NAPLÓK: Kávé, tejszín nélkül Legutóbbi olvasó: 2024-04-25 12:42 Összes olvasás: 34292| 150. | [tulajdonos]: 101. | 2013-09-04 12:08 |
Akármilyen lassan telnek a napok, az idő rohan. E két állítás közötti csillogó feketeség: reggeli kávém, melyet az abonyi utcai ház udvarán, kőzúzalékot és kerítésre hasaló vaskos törzsű fát bámulva fogyasztok el. Fölöttem öngyújtó kattan. Különös természetű ápolónő jött ki az erkélyre dohányozni; tekintetünk előbb-utóbb összeakad. Felkészülök a köszönésre. Alacsony, egészen gömbölyű asszony, fekete kiskabátban. „Jóóóó napot!”- válaszol olyan hangsúllyal, mintha kezdettől fogva tudhatná rólam, hogy nem csak megbocsájtható huncutságokat, hanem ordenáré gazemberségeket is szoktam elkövetni. Mögötte, valahol a csöndes lakásban egy idős, beteg ember, akit még sohasem láttam, azt sem tudom, férfi-e vagy nő. Üldögélek a lépcsőn.
Maga biciklivel jár – mondja az ápolónő - , nem tudja milyen az, minden reggel a buszon zötykölődni.
Nyelvemen, mintha édes, kemény cukrot szopogatnék, piros foltot hagy a tiltakozás. De valami óvatosságra int. Inkább hallgatok.
Amikor közel nyomakodnak hozzám, és hajuk az ölembe hull – folytatja a nő - , az tényleg kibírhatatlan.
Alulról felfelé nézek rá, zavartan bólogatok. Nemsokára elnyomja a csikket, vállán bőrtáskát igazít, kulcsok zörögnek, hallom, hogy lefelé jön a lépcsőn. Úgy tűnik, tökéletesen megfeledkezett rólam, s mielőtt a kijárathoz ér, jóízűen, mélyről jövően büfög maga elé.
Tíz óra lehet. Bal kéz felől, a mohával borított kövön nyomot hagyott hússzínű bögrém. Csak egyetlen hátránya van, szólnék az ápolónő után, hogy ilyen közel a Városligethez, fákkal dúsan beültetett utcába költöztem. Már augusztus közepe óta mindenfelől, megállíthatatlanul peregnek ölembe a nyár undorító hajszálai.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
