NAPLÓK: Héderváry Luca Legutóbbi olvasó: 2024-04-20 13:18 Összes olvasás: 10860| 13. | [tulajdonos]: ..... | 2019-06-05 00:21 | Ahogy közeledett felém, láttam az aszimmetriát az egész lényében. Vékony, szép nő lépett a sáros úton felém. Hosszú haját fújta a szél.Nem igazította meg a rakoncátlan fürtjeit. Rea
fantasztikus nő, az a fajta, aki mellett meg kell állnod, mert ott van benne a szél, ott van a kesernyés füst szaga, az októberé,semmi másé csak a füstös októberé, a diólevélszagúé, látod Reában önmagad. Felismered és ebbe beleborzongsz,ugyan ki szeret találkozni önmagával? Ki mondja ki, hogy mától nem hazudhatok magamnak ? Barna szem, laza hosszú léptek büszke, öntudatos arc, fehér bőre kissé rózsás árnyalatú. Lehetne akár zsákban is, nem látnám mert annyira felülemelkedik ezen, hogy csak az arcát és a szemeit veszem észre.A kertünk melletti földúton ment hosszú laza léptekkel, nem kerülte ki a pocsolyákat mintha a kövek, a földút, szívességet tennének neki azzal, hogy
végigmegy rajtuk. Időnként egy egy csalán, vagy kis kő a lábának ütődött.Ide nekem a világot, fizetem az árát keményen, fejezte ki ez a testtartás. Jobb kezében zacskó.
Ki lakik benne? Erre nincs válasz, talán ha azt az októberi diót törném, akkor mint egy laterna magica képei, előtűnnének az árnyak, csak az árnyak, miken felcsillan a fény. Látják, mégsem érzik, megbántott madár őrzi így titkát. Hangvilla, aki minden érintésre másképpen rezdül,mindenkinek van képe róla,a nők irigylik, a férfiak bámulják. Nem fogadja be senki, egy különc nő, aki egyedül tengeti napjait mindig gyanús.
Szobrász. Rea. Így hívják. Néha faágért, máskor kecskerágóért megy ki a rétre. Öregasszony, és fiatal nő. Mesélek róla , hol volt, hol nem voltakkal a magam módján, agyagból mintázom,és felébresztem őt Neked, hogy érezd. Közel lakik hozzám,a háza előtt visz az utam. Nincs kora, nincs senkije, szobrok között él, néha látom a kertben, teát iszik, vagy elmerül egy könyvben.Braille-írás persze.
Köszönünk egymásnak és elmegyünk egymás mellett ebben a valószerűtlen világban, ahol mindig valami fura megfoghatalan aurát érzek körülötte, mintha a barna kemény árnyalatában ott lenne a meleg mahagóni színe, és a kövek pora elszórva. Megállított,pár semmitmondó szó után tért lényegre tért, és kérte, hogy menjek el hozzá, mutatni szeretne valamit, közben beszélgetnénk. Megteszi, hogy eljön?
Rendben van, válaszoltam kelletlenül. Tudja, hol lakom? Nádtetős házamat már ismeri. Nem az alappal kezdtem, nem baj ha a földbe süllyed is. Egyszer én is itthagyom mementónak a házat. Párás volt a levegő, megint eső lesz a,fenyőimet opál fény keretezte..A vonat füttye is behallatszott messziről. Nyugtalan voltam, bár próbáltam elhessegetni magamtól ezt az érzést. Éjjel róla álmodtam egy folyosón állt, valamit mondott amit nem értettem.
Kétszer is hiába csengettem, amikor végre kinyílt az ajtó Rea ott állt előttem. Mögötte a Nap, utolsó sugarait a hajába szórta el. Odanemillő gondolat suhant át agyamon: Rea a nap szemébe rejti minden titkát, Nap megőrzi e titkot. Felesleges volt megint bemutatkoznom. Biccentett, hát eljött Krisztina. Erős reszgésszám, egyes,-szólt, most láttam először mosolyogni. Érzékiségből összegyúrt nyers erő és nyugtalanság vibrált a lényében. A kapuban álltunk.A ház tényleg megsüllyedt, az ablakokon zöld zsaluk, a hímzett függöny csak félig takarta az ablakot.Nyugodt kép, amiben ott vibrál a nyugtalanság. Szép volt és vak, és igen az övé a világ, ő a lanton játszó nő, az örök Éva, aki meghülyít mindenkit, és próbára tesz tudtán kívül nőket, férfiakat.Vajszínű ruhában volt, illett hozzá. Kicsiny formás keze volt, és valószerűtlenül fehér bőre. Ezek a hosszú ujjak ritka érzékenynek tetszettek, akár egy káposztapille rebbenése.Meglestem magát néha, mi is kilesünk valakit, amikor a ház előtt megy el, néha érzem a pafümének illatát ha a szél erre hozza. Bevezetett a nappaliba, leültetett, kávéval kínált. Minimalista stílusú sobabelső, barna padló, tejeskávé színű fal, ami néha hófehérbe futott át. Magukat átölelő színek, és mindenhol fa ami meleget és otthonosságot varázsolt. Az ágyon racka és darócszerű pokróc.Ezt a sok pasztellt és terrakottát,a szőnyeg élénkpirosa törte meg. Kellemes volt a hűvös falak között abben a szobában.
-Azért hívtam el hozzám, mert azt mondják a faluban, hogy író. Kérem olvasson el pár levelemet, én benne vagyok, az érzéseimet nem tudom kizárni. A miértre azt mondta, tudni akarom Krisztina, ön hogy látja őt. Egész valóm ódzkodott ettől az abszurd helyzettől. Más leveleit olvassam, és még mondjak is véleményt róla? Miért bízik meg bennem ennyire? Miért? Rea megigazította a háta mögött a párnát, alacsony barna heverőn ült. Sosem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz beszélnem róla Felállt mély levegőt vett, mintha fuldokolna. Észrevettem, hogy a felső ajka fölött verítékgyöngyök jelentek meg. A régi rádiót fehér organza takarta, kikeményített nagymamás.. A vaktükör fölött öt gyermek fotóját vettem észre, öt orgonasíp ült egy padon.Viszonylag hamar megtaláltam Reát a képen.A feketével pettyezett tükör furcsa és érzékeny lelket sejtetett.. Egy vaknak nem kell tükör csattant fel nyersen, de lenyugodott. Minden nap belenézek, bár nem tudom milyen egy tükör. Dac látszott az arcán, érzéki hangja egyszerre lágy hisztériába hajló..a csendben a hangja mintha a falnak ütődött volna. Ebben a kis faluban élek, egymást nézzük titokban, megismerkedünk, különös kéréssel fordul hozzám, én igent mondok kelletlenül, mert nincs erőm a nemhez. cserébe egy szobrot kérek, hogy megmaradjon ez a pillanat. Paul Dubois apró szobrai jutottak eszembe Tudom, hogy ebben a faluban minden kézzelfogható matéria.
Egy levélkupacot adott át. Tegye el-szólt kurtán. Maga író. Olvassa el. A levelezésünk. Mondja el mit látott a levelekben. Hozzám írta őket. Hirtelen vad lett, kegyetlenné és sebezhetővé vált. Magányossá. Kérem, ha ezeket elolvasta tegye meg , hogy egy délután sétál velem, hogy ne úgy lásson, mint egy isten háta mögül idekeveredett szobrászt, hanem mint nőt. Aztán mondja el azt amit érzett. Nem tegezem le maga idegen, aki kérdez.. csak a kezemben kellett volna bíznod, mondtam annak a férfinak aki írta a leveleket. A kezemben amivel alkotok.Kigúnyolt amikor azt mondtam ide költözök az isten háta mögé. Röhögött. és azt mondta: egy tengerpart nem felelne meg? Olyan, mintha akvarellel dolgoznál, és nem kökemény agyaggal ami te vagy. Ezeknél a mondatoknál már ordítozott velem.
Porba fúlt, nevesincs falu ez rázta meg magát hirtelen, mint aki kábulatból ébred, és megigazította a vázában a virágot.Esténként is sétálok.Van itt a Répcénél egy ökörvérszagú fahíd, ahol kövér unkák kuruttyolják a poézist. Esténként a nap úgy ereszkedik a vízbe, mint egy hájas szakácsnő a főzőüstbe. Így képzelem el. A katélyparkban a platánok alatt sétálok. A víz szaga, akár a halott busáé,olyan iszamos, mindig kikerülöm a tavat.
Nézze, belelátott az életembe. miért ne tudhatná meg ezt is? -zsebébe nyúlt , megfakult fényképet húzott elő. odanyújtotta. Egy kút mellett egy kislány poncsóban egy kutyust simogatott, miközben a fényképezőgép optikájába nézett-.Látja, látja őt? A kettőnk gyereke volt. A gyermek meghalt. Akkor lelkiismeretfurdalása volt. Ezerszer elmondta boldogtalan vagyok. Néha nem kellettek a szavak, feleslegessé váltak. Akkor szenvedett hajótörést ez a kapcsolat, kettőnk szerelme. Mégis csak annál közelebb kerültünk egymáshoz. Töretlen boldogság, hogy aztán annál kegyetlenebbül ránkzuhanjon... a bűntudat.
Elviszem a leveleket.
köszönöm mondta. Halálosan kimerültnek láttam. öregnek tört arcúnak, mint aki napok óta nem aludt.Számítok magára lehelte. Rea, nem élek vissza vele, bármit olvasok a levelekben.Elmondom, hogy láttam a történetüket, de nem szeretném befolyásolni, érti? Csak elmondom mit láttam, a többi a maga dolga. Érti? - Rea érti? ezzel megráztam. Mintha álomból ébredt volna lassan, nagyon lassan. Amíg hazaértem nem bírtam szabadulni a történettől, a nőtől. Különös előérzet volt bennem, hiszen nincs félelmetesebb mint kikutatni másnak a titkát.
A csendes szobában, gyertyafénynél kezdtem olvasni a leveleket.Különös előérzet,majdnem szorongás bújkált bennem.A levelek! Szavak fékezhetetlen áradata, komor, tüzes ragyogó szavak, pőrére vetkőzve, szavak, apróbetűs szavak.
.Szenvedély, tébolyulásig fokozódó önelemzések máz, ragacs. Mámor. A levelek többek voltak mint irodalom. Az élet volt, minden mocskával, tisztaságával őszinteségével, az élet volt a nyers élet. A szavak dallamosan pőrére vetkőzve a férfi pórusaiból törtek elő- nyögés, átkozódás,őröm és bánat könnyei-,s mindez tüzes pergő dallamos stílussá ötvözve, célja által megtisztulva. Megfájdult a fejem, testem remegett, a férfi kitárulkozott, akkor értettem meg, mi az, amikor csontig fosztva áll két ember egymás mellett. Író voltam, de most sikkadtnak sekélyesnek éreztem minden írásomat. Csodáltam az erejét.. Az irónia itt visszájára fordult gyengédség, vagy kifordított puha kesztyű.Meztelen igazság, megvilágosodás, tréfa. Önmaga állandó feloldozása.Igen, tréfa, de poénja nincsen. Hiszen mindennap szerelmével ébredt egyedül. Ez az üresség, az egyedüllét magyarázta meg nekem a férfit. Bármit tesz is, egyedül alszik el, egyedül utazik, mindenkiben Reát keresi.
Elkövetett egy hibát. Mindennap felidézte életüket. Minden nap olajat öntött a tűzre és a hamukupacot nem taposta el. Aztán belemenekült különböző tanokba, szent könyvekbe, ezotériába, Kabbala tanaiba aztán semmibe. A semmi amikor eljött, azt mondta rajtad múlik, vagy áll minden. Tüzes szavak, pőrére vetkőzött bőrén,vagy jégeső. Egoistává lett, cinikussá, és mindenkit kívülről figyelt összehúzott szemekkel gunyorosan.
Örültem, hogy vége a leveleknek, ez már a múlt fantomja ami még utoljára felkel a temetőjéből felizzik, erőre kap, és elég. Akit a sorsa el akar veszíteni, megveri tehetetlenséggel, jutott eszembe.
Azon az éjjelen nem aludtam. Néztem a sötétet, és láttam Reát és őt. Nem kellettek már szavak. Szavak nélkül is értették egymást.
Gyermekként is. és arra gondoltam, ha azt mondom Reának, hogy tegye el a leveleket és ne vegye elő mi lesz akkor? Egy levél a földön maradt másnap reggel ráléptem.Elolvastam a levelet rövid volt. Rea drágám.kicsiny folyóban úsztam délután, szelíd sodrású, óvó biztonságos volt a víz. Mezítelen voltam parttól partig méhány karcsapás volt csak. Pucér voltam, mint azon a régi nyáron, emlékszel? Gyermek, akit szeretett a víz.Emlékszem, hogy akkor gyermekként mosolyogtam és a régi hársak között bicikliztem.Nem beszéltünk akkor, hiába értem oda hozzád később egy marék málnával, mi hallgattunk.Most mondom ki itt a patak partján ami gyermekként mondtam magamban neked." Annyi mindent adhatnék neked, elfogadod? Megtaníthatlak úszni, annyi az egész, hogy ráfekszel a folyó testére és megtart.Kis dióhéj leszel rajta, semmi mást ne érezz, csak annyit, hogy kis dióhéj vagy.Most még engem se érezz Rea! -váltott a levél durvává... de, érezz, érezd a karomat amiben tartalak.A folyód leszek, a folyód vagyok, feküdj rám, tartalak. Megmutatom a lebegést neked.Ráfekszel a vízre és nem félsz. Mintha az anyaméhben lennél, vagy bennem, ringatnálak.
A kék patak ibolyába vált, majd az is halványul, foszladozik, s ahogy visszatalál a szürkébe, parányi rózsa csillan rajta.
Jegecskének szólítod, hideg rózsaszínnek.Az én kicsiny folyómra inkább azt mondanád, szeszélyes.Nevetnél hozzá, ragyognának a fogaid.Én melegnek érzem a szelíden sodró időt, égetett cukor illata száll fölötte. Legyen a Tiéd minden estém. Igen, akkor ezeket mondtam neked magamban. és átöleltelek."Ezt a pár nyugodt sort valamiért megtartottam magamnak.
Másnap elmentem Reához. Későn értem,halogattam az időt .Délelőtt elfeküdtem a vízben, szólt a rádió, és én ábrándoztam. Elaludtam. Álmom nyugtalan és nagyon rövid volt, a víz is hideg volt akkor már. Rea várt már. Késett esett nekem.Nos mi a véleménye a levelekről? Égesse el a leveleket Rea. Rea szempillái megrebbentek, és lült. Rosszul vagyok suttogta. Nem ettem még ma. Azzal a konyha felé indult, Hallottam ahogy gondolom teát önt egy pohárba, és eszik pár falatot. Le kell zárni múltat és előrenézni szólaltam meg.(ócska közhely) mintha a múltat csak úgy le lehetne zárni! Nem lesz könnyű Rea, de meg kell tennie.Először sétáljunk ki a rétre és elmondom, hogy miért jutottam erre a következtetésre.A tölgyfám nekem is erőt ad. A séta nem volt hosszú. láttam nem érdeli Rát semmi. Aztán megelevenedett és táncolni kezdett . Szilaj vágta volt ez fűszálakkal.Sírt. Hagytam, végülis azt mondta ne szóljak. Beugrottam egy pohár vízért, és kiültünk a lugas alá. Rea, mindenki keresi a boldogságot. Ugye úgy érzi, hogy elrontott valamit? Nem rontott el semmit, Süt a Nap Rea, de nem sétálhat örökké a múltban.Nem esik mindig az eső! Nem térdepelhetsz le megváltást várva Istentől, vagy Isten tudja kitől. Nem imádkozhatsz már hozzá, legfeljebb érte. Nem, Figyel? Azt hiszi őt ez nem bántja? Azt hiszi ő boldog? Nem.Most eljön velem mindenhová szóltam, itt ülök én is naphosszat a gépem mellett, és nekem sincs senkim.Továbbmegyek Rea.Szexuális kapcsolat volt maguk között. Én ritkán szeretek bele férfiba. Szerencsétlenségemre azok a férfiak vonzanak akik magát, akik téged Rea, érted?-váltottam át tegezésre. A veszélyes és okos férfiak, igen,csak az okosak.Hány ilyet látsz magad körül, és szinte kiabáltam.
Ezért volt kevés férfi az életemben.Talán sosem tudtam igazán szeretni, de ez már a múlt, és a múlt sebei nem vékonyka pókhálók, a múlt sebei nem olyanok, mintha elesnél, és mindig lekaparnád magadról a bőrt, nem. A mút sebeit te elrejtheted, de azok felszakadnak mindig, míg egy napon rá nem jössz, hogy igen, valahol kiabál veled egy férfi, hétszentségel, kiabál, ért , tud rólad mindent Rea,és azt mondja nézz előre! Vedd észre, hogy halott deszkákon állsz.Lassan nyugodott meg. Hazakísértem, és dühös voltam erre a szerelemre, azt mondtam, hogy elveszem, igen én piszkolok én sározok én leszek az aki a bűnt bűnnel oldja fel vagy meg. Az enyém lesz.Bűnben.Ő azt hiszi szeretkezünk, én tudom hogy testetlen ölelkezés lesz ez.Üres deszkák. Korhadtak, mik tele vannak szúette percegéssel.Én is az egyik korhadt deszka vagyok, de ő is, és Reára gondol közben.Megkap határoztam el.
Ketten égettük el a leveleket. Lassan égtek, vagy csak úgy tetszett az egész? Hallgattunk.A nő hátradobta loboncát. Igy üldögéltünk gyermekkorunkban. a szőnyegen, amikor mesélt nekem, Varázslatos mesék voltak ezek, történetek. Azt akarta, hogy lássam a meséket, a meséit a szemein keresztül. Aztán később kiolvastam ezeket a meséket mind. Byron alanyi költészetét, gyermekdarabokat, mindent.Shakespeare-t Most úgy érzem magam, mit amikor Prospero kiáll a színpadra a darab végén és szeretetet koldul. Szeretetet nem lehet koldulni kiáltott fel Rea. Prospero arcáról eltűnik a máz, már csak egy szerencsétlen ember áll előttünk, és sír. Sír, a festék
folyik és az arc már csak egy fáradt emberé.
Tudja, nem tegezem már-hallom Rea szavait. Látta a voltot. Egy nagynéni, egy bolondos, félsüket nevelt fel minket. Nem törődött velünk. Álomvilágba menekültünk, egy könyvünk volt. egy agyonolvasott könyv. De a bátyám visszahozott a valóságba,ahogy ő nevezte. Minden más csak álca.Igazolást keresett szerelmünkre. Ozirisz-ízisz. Ptolemaiosz Arszioné A Nap és a Hold. Csillagistenek vagyunk.Nem tudta már elmondani a mondákat, Rea sírt. Hány levél van még? Egy van Rea. szóltam csendesen egy. Megtartja? Nem.. szinte lehelte a szót. Nem.
Volt egy tölgyfa asztalunk emlékezett révülten. Kivittük a hóra, nekünk nem voltak szüleink. Elégettük halott szüleink ruháit. Büdösek voltak dohosak.A havon lángok csaptak fel, és mi sikogattunk és nevettünk mint pogányistenek olyanok voltunk. Sírtunk, ordítottunk féltünk, de felgyújtottuk szüleink ruháit.Szilaj körtáncot jártunk.Minek nekünk szülő?
Csodáknak nyitottunk ajtóréseket és mi bekukucskáltunk az ajtók résein.
Az egyetlen igaz ebben az életben a mi bűnben fogant szerelmünk. Az egyetlen igazi- szólt Rea és megállíthatatlanul zokogott. Megágyaztam nála, és ottmaradtam. Sokáig simogattam fekete haját.Mély volt az álma, néha felsírt. Messze még a gyógyulás. Idő? Az idő ugyan mit segít ilyenkor? Megmaradunk gyermekeknek életünk végéig, míg életünk végén álarcainkat tépjük le amik ránk kövesedtek az időben. halál előtt tisztul a test, pőrén meztelen lélekkel valljuk meg azt, hogy mi az amit nem tettünk meg. A szem tisztán lát ilyenkor még utoljára, a szem , mi a lélek tükre.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
