NAPLÓK: Kávé, tejszín nélkül Legutóbbi olvasó: 2024-04-24 13:25 Összes olvasás: 34289| 144. | [tulajdonos]: 96. | 2013-06-06 15:37 |
Besötétedett. Munka után a 37-es villamos felé vonszoltam magam a Népszínház utca szemetes torkolatában, amikor idegesen összerezzentem miattuk. Félre akartak lökni. Szandáljuk csattogott, lihegve közeledtek a hátam mögül, ketten jobbról előztek meg, egyikük viszont balról - szinte súrolt - karján kisgyerekkel. Niggerek. Mindenféle hangokat adtak ki, türelmetlen, apró hangokkal biztatták egymást. Sűrű hajú, világító talpú fekete nők, és a karonülő poronty óriás szemei, mint két mély, eget fürkésző bányató.
Sietségük fölöslegesnek bizonyult. Az ég nyugodt, ebonit kő volt, enyhén hónaljszagú. A villamos rendíthetetlenül állt, kivilágítva, hidegen. Azok végre elhagytak engem, és az első kocsihoz szaladtak. Láttam, hogy még csak nem is egymás mellé ülnek le, hanem kettő elöl, egy pedig a gyerekkel középen. Onnan fognak most egymás felé ordítozni meg nevetgélni. Olyanok ezek, mint … nem elég nekik semmi hely.
Gondoltam, a faszomat, akkor én majd inkább a hátsó kocsiba szállok. Szívtam a cigarettámat, a nyitott ajtóhoz közel, amikor észrevettem, hogy odafentről, az egyik ülésről engem bámul egy fiatal cigány nő. Elnyűtt, fekete kabátot viselt, felsőtestét előre-hátra himbálta, tekintetében földöntúli téboly, arcán himlő nyomai és iszonytató, apagyilkos révület. Hallucinálok? Én nem vagyok rasszista! Ráléptem a csikkre, és groteszk léptekkel, ólmos csípővel mentem a niggerek után.
Prohászka bácsi 62 éves becsületes képű férfi. Gondosan borotvált, szögletes parasztarcán ritkuló, hegyesre vágott bajusz. Inkább szőke mint ősz. Testalkata erőteljes, korát meghazudtolóan sportosnak látszik. Negyvenöt évig volt népitáncos, de nem ilyen elbaszott hobbiszinten, mint a mostani nyikhajok, hanem állami együttes tagjaként járta be a nagyvilágot. Azután lovász lett. Versenylovakat edzett az ügetőre, és egyszer, egyetlen nagy testű, sérült nyakú ló kedvéért majdnem zsokéliszenszet kapott. Csak ő tudta rendesen megfuttatni Sóhajt. Most viszont sötétkék zubbonyt visel, hozzá való kincstári vászonnadrágot, és szandált fekete zoknival. Megyünk a sarki közérthez és vesz nekem kávét. A barátságos közértesnővel könyvekről beszélget, térképekről és színes albumokról, meg bolhapiacokról, ahol 2-300 forintért értékes kiadványokat találni. - Nekem még csak 3500 kötetem van otthon – közli mosolyogva és huszárosan kihúzza magát. Majd rám néz. Talán hallotta már, hogy az öltözőben kezdenek engem kissé ironikusan „művészurazni”. De én csak gratulálok és bólogatok, képtelenség, hogy bármi módon beszálljak a ravaszul meghirdetett versenybe. Otthonom sincs, baszd meg! Sose volt, baszd meg! Nemhogy könyvtáram.
Fél év előtt még eljártam egy pókerterembe, és ott hallottam, hogy niggerezik a színes bőrűeket. Most ez a menő. Mellkasig kigombolt drága ingekben ülnek, törtfehér vagy rózsaszín csíkos ingekben, tolják a whiskeyt, lerészegednek és mesélik, hogy Amszterdamba járnak buzit verni. Mi van ebben? A pókertermekbe elég sok roma jár, kíváncsian feléjük sandítanak, amikor elhangzik a „nigger” szó. Hát nem vicces? A niggerek is niggerezik magukat, nincs ezzel gond, Dzsango elszabadul, meg minden.
Nyolc órán át fogunk lézengeni a városban, de már az első öt percben tudom, hogy ez fárasztó tojástánc lesz. Prohászka bácsi részéről Trianon, Csurkapista, büdös zsidók, oláhok, gaz Románia, és a MIÉP sajnálatos bukása. Kikezdhetetlen motiváció és tudományos hozzáállás. Részemről csak az örök időkre szóló reménytelenség. Faszom s fog pont itt vitatkozni vele, hiszen annyi Prohászka van már mindenhol, mint a nyű. Egyetemisták és öregek, országvezetők és kukás emberek. Kőbányán a Törpe kocsmába egy nyugdíjas urológus bizonyos ideje fokossal jár. Hol tökrészegen zsidózik, hol pedig odajön hozzám, és reszelős hangon gratulál a Weöres Sándor kötetemhez. „Ilyen se volt még, hogy a Törpében valaki Weöres Sándort olvasson!” Öt percen át, míg elszív egy cigit, a Fiesta című regényről óhajt beszélni. „Végre valaki, aki ismeri Hemingwayt!”
Megállunk az árkádok alatt a Fornettinél,, és Prohászkából előtör Trianon csillapíthatatlan fájdalma, és az axióma, hogy mi már nem is létezünk. Előtörne a többi is, de amikor csak lehet, igyekszem civil témákra terelni a szót, és mint egy körelhajlást gyakorló bokszoló, hátratett kézzel kitérek az ütések elől. „Mikor megyünk ebédelni? Visszahívhatlak egy kávéra? Mitől volt a Sóhaj nyaka annyira furcsa, beleharapott egy másik ló? ”
Elvileg kettesben kellene sétálgatnunk, de mi baszunk rá, kisvártatva csatlakozik hozzánk egy hasonló páros, úgyszintén mentor és tanítvány. A mentor jókedélyű, elnyűhetetlen alkoholista. Kancsalító barna szemei nagyobbnak tűnnek az átlagosnál, és szimpatikusan korcsolyáznak fel-alá az SZTK-keretes szemüveglencsék homorú (domború) jegén. Naná, hogy elnevezem Svejknek. Négy-öt évvel lehet fiatalabb Prohászkánál, és nincs egy mozdulata sem, ami arról árulkodna, hogy szívesen rohanná le Romániát. Olykor, ha mégis elzsidózza magát, az csak olyan, mint egy fáradt kézlegyintés, amelynek lángolt kolbász és Unicum szaga van. Zsebében keresztrejtvény, arcán örök, halovány pír.
Tanítványa szélles vállú cigány fiú zöld melegítőfelsőben. Ő sem kapott még formaruhát, mindketten civilben vagyunk, és tisztelettudóan nézünk Svejkre meg Prohászka bácsira. Prohászka éppen ott tart, hogy a bevándorlók tönkre fogják tenni Franciaországot. Is. Én ott tartok, hogy a cigány fiú hosszúkás állát, tökéletes háromszöget formázó arcát fürkészem, és elnevezem az Operaház Fantomjának. Csak egy kis, jellegzetes bajuszt kellene növesztenie. - Valamit most már csinálni kellene – mondja Prohászka. - Menjünk át a lottózóba! - vágja rá Svejk. A Fantom és én, készségesen, szó nélkül követjük őket.
Afrikai nők. Büszke tartásban ülnek velem szemben, és egyáltalán nem zajonganak. Fejüket kissé megemelve, szigorúan pillantanak rám, azután egymás felé fordulva folytatják a csevegést. Angoljuk furcsa és egyszerű, még én is értem. Jobbra ül a hatalmas szemű kisfiú és az anyuka, mintha valamit játszanának. Akkor lehunyt szemmel a villamos hűvös ablakához szorítom homlokomat. Prohászkát látom magam előtt, a Fantomot és Svejket, mind ott ülünk a lottózóban, odakint meg esik az eső. Prohászka és én kaparós sorsjegyet vettünk, de senki sem nyert. Svejk szórakozottan fejti a keresztrejtvényt, az Operaház Fantomja pedig megkérdezi tőlem, vannak-e gyerekeim. Neki négy van. - Egyszer majdnem lett nekem is – mondom zavartan - , de a barátnőm spontán elvetélt. Mennyire morbid. Újabb verseny, és mintha magyarázkodnom kellene. Ebben a pillanatban a kisfiú és az anyuka kicsit megzavarnak, énekelni kezdenek mellettem és egymáshoz érintik tenyerüket. A szöveg angol, de megdöbbenve ismerem fel a dallamot, gyerekkoromban folyton-folyvást énekeltem én is: „Ha jó a kedved, tapsolj nagyokat! Ha köztünk vagy és jó a kedved, másoknak is mutasd ezt meg, ha jó a kedved, tapsolj nagyokat!” Semmivel sem törődve, vidáman ütögetik a kezeiket össze. Hirtelen kinyitom a szemeimet, felegyenesedve rájuk nézek, és mint egy őrült üvöltök magamban: „Én ismerem ezt a dalt! Tudom, milyen érzés! Úristen! Én ... én …!” Egy pillanatra úgy hiszem, ölni tudnék ezért a nigger anyukáért.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
