NAPLÓK: JÓ ÉJT! Legutóbbi olvasó: 2024-04-24 09:09 Összes olvasás: 13473| 25. | [tulajdonos]: Segítség, az exem egy T-rex! | 2018-07-22 22:26 | Segítség, az exem egy T-rex!
Valaki nemrég kiírta Facebookra, hogy az exünkkel találkozni olyan, mint leejteni egy fagyit: sajnáljuk, de már nyalnánk bele. Felháborodnék rajta, ha ma nem az történt volna, ami.
Moziba mentünk, megnézni a Jurassic World 2-őt. Mint gyerek koromban. Hihetetlen, hogy eltelik tíz év. Ezzel a lesújtó ténnyel akkor szembesültem, mikor benéztem a biztosító üvegablakán. Nem kellett volna. Ott ült. Pontosabban gubbasztott.
- Látod, ki van ott? – súgtam Apám fülébe, mint egy ovis.
- Nem. Ki az? Csak nem?
- De.
Még egyszer megnézte.
- Csak hasonlít rá, nem?
- Már alig hasonlít.
Tíz éve látta. Én kábé három.
Nyanyának becéztem akkoriban. Méltó lett a nevére. Ha tudom, hogy ő van a vonal másik végén, az utóbbi néhány karácsonykor és húsvétkor inkább nem hívtam volna. Ha akkor régen tudtam volna, hogy egyszer majd így néz ki, talán nem is jártunk volna. Már előre kiábrándultam volna belőle. Benne az örök, a változatlan dívát imádtam. Az állócsillagot. Aki egyformán szép reggel és este, ünnepkor és nap közben. Emlékszem, alig mertem megnézni smink nélkül. És ha nem szól, hogy tessék, most nincs rajtam, bámuld ki magad, észre se vettem volna a hiányát. Ám ez nem ugyanaz. Alapjaiban változott meg. Lényegében. Egy teljes fejjel alacsonyabb lett. Tökéletes lepkealakja elfolyósodott a háj alatt. Súlyfölöslege mind a derekára és combjaira csúszott. Csak kontya a régi. De már az sem. Fejéke megritkult, lelapult, szerény szolgasorba szorítva az egykori királynőt. De hagyjuk is a leírását, míg sírva nem fakadok. Ő már megtette. A biztosító munkatársának, aki közönyösen hallgatta, hogy a férje, akinek nevéből élt, meghalt, hogy egy forintja sincs, pedig mennyi farkat leszopott. A szeme sarkából észrevett, de nem volt benne biztos, hogy én vagyok az. Mély szemgödreiben sárgás fény csillant.
A film felülmúlta az elvárásainkat. Ahhoz képest, hogy csontig lerágott téma, második széria, második rész, cikin sok rendezővel, nem semmi. Két és negyed órás izgalom kicsiknek és nagyoknak. Potom 1300 Ft-ért, 3D-ben. Az új mutáns dinoszaurusz fején pár szőrszál éktelenkedik, ettől olyan bizsegetően undorító. Múmiaszerű mellső lábával kopogószellemként veri fel a múzeum csendjét.
Ma vettem le a ragtapaszt a kezemről. Büdösre pállott ujjam szagolgatom. Néhány perc kiesik a filmből. Mosolygok magamban. Eszembe jut egykori tanárom első találkozása az akkor még kirívóan mutatós szerelmemmel.
- Aztán meddig megy be a banán? – kérdezte a szemtelen, kecskeszakállas vénember.
- Ameddig tart – felelte.
- Nem vásik el?
- Ha elváshatna, már rég elvásott volna! – nyelvelt Nyanya.
A szédítően gyönyörű, láthatóan plasztikázott orrú, vörös hajú főhősnő és bátor, handsome pasija újra egymásra talál. Hát persze. Ennyi nyál minden filmbe kell. Örülök, hogy ezúttal nem vitték túlzásba. Talán az irigység, vagy csak mesterkélt (és egyre alábbhagyó) macsóságom miatt hánynom kell, ha másokat csókolózni látok. Exemre gondolok. Tudnám elfelejteni, mint a másikat, akit a minap temettek. Ő legalább már nem járkált szégyenszemre, emberhez méltatlan állapotban. Mégis, mi lenne, ha felhívnám. Szegényt.
Vetítőterembe csempészett paradicsomlevem utolsó kortyait iszom. A páncélos fejű, idomított dinoszaurusz áttöri börtönének falát, majd minden lény kiszabadul. A két esemény között eltelt vagy fél óra, ami nem egészen rémlik.
Vécére kell mennem, de az előttem rohanó tömeget követve a folyosón jutok ki. Hova sietnek ilyenkor késő délután, nyári szünetben? És miért sikoltoznak? Ennyire beparáztak a filmtől? Bombariadó? Tűz?
Anyuka, tíz éves forma kisfiúval. Odalépek hozzájuk, hogy megkérdezzem mi ez. Mire felsikoltanak. Dühömben beverem a fejem valamibe. Hoppá, ez a virágfűzér a pláza plafonjáról. Kiürül a terem. Végképp nem értem. Hát, ha ilyen nagy a baj, hogy Apám is lelépett, ideje hőst játszani, és megmenteni az exemet. Kicsi is, csúnya is, de az enyém.
Szerencsémre még mindig a biztosító székében kuporog. Halálos félelmében még összébb húzódik.
- Ne félj, itt vagyok, kiviszlek – hajolok be hozzá, áttörve az üveget.
Úgy ordít, mintha valami szörnyet látott volna. Igaz, hogy egyszer felpofoztam, de azt még az ősidőben. Akarom mondani, triász. Vagyis, tíz éve. Most nem mondhatja, hogy nincs farkam. De még mekkora! Egy csapásával elsodorja az információpolcot és a bioszappanos pultot. Nem tehetek róla, mindenki változik. Neki az jutott, nekem ez.
Lassan megszokjuk egymást. Csak olyan nehéz a pirinyó kezemmel simogatni. De ő segít. Állkapcsomba kapaszkodik, a mellkasomra emelem.
- Kezdelek újra megkívánni – nyögöm.
Ijedtében kisimulnak a ráncai.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
