DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2842 szerző 38698 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Németh Bálint
  Extrasystole
Új maradandokkok

Farkas György: cím nélkül (6)
Farkas György: cím nélkül (5)
Farkas György: cím nélkül (4)
Farkas György: cím nélkül (3)
Farkas György: cím nélkül (2)
Farkas György: cím nélkül (1)
Farkas György: A darázs
Farkas György: Források
Szilasi Katalin: Öreg pásztor kesergése
Szilasi Katalin: Hervadás cseresznyével
FRISS FÓRUMOK

Gyors & Gyilkos 1 napja
Farkas György 1 napja
Cservinka Dávid 1 napja
Filip Tamás 1 napja
Tóth János Janus 1 napja
Valyon László 2 napja
Szilasi Katalin 3 napja
Bátai Tibor 3 napja
Ózdi Annamária 3 napja
Kiss-Péterffy Márta 8 napja
Kiss-Teleki Rita 8 napja
Karaffa Gyula 9 napja
Egry Artúr 11 napja
Duma György 11 napja
DOKK_FAQ 12 napja
Csombor Blanka 15 napja
Tóth Gabriella 16 napja
Vadas Tibor 16 napja
Tamási József 17 napja
Zsigmond Eszter 20 napja
FRISS NAPLÓK

 Minimal Planet 1 órája
A fény nem publikus 1 órája
Bátai Tibor 2 órája
az univerzum szélén 2 órája
A SZERKESZTŐSÉGI FŐEMLŐS 3 órája
Jószándékú párbeszélgetés 5 órája
Ötvös Németh Edit naplója 20 órája
PÁLÓCZI - SZABADVERSTAN 21 órája
Gyurcsi 1 napja
A vádlottak padján 1 napja
Hetedíziglen 1 napja
négysorosok 1 napja
ELKÉPZELHETŐ 2 napja
nélküled 3 napja
mix 4 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: Héderváry Luca
Legutóbbi olvasó: 2024-03-29 13:47 Összes olvasás: 10733

Korábbi hozzászólások:  
101. [tulajdonos]: jaj kinn...mindegy2019-07-12 00:50
Mórotz Krisztina
Ember a tájban
A zebegényi dombok karéjában
reszketve bújik a Duna, mint különös opál ékszer.
Itt-ott már látszik, hogy az ősz
piros-sárga színeivel felfalja a nyarat könyörtelenül,
noha a halandó valami állandóságot remélne.
A szeptember eltünteti az augusztus mézszíneit.
Ember, állat érzi a változást.
István fest, nem gondol a téli zebegényi temetésre.
Életéért imádkozó öregasszony keze
leskiccelve egy gyűrött zsírpapírra, szignózva: Szőnyi István.
Ember a tájban - Pista beleolvad az őszbe,
festi szeretett Zebegényét, a szőlőskerteket, fákat.
Kedvem lenne elkapni a pillanatokat, mindet egyenként,
és zsebre tenni őket, ahogy a festő lánya,
Zsuzsi egy marék vadgesztenyét.

100. [tulajdonos]: ez a 3 sor megállja a helyét..2019-07-12 00:47


Legnagyobb magány a madáretető nyáron
borostyán lóval arra baktatok
leszedem

99. [tulajdonos]: ...2019-07-12 00:25
Kulcsok őrizője

Az íróasztalnál ülök. Jön megint az apám csoszogva, egy halom kulcsot lóbál a nagy karikán,
úgy császkál reggel óta szobáról szobára. Gyermeki arc, együgyű mosoly. Dünnyög. A bal
zsebéből kilóg egy kétes tisztaságú zsebkendő. Demencia, időskori elbutulás, ez már csak
rosszabb lesz. – Apám! – fordulnék feléje szeretettel, de valójában meg sem szólalok, csak
írok. Masíroznak a szavak. Maguktól szerveződnek mondatokká. Most éppen ez, így, itt.
Ingerszegény környezetben élek. Megállapítottam és leírtam, ezt is de az abszurditásán már
csak nevetek befelé, hangtalanul. Máskor azt írtam: hallgatunk. Ez a hallgatás beleivódik a
koszos függöny ráncaiba, elszivárog a szúette parkettába. Átáztatja a falakat, ott van az összes
tárgyban. Mindent sűrűvé érlel ez az évtizedes némaság, ez a már-már emberöltőnyi hallgatás.
Összenyom homogén anyaggá, nem enged ki magából.

A napok telnek, én írok, apám a saját világában vegetál. Új kulcs kell neki. Mindig több és
több. Ugyan mit nyithatna már ki azokkal? Igen, ő a kulcsok őre, ez kétségtelen.
Ám ki tudja, hogy nem én vagyok-e már az ő kulcsainak őrizője.
Ki tudja, hogy a kulcsok nem engem zártak-e be, megfosztva az önállóságomtól.
Hallgatok. Nem szólok hozzá, nincs mit.
Apámnak furcsa mondattöredékei vannak. Néha valamelyest feltisztul az agya. Megáll a
szoba közepén, az ablak felé fordul és azt mondja: be fogok pisilni. Ilyenkor persze nem vizel
be, de elindul a gardrob felé. A kulcsait leteszi a billentyűzetre, egyet mindig felfelé hagy. Ez
az egy kulcs olyan, mint egy égre mutató ujj.
Megőrülök, írom máris a következő szót. Megőrülök az apámtól. Elfojtott harag. Talán tíz
szava van, azokat mondogatja minden nap. Különös szavak. Nem tudom, mit kezdjek vele,
amikor azt mondja: empátia. Ilyenkor mindig azt hiszem, hogy ezt nekem szánja. Empátia,
olyan, mint egy női név. Lehet, hogy csak a dallam, a hangok szépsége fogja meg.
Ugyanolyan mocskos az ablak, mint karácsony előtt, nincs erőm megpucolni. Hozom neki a
városból a kulcsokat, a kis lakatokat. Örül. Lekenyerezem, aznap jó lesz, ígéri magának, s leül
a foteljába. Aznap élni hagy.

Karácsony. Vettem egy kicsi fenyőt, meg kókuszos szaloncukrokat. A fa alá odatettem egy
kulcscsomót. Jött csoszogva, levett egy szaloncukrot, kibontotta, a cukor a szőnyegre esett.
Állt átszellemült arccal, a kulcsot belecsomagolta a sztaniolba. Mindegyikkel ezt csinálta
kényszeresen. Hagytam. Ittam és néztem. Enni sem akart. Boldog volt, vigyorogva nézte a fát.
Ittam, igen, ne rójon meg érte senki. Arra azért figyeltem, hogy jóféle italt vegyek, de a

filmszakadás mégis bekövetkezett. Arra eszméltem, hogy apám áll fölöttem, kezében kulcsok
csörögnek, a nadrágjából meg csöpög a vizelete. A szőnyegen szaloncukorpapírok és egy
vécépapír-guriga. amit buzgón le akar tekerni. Hajnal lehetett. Káromkodtam. Egy kurva
kulcsot kikaptam a kezéből és azzal elláttam a baját. Sírt.

Most már nem lázadok. Apámmá váltam. Egyetlen vigaszom az írás. Minden más
lényegtelen. A könyveim, egy finom étel, vagy egy különleges nap – elmúlik mind, elfogy,
ahogy jött.
Csak a metamorfózis számít, az átalakulás. Hozzáidomulás 49 évesen a kulcsok őréhez.
A szomszédok mást látnak, ők azt, hogy mennyire szeretem az apám.
Nem szeretem, a jóisten tudja, hogy mit érzek iránta. Akárcsak a jóisten iránt, mert azt is csak
ő tudja, aki mindannyiunkat lát.
5 éves voltam, amikor anyám meghalt. Csak az illata, meg valami ruhasuhogás maradt
emlékem róla. Apám fölnevelt a maga módján. Most én gondozom. Látják a szomszédok,
hogy veszem a kulcsokat, én meg már rég tudom, hogy magamnak. Szerkesztek, lektorálok,
csinálom a dolgom egy kiadónál, mások hiúságát szolgálom ki, még jó, hogy meg tudok élni
belőle. Bezártuk egymást.
Mindkettőnkben ott a feszültség, hogy holnap lesz-e következő kulcs és nyitja-e majd a
holnaputánt.
Apám tányérjára kanalazom a krumplipürét, mellé a csirkét, amit édes-savanyú mártással
öntöttem le. Eszik. Elől nincsenek fogai, elromlottak, kihullottak, aztán a protézist egy nap
összetörte. Hátul vannak még, azokkal rág. Ha jókedve kerekedik, belevigyorog a képembe. A
kulcsokat most éppen a krumplipürébe akarta eldugni, de éberebb voltam nála.
Front lesz, tárom ki az ablakot, mire ő kimondja az egyetlen szót, amit nekem szán: empátia.
Ki őrzi most a kulcsokat? Eszembe jut, amikor megvert. Pisilnie kell, félrebillenti a fejét.
Olyan a nyaka, mint egy vén kakasé. Rám vár. Kegyetlen leszek, hagyom bepisálni, csak
hogy megmutassam, most én vagyok a domináns, a kulcsok őrizöje. Szeretlek, apa, de ez
most az enyém, ez a pillanat, míg a húgyodban fészkelődsz, és nézel rám könyörögve. Ezt
nem veheted el tőlem.
Megejtjük mindennapi sétánk. Ráadom a kabátját, a sapkát, a csizmát, mint egy gyerekre.
Empátia, mondja megint, de úgy teszek, mintha meg se hallanám. Kint a hóban nem bírok
vele, hóembert akar építeni. Meg is engedhetném, mégsem teszem. Belekarolok, közben
mondom neki, hogy fa, mondom, hogy kerítés, és mondom, hogy kutya. Hosszú, kék
árnyékok nyúlnak a havon, a Nap is lemenőben, hazakanyarodunk.
Nem akar szót fogadni, nem akar levetkőzni, rázza az átkozott kulcsokat. Már csak az
eltorzult arcát látom, ahogy meg-megcsörren az is. Aztán ismét a szobát, ahol annyiszor
megöltük már egymást. Igen, ahol egymást gyilkoljuk folyamatosan.

Pitizik nekem és közben mondogatja azt az egy szót, amit ismer. Empátia, empátia.
Elönt a düh, ütöm, pofozom, belerúgok, nem kímélem, leköpöm és röhögök.
Empátia. A kulcs tollával belevágok az arcába.
Él? Igen, hallom, hogy él.
Kattan a zár a csuklómon. A szoba négy sarkában fémvillanások. Mindegyikben egy hatalmas
kulcscsomó.

98. [tulajdonos]: idő2019-07-10 01:51
--- Ezek az emberek, akik mindent megkaptak az élettől, százszor annyit, amennyit a szülőfalum lakói együtt! Mire föl a panaszáradat? Tulajdonképpen az a bajuk, hogy nem szeretnek senkit és semmit. Ezért tombol bennük az elégedetlenség. Holott semmi nem jár! Semmi. Amit kapsz a sorstól, az ajándék, ráadásul semmivel sem lesz minőségibb az életed, ha van még egy ingatlanod, vagy ha a korábbinál nagyobb verdával tolakodsz az M7-esen. Az életet csak egy módon lehet elviselni: ha aktív érzelmeid vannak. Ha tudsz szeretni és szeretve lenni. ---


decemberben azt mondta nekem valaki írj de ne úgy írj, ahogy Esterházy

... Mindig eszembe jut ...

97. [tulajdonos]: éjjel 2019-07-10 01:15
Régen írtál Luca, kezdted. Nincs igazad, nekem kellenek a szünetek, hogy visszataláljak önmagamhoz, mint egy gombvirághoz. Meg aztán itt van a fotózás nagyon bírom, hogy a fotóim Szerdahelyinél toplistásak. Másnál is.

Kucsera azt mondta ma:Döbbenet , RAGYOGÓ FELVÉTEL ! Ismét a képzetek netovábbja.
Avval dicsekedtem már, hogy korábban a munkáimat "asszociatív absztrakt" jelzővel illettem ?
TE 150%kal benne lennél a fotóiddal, és egyéb munkáiddal, ha rád nézve ez nem visszás.
Az utolsó mindatot nem értem, hogy érti.

Soha nem tudtam, hogy tudok fotózni, hogy fény kell, és abból kiemelkedik egy göcsört, táncol egy hársfalevélen. Mobilfotók és most a hársat kívánom. De a legjobbak a kalászok amikor hasalok a fűben, és pont azt az egy kalászt nézem... mobil. nehéz néha úgy fotózni ahogy én teszem.

Fényekre hajtok, de tényleg ismerem a mézgásakat, a keményeket, a lágyakat az estvelit..
Nem tudom ki hol van én vagyok, és a természet. Néha felfedezek magamban dolgokat, és néha el kell , hogy engedjek embereket. Találkoztunk de továbbállunk.

Andrissal jókat csetelek, Szerdahelyi meg lopkodja a fotóimat és a nők beírják neki: Csodálatosak Péter! Áram-lat. flow. Tarlón jártam koszos a lábam. Velem párhuzamosan egy jólfésült ölebet sétáltattak. az úton.

Irigy volt rám. QKUCCS!

96. [tulajdonos]: elveszett írások2019-07-08 22:08
Most jutnak eszembe verseim, hol lehetnek? De tényleg...

95. [tulajdonos]: hiányod 2008.07. 012019-07-08 01:52
Hiányod


2008.07.01





Éjjel angyallal álmodtam,ugye jót jelent? Hiányod
furcsa. Meghatározhatatlan, kicsit olyan mintha
nem fájna. Szívem dermedt csend járja át,most
nincs ami felkavar,ami fáj. mégis ott belül
mindjárt sírnom kell.Az éj csendje körülölel
betakar. Fura a júniusi éj dallama.Van dallama?
Szeretem az éjt. Mesél.Én képzelek bele talán
mindent. Tudom, hogy én. Mászkálok a kertben.
Egyedül magányban, csendben. Rétre sétálok, hogy
érezzem magam körül a nagy feketeséget,csillagok
dallamát. Melyik énekel altban, és melyik szopránban?
Hiányzol. És mégsem.Bennem élsz, lélegzel, érzem.
Gondolataink ritmusa együtt dobog bennem.
Gondolataidban ott élek,te már alszol érzem.
Lefekszem a fűbe. szinte szédülök, ahogy felfelé
nézek.Nagy titkok tudója nem én vagyok,szeretek.
Hitetlen emberek vakhitével találkozom.
Jó nekem. Nem aggódom minek. Anyaföld
gerincem alatt, fejem felett a csillagok.
Követem csillagom, nem félek.Ami bennem él
kicsirázik.Nincs még kész..Most készítem.
Néztem arcod. Nem vagy elégedett.Szép arc pedig
Gyönyörű. Vannak ilyen arcok, talán krétarajz,
igen semmi szín, fekete-fehér.Sokat lendít
a satír rajta.Eszembe jutott. csak úgy csillagokat
nézve.Szép éj dallama,almát rágcsálok,boldog
vagyok.Erős volt néha összekapásunk, most
pihenek. Szeretem a békét, a csendet, de töltődöm
veled. Fura, ugye, töltődöm veled. Mondd, jó neked?
Jó veled, nagyon szép veled. Csoda-indigó,
asszonyi létem nevet.Királykék sirató vagy
inkább nevető neked.Te ne sírj, nevess!Jó volt
Barbizonban veled. A vizet nézve, Párizsban
mászkálva, mezítláb .A sejtek hite
ösztönös, legyőzhetetlen varázshatalom,
amellyel szaporítva-dúsítva fákat,virágokat, állatokat
bűvölnek magukból, megvalósítják mindazt, ami csupán
a magok rejtett álmaiban élt-de az embernél az
ösztön kevés! Most elindul valami-messze még a cél.
Szép az éj, dallama alt, énekel júniusi fényt.
Csillagok álmosítanak, jó veled, jó neked?
Minden csodát neked adok, álmaid megépítheted
álmaim megépítem neked.

Nő kiáltása, szeretlek, csak ennyi, szeretlek!

-----------------------------------------------


Valamit elcseszhettek a szerkik szerintem jobban írtam. :)) Szebben. Itt a lélek lakik:)



KOMMENTEK:



Hiányod
(Rebi,CSuri1. - 2008. 06. 07. 21:04)

De jó is az édesanyafölddel és a mindenséggel eggyé lenni,átadni magadat,befogadni ,feloldódni.és szeretni.

Hiányod...
(Kate - 2008. 06. 06. 07:31)

Hát... nem megmondtam? Csuda egy nő vagy... Ilyen gyönyörűt... A végén csak felsóhajtottam, s szemem önkéntelenül elölről kezdte a sorokat, már az indítással megbabonázod az olvasót, mert még a legszkeptikusabbakat is megfogja az angyal fogalma, szóval remek az indítás... no és a folytatás, meg a befejezés.
A legjobban ez tetszett benne, mert ez magába szippant minden érző lelket... és aki valaha találkozott ezzel az érzéssel, az tudja miről beszélsz.


"Hiányzol. És mégsem.Bennem élsz, lélegzel, érzem.
Gondolataink ritmusa együtt dobog bennem.A csend
vár.Gondolataidban ott élek,te már alszol érzem.
Lefekszem a fűbe. szinte szédülök, ahogy felfelé
nézek.Nagy titkok tudója nem én vagyok,szeretek."
Egyszerűen kifejezve az érzelmeket egyetlen szóval szeretlek... Ez a mi szavunk, de kölcsön adom neked:) AZÓTA a miénk, amióta más tartalommal bír, de ezt tudod:)) Írd tovább hiányod, sorozat lesz... Ölelve vagy:)


Hiányod
(hori - 2008. 06. 05. 22:26)

Szép, érzéki!





94. [tulajdonos]: hiány stációk 20082019-07-08 01:34
Hiány?

2008.07.01

Betlehemed megrongálták, beteg voltál tudtad.
Milletesen festettél, szárnyalsz.Bennem élsz.
Alapozok, nem tudom mi lesz belőle itt a kanyargó
faluban.Talán Vendi bácsi meséi, nagyi csipkéi
Narancsok ragyogása, ibolyák
kérlelése, hogy ne menj még.Nevess, kérlek nevess!
Luca-kacagása, nem haltál meg, hiányzol, élsz!
Szeretem a folyót, az erdőket is szeretem,a
és a tengert is szeretem,és a halakat is szeretem,
az állatokat is szeretem, és a nádasokat is szereted
az állatokat, a földet , a Napot, a Holdat szeretem
szereted. Ez egy ragyogó mindent szeretek veled.
Hiányzol, boldog vagyok.Szereted az artézi vizet,
a jéghideget. Fejem alátartva iszom, mint szomját
oltó állatok, ruhám vizes, testemre tapadt,
agyagkorsóban viszek vizet neked.Szereted.
Érdekes már nem érzem hiányod.Szeretsz, élsz,
festesz. egyszerűen, nagyon tisztán.
Komolyan -nevetve.
Itt van , Itt van, Isten szívembe.



Hiányoztál
2008.07.01



Keserédes. Hát itt vagy megint,nagyon szép
nyugtató, szívem átjáró.Dúdolom neved, szép.
Hiányoztam. Hajnalban, hajnallal merengve.
Dúdolom neved. Nem látja senki ébredésem.

Itt vagyok, el sem váltunk, miért te azt hitted?
Mit csodálkozol, miért méregetsz furán? Indigó asszony
tánca az esőben, nézd, hajam csupa víz, mit bánom,
csak egy nyári zápor egy futó mossa arcom ruhám
vizesen testemre tapadt.Még nem vagy itt, képzeletem színez
elképzeltem a jelenet. Mesélek inkább.
Hol volt, hol nem volt egy nő, és egy férfi.A nő kék
szemű, kékes hajával szerette a férfit.A férfi nem
szerette kék asszonyt.Vagy csak hitte? Nevetek magamban
mit ki nem találok róla, egy vonatfülkében vonat zakatolását
hallgatva vágyam rikoltva színez -fest kékekkel,és vonat
zakatolása neved kiálltja. A táj repül, hajnali látomás
a fény színe mindig más.Milyen zene illik hozzád?
Egy egyszerű dal. Egy népdal. Kíséret nélkül.
Mint a hajnal.Hajna, lázadó éned megnyugszik
valaha? azt hiszem nem kiabálnál, hatalmasat
aludnál, ha kinyitnád szemed, mosolyognál átbeszélgetett
éjszakám után,nem tudom mi ez, csak sejtelek.Halványan,
tisztán, egyszerűen. Hajnalban fogant fény,
mosolygok, ha eszembe jutsz.Te érdekes, mondd
hány arcod van neked?Még alszol, én nem tudok.
-Tudod, mit szeretnék? Megmutatni neked a szépeket.
Odatenni eléd, tessék,nézd, edd, tiéd.Templomok
freskóit nézni halkan a csend se hallja

A vonat kereke neved suttogja, harsogva zakatolja.
Igen, freskókat lábad elé tenni jó volna.
Megmutatnád a csúszdát, ahonnan kiestél ötéves korodban.
Megmutatnád nekem, a te szemeddel mit láttál akkor,
majd később nyaralva. Jó volna.Hajnám szép volna.
Freskóval szívemben arcod nézve jó volna.
Hajna, Hajna, Hajna vonat kereke neved suttogja.


Adjon Isten jó éjszakát, Mindennémű bő áldását.
Bocsássa hozzád angyalát, Nyugtassa meg szíved álmát.

Barátságom száll feléd, megnyugodtál. Ugye
megnyugodtál? Csendben tudom megnyugodtál.




vezsenyi.ildiko@gmail.com
(Vezsenyi Ildikó Margit -vim-, 2019.06.24 17:53)
Egy csoda minden sora! Minden cseppje!
Mint a habzó, tiszta, hűs patakvíz oltja szomjam, vándorlásaim során.

Áldjon meg érte minden patakok, források Tündére, Drága Krisztina!

Köszi, éjjel vettem észre:))

93. [tulajdonos]: 2009. május 29., 12:26:59 H2019-07-08 01:05
Dora saját magad nyugtatod, miközben álmodsz.Arra ébredek, hogy sírok, könnyáztatta párnámra süt a Hold. Hiányzol. Akár egy szomjas nő, aki könyörög a vízért. Az éltető vízért, a férfiért.
Mint én valaha szerelmedért, aztán csak szeretetért. Arasznyi szeretetért. Ami elsiklott, egoizmusba torkollt, nem is volt talán.
Erős vagy Pablo, túlélsz, nem bírtam már a Guernica hatalmas vásznát fényképezni, ahogy a bikád vastag ecsetvonásokkal húzod, ráncolod orrod és komikusan megjegyzed: - a fasizmus bikája néz szembe veled, kapd el a pillanatát! Harcolok ellene! A barnák szöge, a fehéreké, a fekete mélysége, a hatalmas vászon vádló nézése. Röhögtél, áldozatokról beszéltél, de valahol elsiklottál akkori halott énem felett. A gépem, a szeretett gép, a műterem parkettáján.... Erős vagy Ruiz, ezt akkor kristálytisztán láttam. Éjjel van, a faasztalon a vacsorám maradéka nem zavar. A pohárba szelíden süt a Hold. Jégkocka lett hirtelen. A tenger él, nyugtat. Dagály. Hars volt minden veled. Lefestettél macskával kezemben, lefestetted Dora Maart piros ruhában, fekete színekkel, én voltam a fekete hajú síró nőd, nyugszékben ülve. De egyet nem festettél bele: a szerelmemet. Lefestetted Dora Maart, és hol volt a szememből a fény, az odaadás, az éjek izgalma.. .Pablo, azt a fényt hova festetted?
Hiányzol… A csendben az én Pablom ordít. A csendben…
Adagio dallamát hallgatom. Lágyan szól. Milyen voltam egykoron, mikor fényképeztem a fényeket egy rózsás arcon. Nevetve vitáztunk, nevetve szerettél.
Szerelmem nem bírom! Hisztérikának neveztél.Hiányzol!
Hiányzol! -Hol vagy Pablo? Miért dobtad el fekete fényed? Miért? Mondd, miért ? A kínkeservét! Miért?
Nem én zokogok, csak a lábnyom mellett a tenger keveredik a könnyekkel. Halkan, aztán erősödik, mint a fehér tajtékot vető hullámok. Káromlom Istened.
Így fess meg, könnyekbe fulladva, fekete éjben, fekete nődet. Sok stációja él a csendnek, rengeteg pihenője él. Egyik sem egyforma, mind másképp beszél.
Fényeim határa egyetlen ecsetvonásod tiszta játéka..
Az ember alkonyatkor megnyugszik, pihen, de én belső vitáimat, félelmeimet még ide is magammal cipeltem.
Zaklatott énem, elmém mondja, Dora, itt viadal folyik a szívedben, belső küzdelem, és nem tudom még ki lesz a győztes. Kartonruhás, mezítlábas nő az éjben. Feketén a csillagok alatt sírva, Holdnak mesélve életét, szerelmét. Lassan a gyertya csonkig ég. A croissant sápadt fénye, a sekihez nem tartozás szenvedélye. De igen, a hozzád tartozásé!
Nem szabad ragaszkodni görcsösen, talán újra kezdhetem. Hiányod fáj, mégis elengedem kezed.
Pablo Picasso! Repülj hát! Neked szállni kell! Élni kell! Égni kell! Menteni a világot,
mert égni fog. Az kell. Neked nő kell! Mindegyik kis világ, apró kozmosz, kék korszak,
rózsaszín, klasszicizmus, kubizmus. Világok éji tüze él benned Picasso. Minden nő
más világ. Engem fekete színekkel festettél. Sötétekkel. A zöld szemem sötét lett, mint
a tenger haragvó éne, adagio. Észre sem vettem, papírra firkálok csendben. Arcomon
pereg a könny. Egyedül. A melódiát alkotó hangok között a csend, a tételek közötti szünet.
Itt a képem. Nézem. A semmi fázisa. Bennem valami befejeződött, de az új még nem indult el.
Készülök utamra, énekelve, talán már megnyugodva.
'Tavaszi szél vizet áraszt virágom, virágom
minden madár társat választ virágom, virágom
Hát én immár kit válasszak virágom, virágom
Én tégedet, te engemet, virágom, virágom'
Népdallal vallottam szerelmet. Elengedtelek




szemezek ezzel az írásommal, mert ahhoz szép, hogy eldobjam.

92. [tulajdonos]: mulaladokk2019-07-08 00:35
de ez nem Debussy! hallgasd meg. meghallgattam. bennem így szólalt meg... ott ahol a lélek lakik.és mivel bennem ez így szólt múlt.



La Mer

Hommage à Claude Debussy


Ha lenne zongorám,
csak nézném a billentyűket;
ezt hallgatnám:
a csendet, mert ez az a
hangszer, amihez
alázattal fordulok.
Fekete buborék a szemhatár.
Kagyló mélyül árnyalt vörössé.
Misztikus tüzű rózsák.
Korallok. Elkárhozott lelkek zátonya.
L'ordre de la Rose-Croix Veritas.
Karthágo égő romjai.
Csend. Majd üstdobok dübörgésén
átzuhanó vihar.
A partok fölött
magas hullámok lobogása.
Végigsimítok a meztelen testen:
magáról megfeledkezett erő,
ahogy a La Mer hullámzásához
meg-megtörő ritmusban igazodik.


Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2024-02-01 08:36 l
2024-01-06 21:31 Sokadik
2023-07-15 16:45 Kosztolányi M. szerint
2023-07-10 12:57 Genovéva ajánlása
2022-10-13 10:07 lilis
2022-05-13 09:03 lili
2021-11-05 08:42 lista
2020-11-27 16:47 Kedvenc verseim
2020-09-25 22:55 furim
2019-11-21 14:36 nélküled
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2024-03-29 13:11   Napló: Minimal Planet
2024-03-29 12:40   Napló: A fény nem publikus
2024-03-29 12:28   Napló: Bátai Tibor
2024-03-29 11:52   Napló: Minimal Planet
2024-03-29 11:45   Napló: az univerzum szélén
2024-03-29 11:42   Napló: Minimal Planet
2024-03-29 11:12   Napló: A SZERKESZTŐSÉGI FŐEMLŐS
2024-03-29 11:07   Napló: A SZERKESZTŐSÉGI FŐEMLŐS
2024-03-29 10:35   Napló: Minimal Planet
2024-03-28 22:38   Napló: A fény nem publikus