NAPLÓK: JÓ ÉJT! Legutóbbi olvasó: 2024-04-24 21:46 Összes olvasás: 13476| 60. | [tulajdonos]: Fúzió | 2018-09-04 10:37 | Ne tagadd, hogy te is szeretnél magaddal randizni! Sőt, csak magaddal akarsz igazán. Csak saját vonásaidban gyönyörködsz, csak a saját kínos szokásaidat bírod elviselni.
Annyi ember vagy, ahány nyelvet beszélsz helyett, annyi személy vagy, ahány Facebook profillal rendelkezel. Nehezen vettem rá magam, (de olyan ez, mint az első szex), rögtön csináltam a következőt. Majd a következőt. A harmadikat már nem engedte a rendszer, gyanús lett neki az amatőr szélhámosságom. Majd belejöttem, és kicseleztem. Három év alatt minimum húsz profilom lett. Rosszabb, mint Az ötödik Sally, nem? Felváltva lájkoltam és fikáztam magam, hogy ne legyen feltűnő. Nyilvánosan zseniztem és bókoltam. Ha más nem tette, jó reggelt is kívántam magamnak. Senkinek nem tűnt fel, hogy rajongóim fele én magam vagyok. Elég fáradságos meló, napi három órában a neten lógni és újra meg újra ki-be lépni az oldalaimból. Mert nem csak annyi, hogy puncsolok magamnak, ezeket a „személyiségeket” folyamatosan karban kell tartani. Posztolni a nevükben. Cserélni a profilképüket. Nem baj, ha néha politizálnak, vagy coelhóskodnak kicsit.
Szép Lukréciával is a világhálón ismerkedtünk meg. Máshova ritkán megyek. Szerencsére sokáig nem szorgalmazta a személyes találkozót. Így olyannak képzeltem, amilyennek csak kedvem volt. Maszturbáláshoz kihívó prostituáltnak, a dühlevezető párnaöklözéshez gonosz, álnok bestiának, altaltónak meleg anyamellnek. Néha szőke volt, néha, barnának, máskor cigányosan fekete. Minden csak róla szólt, még vészhelyzetben elhadart imáimba is belefoglaltam a nevét, néha Szűz Mária helyett.
Egy nap küldött egy fotót magáról. Nagyon ismerősnek tűnt. Ezt a képet láttam már valahol. Talán egy rejtőzködő címlaplánnyal van dolgom? Vagy nem is ő látható a fotón, hanem egy könyv borítóját vágta ki? Egy ideig nem foglalkoztam ezzel. Leveleztünk, szívecskéket küldözgettünk. Eltelt fél év. Közelgett a Valentin nap. Amerikai popcornkultúrán felnőtt gyerekként ez nekem jelent valamit. Néha többet, mint a karácsony. Akkor nem szokás randizni, hacsak nem az asztalon hanyatt fekve terpesztő pulykával.
- Te vagy a másik felem! – írta.
- Te is nekem!
- Ismered a legféltettebb titkaimat.
- Te is az enyémeket.
- Előbb kitalálod, amit mondani akarok, mint saját magam.
- Igen!
- Feltétel nélkül elfogadsz!
Nem lehetett tovább halogatni a találkozót.
- Van egy hangulatos kávézó a Deák téren –vetettem fel.
- Majd később, most kórházban fekszem.
- Meglátogatlak.
- Á ne, nem akarom, hogy ilyen állapotban láss először.
Megértettem. És azt is, mikor egyre feltűnőbben hazudozott. Ebben is hasonlítunk egymásra: mindent ki tudunk magyarázni.
Csak tudnám, miért halogatja a találkát.
- Most a horvát tengerparton nyaralok – írta boldog szmájli kíséretében.
- Mehettünk volna együtt!
- Az még korai.
- Miii? Majdnem egy éve tart…
- Micsoda?
- A kapcsolatunk.
- Ez nem kapcsolat.
Mintha magamat hallanám. A vőlegényemmel való másfél éve tartó románcot se neveztem kapcsolatnak. Azt meg pláne sose értettem, miért hiszik azt az emberek egy-két alkalmi légyott úton, hogy van folytatás. Megértettem, ráhagytam. Még eggyel több közös pont.
- De nem túl sok ez? – súgta bal fülembe az egyik kisördög.
- Nem hagyhatod abba, még nem – felelt a másik.
Eltökéltem, hogy csak azért is megszerzem. Már nem szerettem, nem terveztem közös jövőt vele, hideg számítással cserkésztem. Az FBI által használt módszereket tanulmányoztam, hogy biztosra menjek. Kitanultam a leleplezhetetlen átverés trükkjeit, bemagoltam hozzájárulás nélküli hipnózist. Gyakoroltam is a kutyámon, meg a szomszéd bácsin, akit még a kutyánál is nehezebb hipnotizálni, annyira sima az agytekervénye. Mindennapi rutinszóváltásunk közben pár tapsolással (mintha szúnyogot üldöznék) beprogramoztam, hogy pontban hajnal háromkor tépje ki kedvenc virágait, és egye meg ebédre.
Egyre több ártatlan emberen próbáltam ki különös misztikus hódítási módszereimet. Egy félresikerült varangyüszkös kísérlet óta nem alhatok nyitott ablaknál, ugyanis a fölöttünk lakó fogyatékos gyerek álló szerszámmal a pelenkájában várja az alkalmat. Mit bánom én, csak ne brekegne közben olyan illetlenül.
Lukréciára mintha nem hatna semmi. Igaz, így virtuálisan nem minden működik hatékonyan. Egyre visszautasítóbb, néha napokig nem válaszol.
Végső elkeseredésemben a vuduhoz folyamodok. Ki hitte volna, még mire lesz jó a tudás, amit a varrószakkörön szereztem (ahová csak azért jártam, mert tetszett a szakkörvezető nő). Csinos kis babát készítek, mellére imádottam nevét tűzve. Plüssből szívet varrok. Csinálok egy másik babát is, ami engem jelképez. Összevarrom őket, úgy hogy egy közös szívük legyen. Elmondom a varázsigét.
Másnap madárcsicsergésre ébredek. Felhúzom a redőnyt, kinézek. A villanydróton a szokásos verebek és rigók. Ablakot nyitok. Milyen zöld minden, és ez az illat! Ugyanazok a fák…
Géphez ülök, megnézni a mailjeim. Ildikótól semmi. Semmi fontos. Csak egy üzenet a Facebooktól: „Kívánja frissíteni Lukrécia Szép nevű oldalát?” Nem kívánom.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
