NAPLÓK: Kicsi Ólomkatona Legutóbbi olvasó: 2024-04-25 03:20 Összes olvasás: 39083| 235. | [tulajdonos]: Apám, a hős | 2019-07-17 21:52 | Nagyon furcsa érzés ez. Tanulom az apámat.
Ma kutakodtam egy szekrény alján, egész mást kerestem, de találtam egy csomó fényképet. Rég láttam őket, meg különben is szeretek fényképet nézni. Szokásom megnézni a képet, egy gondolattal láttamozni, és rögtön továbblépni a következőre. Mikor végére értem, még mindig az a mondat visszhangzott bennem, amit két fénykép nézése közben gondoltam: apám kiütütte magát. Az első képen vékony, nagyon fiatal, a haja borzas, és látni hogy részeg. Szinte kipukkad belőle a jókedv, ahogy a kamerába néz. Az esküvője előtti napok valamelyike, 23 éves, mellette a jövendő sógornője, anyám nővére kedves mosollyal néz a kamerába, közben csigát készítenek az esküvőre, a húslevesbe. Több nő, lány van a képen, van, aki fel sem néz a munkából, észre sem veszi, hogy éppen fényképezik. Csak apám nem dolgozik, csontrészeg és boldog. Kiütötte magát.
A másik kép, ami szintén ki van ütve, 7-8 évvel későbbi, még mindig fiatal, 31 éves lehet, kicsit hízott, és nem részeg, be van nyugtatózva. Egy széken ül, pedig a gyerekeken kívül ő a legfiatalabb a képen, és körülötte mindenki áll, az idősek is, és mindenki szemben áll a kamerával, de érdekes módon, senki nem néz bele. Egyedül ő ül oldalt, a székből alig látszik valami, körülvesszük, felnőttek és gyerekek, mind gyászolunk, bár vagyunk ketten, a nővéremmel, akivel valószínűleg nem értünk az egészből semmit. Ő alig múlt hét, én meg alig múltam kettő. A telefonom zseblámpa funkciójával próbálom kivenni az alakokat, pici a kép, mi is kicsik vagyunk. Nővérem nagynéném kezét fogja, aki a boldog képen csigacsináló, másik kezével apámét, aki majd le esik a székről, olyan kába, csak most nem az italtól, mint a boldog időkben, hanem az orvos által beadott nyugtatóktól. Én nem tudom kivenni, kinek a kezét fogom, vagyis, ki fogja az én kezemet, talán apai nagyanyám vagy dédanyám, megdöbbentően fiatalok, az én arcomra, szívembe pedig már beköltözött a szorongás, hogy aztán soha ne távozzon el onnan. A helyszín egy falusi temető, a képen ott az egész család, anyai ágról is, meg apai ágról is, egyedül anyám hiányzik onnan, immár örökre.
...
Apámat a közel múltig nem tartottam sokra. Nevelőanyám paprikajancsija, nem több. Szétzilálták a csládot, nevelőanyám tettlegesen, apám passzívan, azaz ráhagyott mindent. Ráadásul nem lett Hamupipőke-történet belőle, nem kárpótolt az élet, szóval még azt sem mondhatom, borítsunk fátylat a múltra. Apámmal a sérelmek miatt vagy 8 évig nem álltam szóba. Nem direkt, de visszakapta a sorstól, hogy még az apja temetésére se ment el, mert a felesége öszzeveszett valami hülyeségen az anyjáékkal. Ő meg türte, meg bólogatott.
Alkoholista is volt vagy 10-15 évig. Aztán valami bekattant nála, kiöntött minden a házban fellelhető piát, és azóta nem ivott. Már annak is 23 éve.
Mentős volt 35 évig. Ők mentek ki a vasúti öngyilkosokhoz, meg azokhoz az öregekhez is, akiket már régen nem láttak kijönni a házukból. Soha nem beszélt ezekről, egyszer jegyezte meg, úgy, hogy nem is ez volt a téma, már ha egyáltalán volt téma, hogy nincs elviselhetetlenebb szag a bomló emberi testnél.
Nagyon ambivalens a kapcsolatunk, ő látszólag próbál törleszteni. Bevallom arcul ütnek a kedveskedései. Ezeket korábban kellett volna, ezekről lekéstünk. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
