felhívni. Tényleg. Ó, kérlek kedves Isten, én áldott Égi Atyám, add, hogy ő hívjon előbb. Kérlek, Istenem. Kérlek.
