NAPLÓK: Kávé, tejszín nélkül Legutóbbi olvasó: 2024-04-18 17:35 Összes olvasás: 34280| 148. | [tulajdonos]: 99. kis múlt | 2013-07-15 18:26 |
Első barátom mindjárt egy furcsa szempár. Nagyanyám könyörtelen megfogalmazásában: „annak a kölyöknek kiégette egyik szemét a mész”. Ettől persze a mama még nem érzékenyült el, inkább sorompóba állt, hogy semmiképp ne barátkozzak olyan fiúval, aki nagyobb és furcsább nálam, akinek „a szeme sem áll jól”, sőt, a szemébe nézni ennyire rossz érzés.
Mama nagy, szürke dézsában mosogat és közben énekel. „Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék ...”
Úgy énekel, mint Honthy Hanna, talán egy kicsit szebben. Mindjárt következik, hogy „Hajmási Péter, Hajmási Pál …”
Piros-fehér kockás konyharuhával törölgetek, és egy életre megtanulom a dalokat. De csak nagyon sokára tudom meg, mi az a barométer, mi az, hogy imponál.
Mama és papa nem barátkoznak senkivel. Körülöttük mintha mindenkinek kiégette volna szemét a mész. Talán azért, mert nem idevalók, ahogy a többiek sem, erre a gyártelepre, mindenki csak úgy, nemrég jött valahonnan. Mondjuk, húsz-harminc éve.
Apámnak állítólag vannak haverjai, de nyilvánvaló, hogy csak a pénzéért szeretik. Mama biztos benne.
Apám festő-mázoló, maszekba keres egész jól, de mi ebből sohase látunk semmit. Elkölti az egészet nőkre meg haverokra. Vacsora után piros arccal áll a szoba közepén és kiabál a mamával: „mert maga aztán mindent jobban tud!” Semmi kedvem megint öblíteni és törölgetni a tányérokat. Sietek lefeküdni, és dúdolgatom magamban, hogy „aki ...neka szeme fekete”. Ez a rész nagyon tetszik.
Nem emlékszem a nevére. Sanyi vagy Gyuri vagy Gabi vagy Feri vagy Laci vagy Józsi vagy Tibi vagy Lali. Ezekből a picsa unalmas nevekből lehetett válogatni a gyártelepen. Pontosan így hívták a dicső felmenőket is, apámat például hajszálra ugyanúgy mint engem és nagyapámat. Mintha nem is utódok és generációk lennénk, hanem egyszerű klónok, többé-kevésbé kezelhető idegrendszeri eltérésekkel. Kovács Tibi vagy Szőke Imi három kiadásban. Hát nem mindegy? Csak a munkát ne rühelljék.
A mész: fehér por. Vászonnadrágos, pecsétes trikós férfiak hordozzák körbe-körbe a gyártelepi utcákon, nyeles teknőben, fakerekű talicskában, nejlonzsákban, vigyorognak és dohányoznak, minden falat le fognak meszelni, minden budit fertőtlenítenek, vizet öntenek a mészbe, fröcsköl, és fúj a szél, egymásra dőlnek a fekete eperfák, beteg szamárhangon bőgnek a szőlőtőkék, ribizlibokrok és kardvirágok, a kíváncsi kisfiúk csapata csattogva fut, rohan hazafelé, kigyulladt szemgolyókkal, szemükre szorított apró ujjaik közül láng csap a szúnyoghálós ablakokra. De velem minden rendben. Nagyanyám a kapu előtt áll a szoknyaszakító szélben és a nevemet kiáltozza. „Imi ...Imi” Elkészült az ebéd, finom illatok szállnak. Húslevest, főtt kukoricát, piros dinnyét és rántott húst fogunk enni. Ilyen ez a nyár. Mielőtt asztalhoz ülünk, megkérdezem a mamát, hogy szép vagyok-e. Szemeim érintetlenek és kékebbek, mint a betonút. Vigyáztam. Elkerültem a meszes gödröket és nem néztem oda, mikor a fekete maszkos ember hegeszteni kezdett. Pedig az a legizgalmasabb, ellenállhatatlanul vonzó látvány errefelé.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
