NAPLÓK: JÓ ÉJT! Legutóbbi olvasó: 2024-03-29 01:44 Összes olvasás: 13338105. | [tulajdonos]: Nyuszóka | 2019-01-05 11:40 |
Tegnap meglátogattam a nagyanyámat. Évente egyszer-kétszer előfordul ilyen baleset. Főleg ilyenkor télen, karácsony körül kell vigyázni. Idén is lemerészkedtem hozzá, az alsó szintre. A gyerekkorombeli gumipapucs-és húgyszag. Most már be merek lépni a sárkány barlangjába. Tíz éve erővel kellett elvontatni, és órákig mostam le a savanyú nejlon otthonka illatú puszikat. Nekem ő egy kiszámíthatatlan rém volt, aki mindenütt utolért: megtalált a zongora alatt és a szúrós málnásban. Sarokba szorított. Tőle nem védhetett meg senki, ahogy hányingerkeltő kakaójától és tejfölös csirkepaprikásától sem. Vonakodva fogadtam el, mert mi van, ha megmérgez. Persze ilyet nem tett volna, maradt a fenyegetéseknél, rosszindulatú beszólásoknál. De a legrosszabb nem ez volt. Hanem nyúlsága. Így is hívták: „Nyuszóka”. Soha nem mondott volna ellent a férjének. Igaz, Nagyapám nem is hagyta volna neki. És ő beletörődött. Szolgalélek lett, teste négyszögletesre hízott a sarokban. Nem volt szava, csak főzött, és ellátta a gyerekeket. Az egyiket jobban szerette, a másik csak azóta érdekli, mióta meghalt. Tehát lementem hozzá. Nem készültem rá lelkileg, csak egy fonnyadó mikulásvirággal. A látvány elől nem menekülhettem. Sarokba szorított. Nem tudtam, mi a furcsa rajta. Talán, hogy a haja nincs bedauerolva, vagy, hogy még ráncosabb, mint tavaly. Mintha kicsit fogyott volna. Fülcimpái összetöpörödtek. Nemsokára 91, milyen lenne. A szokásos kikérdezés, hogy mit csinálok a nagy Pesten. Mit dolgozom, mi van a verseimmel. Csoda, hogy nem fitymálja le, hogy újságíró lettem, neki azok csak firkászok. A verseimet sose olvasta, szerencsére. Elég nehéz kimagyarázni, miért nem kapott eddig egy kötetemből sem. Talán a szenilitása miatt, de most először nem kérdezte, mi van a festőiskolával. Hóóógy sajnálná, hogy otthagytam, és titkon kárörvendene. Mint amikor azt kérdezte, van-e már sok egyes. Akkor még eminens voltam. Aztán lett. De ez már mindegy. Tudom, túl kéne lépni a régi sérelmeken. Tanulságként felfogni. Karmaként. Az is valami, hogy legalább a müllerpétereken túlléptem. Ám amit a lábára nézve láttam meg, azon nem lehet. Körmei több centisek. Középső ujjai összenőttek. Végre egy bizonyíték arra, hogy tényleg nem ember. Ha ilyen utódja van, mint én, hogy is lehetne. Vajon egy földönkívülinek megbocsáthatók a földi bűnök? És az emberi botlások egy szörnynek? Így már mindjárt könnyebb. Az orkokat is csak addig akarjuk megölni, míg vége nincs a regénynek. Nagymama regényéből nem maradt sok hátra. Egy szereplő vagyok benne én is. Tudja, hogy nem szeretem. Beletörődik. Nyuszóka. És ez az, amit nem bocsátok meg sohasem.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|