Történelemhattyú
Én, bódogságos csitri, megszólalván a fanfárok, nevetve ruháim az egekbe szórám. Világló mezítelenségem ragyogá meg a várast. Éjfekete háromszög, fodor setét!
A szobrok, komoly dücső férfiak, mereven végig mérének. Nem szívesen löttem vóna a bőrömben! Hanem aztán az kirűl ezt legkivált ámodni sem lehetett, állam alapító Szent István szigorúan elmosolyodik vala.
Ettűl viszont elszemtelenedék, pucér haza!, pucér haza! kiáltozám vid eszelősen és borzongatám a hajam, a hajam ezerfelé szét, szét!
Nem csuda hát, hogy lefekvék a magyari történelem nagyjaival, az egész fényes arcképcsarnokkal, egytűl egyig, vadon és szömérömmel, egyszeresen meg többszörösen, lovagolással és mozdulatlanul, előlről, hátulról, táncolva, állva, térgyepelve, mindőjükkel más-más módozatokon, erre súlyt vöttem, úgy érzvén, ezennyivel tartoznék ennek a kicsin, sokat elszenvedett, viseltes országnak.
Vala, kinek én valék utolsó orvossága, ölembűl hurcoltaték moslék, áruló bitó alá, megint mást én indíték el a fényes pályán, Esterházy Miklóst, legnagyobb törékeny magyar, gróf Széchenyi tám bolyókás eszébe se vötte, hogy már fél-kedvűn túl gyöttünk dolgainkon entenyi vigaszt másikba. Mélyföldekkel a legszebb szerető Zrínyi Miklós vala, igaz, őtet egybevöttem Pázmánnyal, „deákból csigázott homályossággal repedezetten”. Drágám csúf Csokonaim elsőre értelem szerént csődöt mond vala, holott nem másadjára, harmadjára meg negyedjére, az mikoron törénk föl a rokonnal a szerelem malozsával szórt nehíz kenyerét. Arany Jánassal másik küncsökkel tőtött ölében kaparánk félelmesen, kinek-kinek szinte külön, Janó drága ugyan rettege, nehogy megnehézkesítene. Denique az őrült matematikussal a végtelenbe találkozánk hű paralelljeivel, ha mint a voluptásba hóttunk vólna bele, Johannus Bólyaival, appendixül.
Nyugodom szűzi ágyamban, tetemem nyűtt, Csinom Palkó, Csinom Jankó csontos karabélya – lucsokban, ólmosan ébredve így kiáltozék, hangosan, elégedetten, pakocsa: AZÉRT EZ TÚLZÁS! ITT ÉLNED MEG HALNOD KELL!
|
