NAPLÓK: Héderváry Luca Legutóbbi olvasó: 2024-04-18 03:38 Összes olvasás: 10840| 34. | [tulajdonos]: 11 műtárgy | 2019-06-12 02:59 | Ez az írás Nyírfalvi Károlyé, felteszem ide. Holnap meg az én 11 műtárgyamat! Jó hír elkezdtem írni Francesco játékát, és azt hiszem írtam egy verset, amit még átnézek. Nem megy hozzá. Nagy volt , kisebb mégkisebb, és olyan fura dallama van. Pihen még. De azt hiszem, hogy egyszerű dallama van, és még javítgatom. Tényleg nem gondoltam volna.
Képek között nőttem fel. Nem emlékszem mindre, cserélődtek is talán, nagybátyám zsengéi, majd erősebb vizsgamunkái sorakoztak elszórva levegősen a nagyobb, majd kisebb falakon. Rajzolni nem tudtam, de könnyedén megjegyeztem a festmények, szobrok címét, alkotóinak nevét. Jó játék volt, jó elmetorna. A múzeum más. Ülni a hatalmas térben, hol levegőt kap néző és mű egyaránt. Anyám kedvence Csontváry volt. Hogyisne, még kötődése is volt a városhoz, s anyámat lenyűgözték a méretes vásznak, a színek, a formák. A szemével, a szívével nézte a képeket, ahogy felcseperedvén én is. Leültem a terem közepén, pontosan a vászonnal szemben, és egyetlen pontra figyelve néztem, lassan fürkésző tekintettel a képet. A tájképet, melyről pontosan tudtam, több annál, de szavakba nem nagyon fogható. Elbűvölő, egyszersmind félelmetes, szeretnék ott ülni a partján, de meg is rémülök az érzettől, milyen parányi lennék. Igen: A nagy Tarpatak a Tátrában volt anyám kedvence, ha őrá gondolok, látom, ahogy ücsörög a kép előtt, és hallom csordogálni békésen a lassan duzzadó patakot. A táj pedig egyre több és több puszta tájképnél, ábrázolásnál.
Serdülvén a kiskamaszkorba a nyarakat többnyire a Balatonon töltöttem, néhány hét Fenyvesen, aztán Pécsett, de ha kicsiny nyaralónkban kellett tartalmat adnom az idő lassú múlásának, akkor a hosszadalmas csavargásokat és látszólag céltalan kóborlásokat hajókázással tarkítottam. Irány Badacsony, ott pedig az Egry Múzeum. Emeletes ház közel a parthoz, szinte a hajóról is becserkészni jó szemmel és figyelmes tekintettel. Ott aztán repült az idő, mászkáltam a képek között, beitta szemem a fényt, igyekeztem a csodálatos fényfoltok között felfedezni az embert, aki a természetből él és aki része a természetnek, aki nap mint nap megküzd a vízzel, választani nem tudtam. Visszatérő témája volt a balatoni halászok. Más és más időpontokban festette meg őket, mind közül talán az a legkedvesebb a mai napig, amelyiken a remegő levegőben szinte feloldódik a napszítta halász alakja, amint ladikjában hajlongva és fáradozva kiveti hálóját. Nézem és érzem. Könnyezem, talán a fénytől is. Emlékezetben hajóra szállok, visszamegyek elhagyott nyaralónk udvarára, ücsörgök a teraszon és nézem a víz fölött táncoló napot.
Lassan jutottam el az ábrázoló festészettől a kifejezőbb képekhez, az egyik fontos állomás a laza, de kemény ecsetvonásokkal festő Mednyánszky volt. Aztán amikor hosszasan szemléltem a Sebesült katonát, eszembe jutott ifjabb korom, amikor előszeretettel játszottunk háborúst, és percenként haltunk meg, zuhantunk el a porba, akár egy hősi halott. Mennyivel esendőbb az ember, s mennyire szánandó a sebesült, aki mégiscsak élni szeretne inkább, s ezt egyetlen gesztussal, egyetlen lemondó gesztussal képes elmondani a kép. Nincs értelme a szónak, sem a múltbéli ostoba játékok miatti szégyenkezésnek, csak a hallgatásnak és a figyelő tekintetnek, ahogy fürkészi a sebesült katona arcát, várva, hogy rám nézzen vádlón.
Talán egy képben mindent, az egész világot, a maga saját szenvedélyes, színesen kavargó mivoltában, de melyik lehetne az? Van Gogh mindegyik képe kavargás, színek és formák sajátos tánca, még ha olykor mozdulatlannak vagy rendezettnek is tűnik a világ. Felcsapok néhány könyvet, barangolok a világhálón, és keresgélek, eszembe jut egy fejezetcím valamelyik róla írott könyvből. „Délben, mikor legrövidebb az árnyék.” A téma talán csak egy festészeti kérdés, egy felvetés, nekem azonban puszta látvány, egyszerre kivetített belső táj, vagy emlékezetből festett táj, amilyen soha nem volt, nem lesz, csak míg az adott kép elkészült. Már rég nem járok az éjszakába, de ha meglátom az Éjjeli kávézó című képen a kávézó aranysárga épületét, mintha nappal lenne, az utcákon ott sétálnék én is, s pontosan tudom, mit jelent az a látszólag önmagát kioltó szókapcsolat: nyüzsgő nyugalom. Avagy élet. Könnyű, léha, nézni, szemlélni való, és ártatlan. Mint egy pohár bor nyári éjszakán, néhány jó szó kíséretében.
Nagybátyám képei között cseperedtem, fiatalkori munkái között. Talán nem is itt kellene írnom róla, de ő jön a sorban, mert megidézi a későbbieket is. A kép sosem volt a birtokomban, s most, hogy ezt írom, azt tervezem, egyszer elkérem egy borítóhoz. K. Z. portréja egyszerre idézi ama korszakomat, amikor tagadtam is volna a múltat, meg nyúzott arcom mellé Kafka-képet viseltem kicsiny jelvény formájában a mellemen, egyszerre lehettem szánni- és lesajnálni való. Amikor az ember keresi önmagát és tépi a haját, de mintha most szabadult volna egyszerre valóságos és kitalált démonaitól. Keskeny arc, katonás haj, torz vonások, minden Pilinszkyt idézi, még a cím is, és minden bizonnyal a holokausztot, K. Z. arca egy túlélő portréja, de lehetne bármely ott maradt és visszatért családtagom arca is. Mintha valamennyiünk vonásai egyetlen megkínzott és önkínzott arcban tükröződnének vissza. Nézem kicsiben és nagyban, megáll a levegő, és tudom, arra a borítóra nem is kellene más, odavonzaná a tekinteteket, a könyvet már ki sem kellene nyitni. Peregnének alá a néma könnyek, lassan gördülnének elő a halk sóhajok. A kép, az arc, a festmény kimondhatatlan hatalma.
Nagybátyámtól hallottam először, s az imént tárgyalt kép is felidézi Giacometti szobrait. Mindegyik kicsi, mintegy kisplasztika méretű, mind fémből van, s mind olyan karcsú és törékeny figurákat hordoz. Akár a sovány teherhordók, kik egész világokat hordtak fel a hegyre nehéz terepen mások helyett. Széllelbélelt figurák, kiknek mégis súlyos a léptük, mindig mozdulva ábrázolja őket, de a lépés a felemelt kar egyszer cselekvésre készül, tartásában azonban tétova. Ilyen a Lépő ember című szobra is, anyagában kevés, kifejezésében sok. A figura óriásit lép, alakja szinte ruhátlan, feje előreugró, akár a lépés lendületétől is lehet, mintha belehajolna a szélbe, és elszántan, de mégis esendőn, mint aki nem tudja, hová, csak innen el, hatalmas lépéssel megindul. A cél ismeretlen, azt a nézőre bízza a művész, s ez a legtöbb, amit tehet karcsú, ám elkeserítően szomorú szobra érdekében.
Most csak egyetlen Brancusi-szoborról, mert épp azt láttam tőle először, és mert ha a többit nem ismerném, akkor is az egyik revelatív kedvencem lenne. Mintha egy folyó, vagy a természet egyéb finom keze munkálta kavicsra lelt volna a művész, s kicsit továbbgondolva hozta létre a tökéletesen szép, letisztult női arcot. Ha csak meghagyja a formát, akár talált mű is lehetne, némi funkcióval felruházva, mondjuk levélnehezék. De így, azzal a néhány finom rajzolattal a simára csiszolt kő felületén már szobor, mindazon jegyekkel, melyek szoborrá, műalkotássá tesznek egy formás kavicsot, követ. Ránézek, megnyugszom, és nem izgulok felbontatlan leveleim tartalma miatt, megállítja az időt, és nem zavar, hogy sok dolgom lenne, csak nézem, és nem szégyellem a semmittevést. A szemlélődést.
Amikor a lányom születését vártam tehetetlenül, vagy máskor történt, ment a tévében a Picasso kalandjai című film, ezer bohókás történetet elferdítve, parodizálva Picasso életéből. A legegyetemesebb műről valahogy nem esett szó, a film keserédes keretébe talán nem fért be, s talán Picassóra sem annyira jellemző a Guernica. Nagy méretek, látszólag kaotikus szerkesztés, bár egészen hosszú tanulmányok elemzik a képen a néző tekintetének tudatos vezetését, a látszólag egymásra halmozott részletek tudatos komponáltságát, amikor a háború borzalmai ebben a halmazban kell hogy megjelenjenek, a krízissel azonban szembemegy a tudatosan szervezett látvány. Vagy az aranymetszés ösztönében kell keresnünk a titkot. A kép nem tudósít, nem jelen idejű, s nem szinkron a történésekkel, a lexikon így fogalmaz: A Guernica bemutatja a háború borzalmait, valamint azt, hogy az áldozatok többnyire részben vagy egészben ártatlan civilek. E mű általánosságban véve a háborúellenesség szimbólumává vált, mivel örök érvényűen örökíti meg a háború borzalmait, valamint a béke iránti vágy egyfajta megtestesülése. A festményt világszerte bemutatták rengeteg múzeumban, aminek köszönhetően széles körökben ismertté vált. E körút során kapott nemzetközi visszhangot a spanyol polgárháború. Nagyon szeretem, nézem hosszan kicsiben, szeretném megfejteni a titkát, oda is utaznék, ha tehetném, vagy magát a várost is meglátogatnám, de nem élnék együtt vele. Furcsa, szinte monokróm kép. Felkavar, hát múzeumi falra való, hogy vissza-vissza akarjunk térni hozzá, nem feledve történetét, születésének körülményeit.
Szeretek én mindenféle állatot, macskát, kutyát, madarat. Rövid verset szenteltem az olykor verselő Klee rejtélyes című festményének, a Seneciónak, ma sem tudom, egy portré miért kap ilyen címet. Mintha a növény neve jellemezné is a portrén látható arcot. Mint amikor valakit jobb híján ravasz rókaként írunk le. De épp ennyire színes, játékos, ábrázolásában gyermeteg és felemelő a Macska és madár című képe. Az egész vásznat betölti a macska arca, s valahol enyhén kancsal tekintete fölött megjelenik egy hirtelen nézve a végtelen jelét formázó madárka teste mint szabad préda a figyelmes, pákosztos macska számára. Pillanatnyi jellemrajz. Költészet ecsettel és festékkel, ragyogóan színes festékkel. Szeretem a macskákat és a madarakat is. Nem szólnék bele egy ilyen csatába. Nem is nézném. A kép kimerevíti a helyzetet, s az adott pillanatból következhet bármilyen folytatás. Nagyon jó, hogy továbbgondolhatom, vagy hagyhatom, hogy a természet visszaállítsa a maga egyensúlyát. De vajon mit jelent a senecio?
Időről időre ezeknél a művészeknél kötök ki, nézem a műveiket, és jön az ördögi gondolat: ilyet én is tudok. S talán épp ezért egyszerre bátorítóak és kijózanítóak. Az ember tükörbe néz, róluk szóló könyveket lapozgat, s ha nem is elmélyülten teszi, akkor is észre kell vennie, ők eljutottak valahonnan valahová, látszik a folyamat, s végül az egyedül lehetséges betetőzés: az absztrakció. Mondrian sem úgy kezdte, a váltás mégis hirtelennek tűnik, a közbülső állomások dokumentumai elvesztek talán, mindezt fedje sűrű homály. Mondrianról szóló könyvet lapozgatok, mindig ugyanott nyílik ki, mintha kiválasztotta volna nekem magát ez a kép, tény, ezt láttam Mondriantól először, és vagy a színvilága, vagy a színek elrendezésének ritmusa, vagy épp a címe okán, egy életre belém kövült, és ott marad mindvégig, mert jókedvem lesz tőle, mert ránézni olyan, mint észlelni a felkelő nap első fényét, vagy mint boogie-woogie-t hallgatni bárhol.
S ugyanebbe a vonulatba tartozik Yves Klein, az akció-festő, nézem a többnyire kék képeit, tudom, hogyan készültek, de már rég nem fontos, tudott-e valaha hagyományosabb módon festeni a testlenyomatok előtt, s az sem fontos, hogy a közvetítőszerepet, az ecsetet szinte kizárólag nők szolgáltatták. Eszembe jut viszont Derek Jarman, az ő utolsó drámaian szép filmje, benne az egyetlen szín, amelyet Klein-kéknek is nevezhetünk, eszembe jut a megpróbáltatás, nézni a filmet, a mozdulatlan kék vásznat, hallani Jarman búcsúját az élettől, aztán újra eszembe jutnak a felszabadult testek, amint meghemperegnek a kék festékben és mulandó szépségük örök lenyomatát hagyják a vásznon, mindez eszembe jut, mosolygok, és egyszerre elindulnak a könnyeim is.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
