Egyszer ütöttek meg. De nem az ütésre, nem is a fájdalomra emlékszem, hanem a csengésre, a vészjelre, hogy valaki letört belőlem egy darabkát. Talán a keresztnevemből az A-t, és ez most az övé marad, ott lapul a zsebében az öngyújtója mellett, elviheti magával a túlvilágra is. Tudjátok, meséli, mikor azt a nőt megütöttem, és én ott majd állok a menny kapujában, zavartan és névtelenül… Mert megvert nő lett belőlem, és ez a valami, a saját nevem, jobban fog hiányozni, mint a szüzességem.
Azóta értem meg, mért nem bocsátanak meg a kis népek. Egyetlen perc alatt bosnyák, kurd, örmény, baszk, horvát, litván lettem. Mert nem a kés öl meg, nem a méreg –
A rómaiak úgy hitték, a rabszolgák nem tudnak meghalni. Marad a nevükből valami. Egy kis darab, amit valaha letörtek.
ne törődj semmivel, egyél belőle, én is ezen nőttem fel, vackoron. eszembe jutott a vadkörtefa. legyen fád! elmesélhetsz neki mindent. már nem emlékszel rá, elfelejtetted. én most tanultam. fekszel az árokban, egyik lábadon mamusz, kockás mamusz. én löktelek az árokba. kóvályogtál, elfelejtetted a gyógyszert. varjak a vetésben. leszáll a köd, tejüveggé lesz körülöttünk. a barna köpeny és egy spárgán lógó kis lábos, az alja foltozott, kilyukadt ezerkilencszázharminckilencben. kendős nő. háború előtti. amibe nyáron málnát szedtél, vagy tyúkhúrt, azt a zöld gazt: papsajtot. mamusz. piros fazék. kavicsot hazudtunk. a málna leérett és nem volt mit szedni. nagyanya málnahabját néztem és nevettem, mert megfordította a nyarat. fájt a karom. gyerek fogja így a játékát, el nem engedve a meséit. és én kinevettelek kegyetlenül, ami épp eszembe jutott mindent mondhattam, nem fogtad fel! tücsök pihent a tenyereden. nevettem kárörvendőn. csuri a tiéd a vackor. pont olyan vagy! - és elnevettem magam! sosem láttam vadkörtefát, mert te voltál a fa! te lettél a vadkörtefa, az én fám. mit viszek magammal vándorom? nincs virág, nincs köd. a vetés fölött végtelen a várakozás. kapaszkodnál az elgurult a kis lábosba, a pirosba. kezeid földet markolnak. csend zavarja monológod. nem fázol, nyári barnaság az arcodon. tegnap még beszélgettünk, de ma ősz van és a málnaszemek elgurultak. üres a lábos, letéptem egy fűszálat, azt mondtad ne! az utolsó bogár himbálódzott rajta. óvatosan tettem tenyeredbe. (hittem a tücsköt) élveztem az októberi a nap ízét a szádban. hittem az esti vacsorákat. a lugas alatt fel akarsz kelni bolondul őrjöngve. fázunk. miért jutott eszembe, hogy mikor nem volt pénz, ócska koporsókat csináltál. milyen fából? nem dióból, nem cseresznyéből. nagyapa, a könyveim lekváros kenyértől éltek. milyen lehetek most? végtelen a nyugalom. nincs virág, nincs. "már nem tikkel a kisfiú, mint amikor tücsköt fogott. pedig féltem. zöld szemében ott lapult a rettenet. hirtelen öregnek láttam magam. vannak olyan pillanatok, amikor egy bogár-sikolyba a szemhéj beleremeg.' jó légy csuri! akartam, hogy mondd a lugasok hangulatát. messzire néztél vadkörtefám. mosolyogsz, mint akinek titka van. hazudjuk el a rókalyukat, a kiserdőt, a diófát, a kinyitható mesekönyvet. hazudd, hogy elestél, hazudd el, hogy ötéves vagyok, a harapós nyuszikát, a kergető kakast. " vadkörtefa, én is ezen nőttem fel, vackoron" nincs virág.
az asszony mezítláb jön majd jósolta halloween előestéjén a polcomon vicsorgó piros ördögmaszk papírmasé nyelven elsziszegte hogy krisztina megunta salvadort elolvadtak a pásztorórák gumi t-rex fétisem blend-a-meddel fogat mos őztrófeáim hajszárítóval fújják az ágyra csiklandó szőrüket egy kutyakoponya az eljövendő vendég tiszteletére vőfélykalapot ölt az akváriumban úszkáló női alsóneműk kicsavarják és engedelmesen a szekrénybe hajtogatják magukat becsukódik a guiness rekordok könyve és a vadászati útmutató flowers lepkegyűjtőjének címlapján a vasszeggel átszúrt szárnyak elegáns preparátummá merevednek hét perc fény
az asszony mezítláb jön kezes és áramvonalas mint a hegedűtok a sarokban vagy mint egy giccsangyal de rég volt karácsonyfám helyette ruhafogasokra aggatok takarékosan izzó melleket jó bőrökből varrok magamnak patchwork-családot hálából zoknit húzok szűz mária lábára kék földgolyószemeivel hálásan néz a sok áldozatért akik földi léte során kihagyott nemi életét hivatottak kárpótolni hét perc fény
az asszony mezítláb jön a szentélybe fejemhez vágja hogy becsaptam nincs is itt semmiféle öböl nem veszi észre hogy nálam minden homokos csak a döglött halszagot a szekrényből vigasztalásul végigmutogatom neki tengeri csigagyűjteményemet a fülére szorított példányban kikötözött sellők énekelnek polipkarokat érez a derekán csak én vagyok az kezet mostam kesztyűs kézzel kellene elbánni vele ehelyett romantikus illúzióját frutti di mare desszerttel táplálom közben mozit varázsolok a képernyőből égő zsiráfok nyújtják ki nyakukat fel akar ülni a szúnyoglábú elefántra ehelyett fehér szippantóskocsimra kapom és megszöktetem meseországból nyereg alatt puhított hús hét perc fény
Az Öreg-tó vizét zápor paskolja.A víztükör milliárdévnyi fényes tűtől ragyás. Gyöngyszínű táj a felhőszőnyeg alatt. A korai napnyugta rőt sugarai, véres vásznak. Az égen füstös vérfoltos fellegek bolyongnak, s feltámad a szél, percek alatt tisztára törli az eget Felgöngyölített nehéz felhők, mint rongyszőnyegek beterítik a várost, ami úgy csillog akár a kvarc. Elszállt belőlem minden türelmetlenség. A szürkület lassan öleli az alkonyt. Az esővel együtt a mélabú jött s rám zúdul.A tégla épületek bikavér színt öltenek. Záportól meglepett emberek bolyongnak, mint a rosszul behangolt hangszerek Robogó vonat kattogó kerekei, murvás hajlatok, a rég elfeledett templom porrá szitálódott romjai. Aztán megjön a szél, s fehér tajtékot támaszt a tavon. Üres vagyok, semmi más csak üres.
Te írtad ezt? -- kérdezed. Nem. Nem én írtam. A nő. A mellbimbóm átböki a pólóm. Tégy engem, mint egy pecsétet. Tégy szelíddé, azután vaddá. Már ismertelek bordásan kötött pulóveredben, amiről szaladt a szem. Eszembe jutsz, s ilyenkor halkan azt suttogom: még én sem nőttem fel.
Mórotz Krisztina Ember a tájban A zebegényi dombok karéjában reszketve bújik a Duna, mint különös opál ékszer. Itt-ott már látszik, hogy az ősz piros-sárga színeivel felfalja a nyarat könyörtelenül, noha a halandó valami állandóságot remélne. A szeptember eltünteti az augusztus mézszíneit. Ember, állat érzi a változást. István fest, nem gondol a téli zebegényi temetésre. Életéért imádkozó öregasszony keze leskiccelve egy gyűrött zsírpapírra, szignózva: Szőnyi István. Ember a tájban - Pista beleolvad az őszbe, festi szeretett Zebegényét, a szőlőskerteket, fákat. Kedvem lenne elkapni a pillanatokat, mindet egyenként, és zsebre tenni őket, ahogy a festő lánya, Zsuzsi egy marék vadgesztenyét.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
