NAPLÓK: JÓ ÉJT! Legutóbbi olvasó: 2024-04-25 00:28 Összes olvasás: 13478| 52. | [tulajdonos]: Csere | 2018-08-29 10:59 |
Allergia gyógyszerért álltam sorba a patikában, mikor megláttam a varázsszót: „Arclemosó tej”. Ki akarná lemosni az arcát? Tulajdonképp sokan. Mennyi műtétet megspórolhatnának a szépasszonyok? Hány plasztikai sebész maradna állás nélkül?
- Maga nem ide vár? – ráz fel fantáziálásomból az eladó hangja.
- De – lépek a pulthoz.
- Egy Allegra Forte lesz.
- Más nem?
Mintha bele akarnák szuggerálni az emberbe, hogy vegyen még.
- Nem, köszö… De, várjon csak. Egy arclemosó tejet is kérek.
- Kilencezer kilencszáz.
- Mennyi?
- Ha nincs annyi, félre tudom tenni délutánig.
Ez is egy módszer: a hiúságra hatni.
Csak azért is elviszem, lenullázva egyéként is vékony számlámat.
Otthon elolvasom a leírást: bio, micellás, bőrgyógyászatilag tesztelt, tengeri sós, őserdei mohás, a tesztelés során állatok nem sérültek (Inkább emberek? Vagy zuzmókon próbálták ki sminkeltávolító hatását?) stb, etc, and so on.
Csak a lényeget hagyják ki. Mi történik az arcommal, ha lemosom? Szebb lesz? Mi van, ha rátapadt kosz és szemhéjba állt tus csak javított ábrázatomon? A szénportól fekete szemű bányászok kifejezetten sármosak.
Kipróbálom. Lágy, illatos, de semmi változást nem észlelek. Mi kerül ezen nyolcezer forintba?
Reggel arra ébredek, hogy hiába próbálom nem sikerül az orromat túrnom. Ez egy gyerekkorból megmaradt szokásom. Anyám azt mondta, véletlenül se csináljam senki előtt, mert így nem lesz, aki feleségül vegyen. Hát nem is vett.
Nem megy és nem megy. Biztos elfeküdtem a kezem, azért érzéketlenek az ujjaim. Ha száraz fika nincs, marad a csipázás. De nem találom a szemem. Villanyt kapcsolok, de minek. Kitapogatom a fali tükröt. Hiába. Ordítanék, de nincs mivel. Úgy tűnik, mégis hatott. Kinek állhat érdekében ez a borzalom? Úgyis elég arctalan a tömeg. Úgyis minden mosoly hazug. Minden ígéret kamu. Minden szempár két fényes pénzérme.
Netán ez az új megváltás? Jézusom, erről nem volt szó! Ha nincs orcád, nincs mit odatartanod további ütésre.
Vagy a sebészek egy újabb fogása? Azt már nem. Még egy vérvételtől is elájulok, ha odanézek. Igaz, ez az eshetőség már látóhatáron kívül került.
Elmegyek a patikába. Ne kérdezzék, hogyan, de nem volt egyszerű. Mikor beléptem meg se kellett szólalnom, nem is várhatták el tőlem.
- Arcrekonstruáló krémet kér ugye?
- Bólintok – fejem sima golyó. Az egyik Magritte képre emlékeztethet. De annak az arcátlan nőnek legalább jutott egy pina orr helyett.
- Kilencven ezer kilencszáz.
- Micsoda?
- Ha nincs annyi Önnél, délután visszajöhet.
Nem tudok felelni.
- Tudatában volt, mit vett?
/- Azt hittem…/
- Elolvasta az apró betűt?
/- Nem./
- Maga szerint miért volt a zárt vitrinben?
/- Miért, az bélöblítő is ott volt./ – gondolom.
- Azok ott mind egy kísérleti termékcsalád tagjai: arclemosó tej, kéztelenítő gél, seggtapasz, impotencia-növelő, 3in1 magzatvitamin.
Szerencsére nem folytatta.
- Akkor be is írnám, mint elégedett vásárlót. Itt írja alá.
Megteszem. Élvezem, hogy van kezem.
Fizetni nem tudok, egész hónapban nem kerestem ennyit. Felhívnám az apám, hogy küldjön moneyt, de …
- Megjegyzem, különösen szerencsés. Eddig Ön az első, akinek a száját is sikerült lemosni. Mit megadnának ezért a politikusok?
Választásom nem lévén, csak hallgatok.
- Tehát nem fizet. Akkor csak egy megoldás marad. Fizessen természetben.
Kigombolja a blúzom. A melleim közé nyúl. Végighúzza a körmét. Kicsit fáj, de összeszorított fog nélkül is kibírom.
Nem tudom, mit vett el, csak hogy azóta megváltozott. Hitelt ad és minden vevőjétől megkérdi, hogy van. Cukorkát osztogat a gyerekeknek, átsegíti a néniket az úton. Jószívű lett. Nem mondanám, ha nem láttam volna a saját szememmel.
| |
| 51. | [tulajdonos]: Orbanizáció | 2018-08-28 09:23 | A műnek nem célja a politikai állásfoglalás!
Tovább nem titkolhatom el, hogy alientojásokat – vagy valami még rosszabbat - nevelek a hátamban. Végül is, törvényt nem sértek vele, mert még nem találtak ki földönkívüli ivadék rejtegetésére vonatkozó jogszabályt.
Úgy kezdődött, hogy barátommal megnéztük az Alien mind a hat részét, és az elsőt leszámítva egyik sem tetszett. Ha már a második is gagyi volt, miért töltöttük le az összest? Vagy, ezen az alapon, szüljünk kicsi Harry Pottereket, vagy Dart Wedereket. De nem úgy van az! Mit tudtok ti? Az árnyékkormány nem akárkinek mutatja meg magát életnagyságban. Olyan közelről meg, hogy keltető ládának használjanak, - hát keveseket ér ez a megtiszteltetés. A hatalmasok is csak úgy működnek, mint mások. Annak adnak helyet, aki betölti réseiket… Vagy akinek betömhetik a lyukait. Az alsóbb szintek egyedeivel már tizenkét éves koromban ágyba bújtam. Eljöttek erotikus álmaimban, hogy nagy, fekete szemükkel megigézzenek. De ez csak duma. Felnőttem. Ez nem a szerelemről szól. Hanem a hosszú, kőkemény nemi szervekről, pénzről, hatalomról. Rég nem a megválasztott gárda irányított. Itt nem demokratikus, és még kevésbé földi törvények uralkodnak. Az Univerzum polgárai lettünk, és még útlevélre sincs szükségünk.
Választhattam, hogy Orbán Viktor klónjait hordom-e ki, vagy az árnyékkormány kis trónörököseit. Nem is volt kérdés, melyiket szeretném. Miniszterelnökből úgyis kell még pár száz. Majd a hívei. Barátom azt mondta, hogy nem buzi ő, hogy Viktorokat masszírozzon a hátamban. Minden este megnyomkodtatom. Egyrészt a gerincferdülésem miatt, másrészt hogy az ivadékok kellő vérkeringést kapjanak. Mióta bennem vannak, a harminc fokos melegben is téli takaróval alszom, meg ne fázzanak a kicsikék. Havonta megyek átvilágításra. Ilyenkor egy monitoron látom a lüktető pici szívüket, hosszú csontvázujjaikat. Tizenketten vannak, mint az apostolok. Igyekszem betartani az előírt speciális diétát, hogy az én kis szentjeim kellőképpen fejlődjenek. Csak hús és vitaminok. Mit meg nem adnék egy tál tökfőzelékért. Vagy spenótért. Alig várom, hogy megszülessenek. Észre se veszem majd, altatásban csinálják. Egyre többet mocorognak. A tojások mintha játszanának egymással, gurulnak ide-oda, akár a meglökött biliárdgolyók. Milyen pajkosak a kis édesek. Apjuk, a Galaxis Ura majd megneveli őket. Rám még egy kutyát se lehet bízni. Ha nincs kedvem, nem sétáltatom meg.
Hát eljött a nap, amire annyit vártam. Kés alá fekszem, el sem altatnak, fájdalommentesen, lézeres úton emelik ki a tojásokat. Épp idejében. Némelyiknek már meg is repedt a héja. A lelkemre kötik, hogy ne nézzem meg őket, ilyenkor még árt nekik az emberi tekintet. Olyanok, mint a kiskacsák. Ha engem látnak meg először, a végén még azt hiszik, emberek, és akként viselkednek. Az emberség olyan betegség, amiből nehéz kigyógyulni. És nincs ingyen.
A kórterem kész hatcsillagos szálloda. A tányérok a levegőben repülnek asztalomra. Az evőeszköz önmagától felvágja az ételt.
- Még mindig csak húst kapok? - reklamálok a négyszemű ápolónőnél.
- Szoptatnia is kell! – rivall rám.
Erről nem volt szó. Mióta kell a földönkívülieket szoptatni?
Letakarják a fejem, majd a mellemre tesznek egy-egy csecsemőt. Mohón szívják. A tejemet egy injekcióval indították be. Miután végeztek, rám raknak még kettőt. És így tovább. Véresre rágják a bimbómat.
- Legalább megnézhetem őket?
- Mit gondol, miért takartuk le a fejét?
Nem hagyom annyiban. Jogom van látni a kis szörnyetegeket. Akkor is, ha csak azért tettem, hogy legyen miből kiadatni az új könyvemet. Éjjel, mikor a nővérek a cigiteraszon hetyegnek, az inkubátorokhoz osonok. Az első sorban csupa embergyerek. A másodikban is. A harmadik üres. És a negyedikben… Csupa nemzetiszín pelenkás manócska. Érzem, itt valami nagyon nem stimmel. Az egyik felém fordítja fejét. Elszörnyedek. Gonosz törpevigyor. Orbán Viktor néz velem szembe. Ezeket én többet nem szoptatom!
Elszököm. Egy Isten háta mögötti helyen bujkálok, valahol a roswelli bázis közelében, de egy másik dimenzióban. Csak kicsit zavar, hogy az űrhajónk ablakából a magyar zászló lengedezik. Takarja a kilátást. Pedig formás, kigyúrt pasik közelednek. Kiderül, hogy a Nemzeti Spermabank munkatársai. A kitüntetésemet hozzák. Egy magasztos ceremónia keretében közlik, hogy én lettem az Év Szülőanyja. Ocsmányul hangzik. És még rémesebb, hogy jutalmul belém oltanak egy újabb adag Orbán-ondót.
- És a könyvem? Kiadták már? – érdeklődöm.
- Igen, természetesen! Csak pár apróságon változtatott a szerkesztő.
- Micsodaaa?
- Semmi lényeges. Csak egy szót változtattak. Ám azt következetesen. „Szerelmünk története képekben” helyett „Magyarország története képekben”. „Magyarországom karjaiban a Holdra repültem.” „Életem orgazmusát adtad nekem, Magyarország!” Brrr!
- Mi lett a képekkel? Nem igazán tükrözik a tartalmat.
- Ne aggódjon, munkatársaink erről is gondoskodtak.
Már látom magam előtt, ahogy a nagy Magyarország térkép összehajtogatja magát, hogy az erdélyi kopjafák halálra baszhassák a Balatont, a magyar tengert, ami elcsurran örömében.
| |
| 50. | [tulajdonos]: Órarend | 2018-08-26 23:19 |
Bekopogtam. Szólt, hogy „Gyere!”. Mentem.
- Visszahoztam – nyújtottam át a Bach kottát.
- Tetszett? – kérdezte.
- Aha, persze – húztam ki magam.
Ebből tudta, hogy bele se néztem. És azt is,
hogy nem tudok zongorázni.
- Majd én megtanítalak! – ült a pianínó tetejére.
- Köszönöm, most nem érek rá.
- Nekem van tíz percem – lóbálta meg a lábát.
Szép volt. Annyira, hogy megijedtem. És félelmemben
futni se mertem.
Előbb a blúz került le. Fehér melleken fekete bimbók.
- Épp, mint a zongora meg a billentyűi – motyogtam.
Nevetett. Kiábrándítóan művészietlenül csengett.
Megcsókoltam.
- Ez a szám már ebédelt. De ez itt még nem – mutatott lefele.
Végtelenített lejátszás következett.
- Egy-két-há, megy ez! Csak gyakorolni kell!
És tényleg ment.
- Ez az, tartsd az ütemet – kopogta a zongora tetején.
Épp az Á hangot mutatta be, mikor megtörtént.
Észre se vettem, hogy nyílik az ajtó.
Csak a hétéves forma szemüveges fiút kottával a hóna alatt.
Apró keze ökölbe szorítva.
- Tanár néni, háromtól én leszek.
| |
| 49. | [tulajdonos]: Sors | 2018-08-24 23:35 | A fiú, aki elrepült és nem jött vissza
Tíz éve volt. Most lenne egyetemista. A féktelen partik, lányok, fiúk, pia, fű és egyéb, mi szem szájnak és minden másnak ingere. Az első nagy csalódás, hogy a szép szőke lánynak csak addig kellett, míg tartott a diákhitele. Nem mintha szüksége lett volna rá. Sose szenvedett hiányt. És ahogy az lenni szokott, kicsit se volt hálás érte.
Egyszer mögöttem ült az iskolabuszon. Nagyanyja lélekszakadva rohant, hogy odaadhassa a borítékot. A gyerek feltépte, és fitymálva lóbálta az ötezrest.
- Ennyi? Ezért nem kellett volna sietned.
- Hétvégén lesz a születésnapod.
- Tudom, akkor kapom a quadot!
- Az mi, fiam?
A gyerek csak röhögött és kelletlenül tartotta puszira kerek pofáját. Csak menjen már a szenilis öreglány.
Út közben előkerült a legújabb FlyProtect-modell. Nem légy, hanem repülőgép makett. Pontosabban robot. Távirányítós.
A május végi melegben a busz minden ablakát lehúzták. Csoda lett volna, ha nem próbálja ki… Berregés, majd halk zümmögés. A repcsi egy kövér pillangó könnyedségével kireppent. Thomas – így hívták a fiút – minden arroganciája ellenére csak gyerek volt. Azt hitte, ha százötven ezerbe került, biztosan visszajön. De nem jött. A busz meg csak ment tovább unalmas, vidéki útján.
Sebaj, akinek mindig van kéznél egy valódi bőrt utánzó anyagból készült zsebcápa. Lehet vele dicsekedni, meg fenyegetni, hogy nagyot harap ám. A karján ki is próbálta, és tényleg.
Otthon észrevettem, hogy valaki összefirkálta a széldzsekimet. Nem kérdéses, ki lehetett.
- Hogy zabálnának fel a cápák! – dörmögtem, de magam se gondoltam komolyan.
Nyár végén az egész országot felkavarta a hír: a Budapestre tartó gép, amin két amerikai is utazott, eltűnt. Csak később tudtam meg, hogy egyikük Thomas volt. Élt kilenc évet. Többnek gondoltam. Valamiért a számunkra ellenszenves emberekről nehéz elhinni, hogy nemrég még pelenkában totyogva szopták az ujjukat.
Akármilyen banálisan is hangzik, akkor még nem fogtam fel, mit jelent, hogy a gép eltűnt. Hogy sosem bukik elő a habokból, hősiesen, mint a filmekben.
- Mi lesz velük? Ha elfogy a levegő? – kérdeztem anyukámtól.
- Gyerekem, azok már rég nem éltek, mikor a tengerbe estek. A levegőben felrobbantak. Fel se fogták mi történik, és már végük volt. (Ezt honnan tudjuk?)
- Mi lesz a hullákkal?
- Megeszik őket a halak.
Nagyot nyeltem.
A gyerek áldozat születésnapján (10 lett volna) parkot avattak. Kincses sziget néven, Thomas emlékére. Pár hinta, emeletes csúszda, mászófal. Több tízmilláért. Szoborpark az elhunyt kedvenc rajzfilmfiguráiból.
Kár, hogy egy év múlva már nem voltak meg. A faszobrokat ellopták tüzelőnek. A hintákat leszaggatták, a csúszda kedvéért meg a kutya se mászik fel a hegytetőre. Esetleg pár kóbor macska, hogy a homokozót használják illemhelyként.
Ám a rokonság nem nyugodott bele. Díszes ceremónia keretében fát ültettek Thomas iskolájának udvarán. Ez öt éve történt. A fa semmit sem nőtt. A magyarázat egyszerű: Ez már nem ugyanaz a fa. Öt év alatt kétszer száradt ki, kétszer vágták ki tévedésből. Egyszer a villám vágott bele. Az iskolában gyökerestül kicserélődött az állomány, és egy-két tanáron kívül senki nem tudja, ki volt az a Thomas.
Az őslakosoknál minden gyerek a születésekor kap egy fát. Onnantól ő és a fa egyek. Mint az ikrek, akik a világ másik feléről is érzik, ha másikuk bajban van.
Ha felnőttként valami bántja, vagy megbetegszik, csak átöleli a fáját, és az segít. Mikor az ember meghal, a fa is követi. Ha pedig nem, hát kivágják. Ahogy az ősmagyarok tették lovaikkal.
De mi van akkor, ha valaki a bölcsőben bankkártyát kap csörgő helyett? Ha idő előtt távozik, azt sem tudja, hogy pénzt nem fogadnak el a túlvilágon.
| |
| 48. | [tulajdonos]: Disszonancia | 2018-08-22 13:56 |
Eddig mindent félbehagytam.
A festéssel bírtam ki legtovább, csak akkor fejeztem be,
mikor felvettek a képzőművészeti egyetemre.
Az oké, hogy nem gyűjtök már bogarakat,
és nem szaporítok hörcsögöket az ágyneműtartóban.
De hogy mindent, ami jól megy, befejezzek?
Csak azért sem. Újrakezdtem a hegedülést. Harmadjára.
A tanárom szerint elképesztő talentum vagyok.
Én is azt mondanám óránként háromezer forintért – bárkinek.
De egyébként, szerintem is.
Az ex-pasijaim szerint úgy hagytam ott őket, mint egy rühes macskát
az esőben. Lehet. De megérdemelték. Nem vettek fagyit, meg autót.
Az ex-csajaim szerint kurvának néztem őket. Ha egyszer azok voltak.
Pár szép szóért elmentek egy olyan gyanús alakkal, mint én.
Ma hegedűóráról hazafelé jövet a buszmegállóban leszólított egy
kocsmai arc.
- Mennyi, kislány?
- Nem vagyok eladó.
Majd:
- Hát szabad egy hangszert a földre tenni?
- Miért ne szabadna? Ha nem fér el a kezemben.
- Odafele elfért? A húgom 17 évig hegedült. Mindig a kezében tartotta.
Ha gyereke lenne, azt is a földre rakná?
- Nem szeretem a gyerekeket.
- Nem szereti a hegedűt se.
Ez már több volt a soknál, bemostam neki egyet a keménytokkal.
Csak pár nappal később vettem észre, hogy megrepedt.
Felhívtam az egyik exem, hogy bocsánatot kérjek, csak úgy.
Már nem emlékezett, miért.
- Visszakérhetem a…? – de nem jutott eszembe mit.
- Ha eddig elfért, tőlem maradhat – mondta.
| |
| 47. | [tulajdonos]: Köszi | 2018-08-22 13:55 | Kedves Krisztina, köszönöm. De nem engem olvasol, csak pár írásom. :)
Szeretettel: Timi | |
Olvasói hozzászólások nélkülOlvasói hozzászólások nélkül| 44. | [tulajdonos]: Nyár | 2018-08-20 22:11 |
Boldogok voltak. Mint az ifjú házasok.
Müzli és Fagyi. Így hívták egymást.
Forró nyár volt, iskolaszünet. Mindketten suliba jártak.
Most együtt élvezték az űrt két kényszerosztályozás között.
Müzlinél és Fagyinál tökéletesebb párost el sem lehet képzelni.
Sosem veszekedtek. Sosem panaszkodtak amiatt, hogy sótlan a leves.
Nem szóltak egymásra, hogy „Hé, fésülködj már meg!”,
vagy hogy „Rendezd párba a zoknijaid!”
Egész nap sorozatokat néztek, popcornt, hamburgert, chipset,
vödrös jégkrémet ettek. Hozzá boros kólát ittak.
- Te vagy a legszuperebb anyu! – ölelte át Müzli Fagyit.
- Te vagy a legédesebb gyerek! – puszilta homlokon Fagyi Müzlit.
- Én szerelmem!
- Énénszerelmem!
Majd órákig nem beszéltek. A szuszogásukból is értették egymást.
- Imádom az illatod – így Müzli.
- Imádom a hajad. Olyan, mint a kiskacsa tolla!
- Sose volt még kiskacsám.
- Veszek neked egyet.
- Nővérkém!
- Öcskös!
Ilyen meghitt gügyögésben teltek napjaik. Hamar eltelt a július.
Augusztus elején van Müzli szülinapja. Fagyi a kedvencét sütötte:
Gyümölcsös piskótatortát.
- Most kívánj valamit! – mondta Fagyi.
- Téged kívánlak! – fújta el a gyertyát Müzli.
Hosszan csókolóztak. Gyorsan, lihegve futott az augusztus.
Kutyanyelve a szerelmesek ágyába lógott.
- Mikor fürdünk együtt? – kérdezte Müzli.
- Nem lehet – tiltakozott Fagyi.
- De megígérted!
- Hidd el, így a legjobb.
- Mikor megyünk a parkba sétálni? – erősködött Müzli.
- Majd. Talán. Egyszer – motyogta erőtlenül Fagyi.
Sokáig nem beszéltek ilyesmiről. Csak voltak. Édeni tökéletességben.
Egy nap valami megrázta a házat. A gipszangyalok csilingelve estek le
a polcról.
- Mi ez? – bújt szorosabban kedveséhez Müzli.
- Égzengés. Ne is törődj vele – mondta egykedvűen Fagyi, majd lustán szájába lapátolt még egy adag tiramisut.
Az ósdi redőny nem bírta tovább. Az orkán hátára kapta és elvágtatott vele.
Fájt a szemük. Azt hitték, meghaltak, és most a túlvilágon vannak.
Pedig csak világos volt, napfény.
- Csókolom, nem látta Fagyit? – fordult Müzli a kövér öregasszonyhoz, akinek arcáról darabokban folyt a púder.
- Szevasz, öcskös. Hát nem etet anyád, olyan sovány vagy, mint egy diétás
Cerbona szelet! – fordult a gyerekhez.
Müzli felsikoltott. Fagyi karon ragadta, falhoz szorította, és megígértette vele, hogy a rendőröknek azt mondja, a szülei elől bújtatta.
- De hát nem is bántottak!
- Csönd legyen! – fogta be a gyerek száját a tanárnő – Ugye ötöst akarsz hazavinni matekból?
Bólintott.
- Akkor megegyeztünk, cukorfalatom.
Átölelte, ahogy régen. Olvadni kezdett. A gyerek elnyalta. A rendőr bácsiknak is ízlett.
| |
| 43. | [tulajdonos]: Szauna | 2018-08-18 11:54 | Sz.-ni vagy nem sz.-ni?
Egy szaunában elcsípett beszélgetésből:
„- Miért rúgtad ki a Katit?
- Mert megcsalt.
- Hát a Marcsit?
- Mert nem csalta meg a férjét velem.
- Mi van a Rebekával?
- Kirúgtam.
- ???
- Nem szopott.
- És a Tündi, megvan még?
- Megvolt, de szar volt az ágyban.
- És most mi lesz?
- Ezentúl csak férfi munkaerőt veszek fel,
elegem van a kurvákból.”
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
