NAPLÓK: Kicsi Ólomkatona Legutóbbi olvasó: 2024-04-19 01:59 Összes olvasás: 39000| 236. | [tulajdonos]: a lélek kutyái | 2019-07-25 02:08 | Van egy alapvető emlékem, olyan 7-8 évvel ezelőttről. Valamit (kulcsot, mobilt) a munkahelyemen hagytam, ezért félútról visszafordultam. Már sötétedett, az utca is kihalt volt, budai kertvárosi rész. Az út, ahol mentem, enyhén emelkedett. Egyszerre kutyamorgást-hörgést hallottam a hátam mögül. Megfordultam. A kis emelkedőn két kutya rohant utánam. Fogalmam sincs, honnan jöttek, nem egy kutyás környék még most sem. Soha nem támadott meg még kutya. Később, az esemény után olvastam, mi a "teendő" kutyatámadás idején.
Azért is félelmetes volt a helyzet, mert sem az utcán, sem az udvarokban nem volt ember, aki segíthetett volna. Át sem gondoltam, mit teszek, szembefordultam a kutyákkal. Két gondolatom volt csak a rémület közepette: nekem annyi; a másik meg, hogy ha ide érnek, közéjük dobom a táskám, amiben valami kaja is volt, és talán lesz időm hátrálni, és eltűnni, vagy jön valaki, és megment. Amikor a kutyák felértek hozzám, megálltak ők is velem szemben, és pár pillanatig (?) néztük egymást. Még nem ismertem a szabályt, hogy a szemébe ne; olyan rémült voltam, hogy még ha tudom is, mit kellene tenni, akkor sem jutott volna eszembe. A következő jelenet, amire emlékszem, és a legélesebben, legfilmszerűbben van meg az egész jelenetből az emlékeimben, hogy a kutyák, mint egy lassított felvételen előbb a fejüket fordítják rólam hátra, az ő hátuk mögé, majd a törzsük is megfordult, és lassan eloldalogtak.
Sosem hízelegtem magamnak nő, és nem különösebben magas és nagydarab nő létemre, hogy a kutyák megijedtek volna tőlem. Azt olvastam valahol,, ne mutassunk félelmet, mert az állat megérzi, és támad. Én egészen biztosan mutattam félelmet, de minden bizonnyal határozottságot is, hogy nem fogok megfutamodni.
Ez a történet minden félelmetessége ellenére rendkívül katartikus élmény volt, és valami olyat mutatott rólam, amit soha nem gondoltam volna magamról: szembe merek nézni a félelemmel, a veszéllyel, a problémával, nem futamodom meg, s minden rettegésem mellett bátor vagyok, pedig mindig is gyávának gondoltam magam.
Mondhatnánk szép kis sztori, és hogy nem gondoltam volna magamról.
Na de akkor a lélek kutyái: a magány, az unalom, a sivárság, a bánat miért futamítanak meg? Velük miért nem állok szembe, miért nem nézek a szemükbe? Miért keresek mellékutakat, miért ülök az árokpartra, ahelyett hogy folytatnám tovább az utam? Miért menekülök? | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
