Ugyanakkor olyan érzésem lesz, mintha minden és mindenki körülöttem mindig is itt lett volna, csak elfeledkeztem róluk, és most újra emlékezem rájuk. Egy kertben ücsörgünk, körülöttünk mindenfelé erdővel borított hegyek. Egy kertben, mely fuksziákkal és kolibri madarakkal teli, egy völgyben, mely a nyugati óceánhoz ereszkedik le, a sirályok vihar elleni menedékhelyén. Valamikor a huszadik század közepén, egy nyári délután, a teraszon ülünk egy asztal körül, házi sütésű fekete kenyeret eszünk, fehérbort iszunk. És mégis úgy tűnik, mintha örök idők óta itt lennénk, mert ezek az emberek itt velem már nem azok az unalmas, zaklatott kis személyiségek, akiknek nevük, lakcímük, társadalombiztosítási számuk van, nem azok a külön-külön megnevezett halandók, akiknek tettetik magukat. Inkább saját maguk örökéletű archetípusaiként látom őket, azonban anélkül, hogy emberi mivoltukat elvesztenék. Csak arról van szó, hogy a különböző személyiségeik, a pap hangjához hasonlóan, tartalmazzák a történelem egészét. Egyszerre egyediek és örökkévalók, férfiak és nők, ugyanakkor istenek és istennők. Most, hogy van időnk, hogy egymást meglássuk, az időn kívülre kerülünk. Az emberi forma mérhetetlenül értékessé lesz, és – mintha csak ezt jelképeznék – a szemek intelligens drágakövekké válnak, a haj arannyá, a bőr áttetsző elefántcsonttá. Azok között, akik együtt lépnek ebbe a világba, szentséges szeretet van, és egymás természetének elfogadása, a magasságoktól a mélységekig. (.................................) (..........) Egy ősi tantrikus írás szavai jutnak eszembe: „Ahogy a hullámok hozzá tartoznak a vízhez, és a lángok a tűzhöz, úgy hullámzik velünk is az örök mérték.” A gesztus gesztusa, a hullám hulláma – a levelet befogadja a százlábú, a füvet a tehén, a tejet a kisbaba, a testet a féreg, a földet a virág, a magot a madár, a végtelen energiát az agy szivárványszín, visszhangzó labirintusa. Ennek a vég nélküli, ujjongó, kozmikus táncnak a része az az alapvető fájdalom, amit az átváltozás velejárója: megrágott idegvégződések, a mező füvében rejtőző kígyó elektromos csípése, a lustán köröző héja, ahogy hirtelen lecsap, a rönkhordásban kifáradt izmok fájdalma, az álmatlan éjszakák, ahogy gondolataink szüntelenül a civilizációnkban a túléléshez szükséges nyilvántartások és könyvelések körül keringnek. Milyen különös, mégis természetes látni, hogy a fájdalom nem probléma. Mert a fájdalom problémája abból fakad, hogy az öntudat rövidre zárja az agyat és megtölti folyosóit reszketeg visszhangokkal – az undortól való undorodással, a félelemtől való félelemmel, az alázat előtti alázkodással, a bűntudat miatti bűntudattal – úgy csavarva a gondolatot, hogy örökké vibráló csapdába ejtse magát. Szokásos tudatállapotában úgy él az ember, mintha egy nagyon érzékeny visszhang-kamrában próbálna beszélni; csak úgy juthat előbbre, ha makacsul figyelmen kívül hagyja saját szavainak végtelen, badar visszhangját. Mert az agyban az érzékek, gondolatok és érzések mindenfajta visszhangjai és tükörképei trécselgetnek az emlékezet alagútjain. Az a baj, hogy összetévesztjük ezt az információtárat annak intelligens leírásával, amit éppen csinálunk, így azt hisszük, az intelligencia az az alapanyag, amin valójában dolgozik. Mint a túl sok italtól, az öntudattól is kettőt látunk önmagunkból, és azt gondoljuk, valóban két énünk van – szellemi és anyagi, irányító és irányított, gondolkodó és spontán. Így szenvedés helyett szenvedünk a szenvedéstől, és szenvedünk a szenvedéstől való szenvedéstől. Ahogy azt mindig is tudtuk, a világosság az én feladásával jön el. Ám ez azt jelenti, hogy feladjuk azt a hitet, hogy ezek a visszhangok és tükörképek jelentik az énünket. Különben egy tükörteremben állunk, tétova, határozatlan mozdulatokkal táncolva, mert hagyjuk, hogy a képek vezessenek minket. Körben járunk, mert az után megyünk, amit már csináltunk. Elvesztettük kapcsolatot eredeti identitásunkkal, amely nem képek rendszere, hanem a nagyszerű, önmagától mozgó gesztus, a pillanaté, melyre még nem emlékezünk. A képesség, hogy emlékezünk az időre, azt az illúziót kelti, hogy a múltból következik a jelen, a tegnap hozta mozgásba a mát. A múltból élünk, a visszhangok vezetnek, valójában nem is vagyunk igazán itt, és mindig lekéssük a lakomát. Hát nem végtelenül egyértelmű, hogy a múlt úgy követi a jelent, mint sodorvonal a hajót, és ha élők lehetünk egyáltalán valahol, akkor az itt és most van? (.........) (......)A fegyelmezettséget általában összekeverik a kényszerrel, a dualista felfogásnak megfelelően az akaratunk önmagunkra erőltetésével, mintha az akarat különvaló volna a szervezet többi részétől. Az emberi természet egyesült és teljes koncepciója a fegyelmezettség új megfogalmazását igényli – nem kényszer, hanem a spontán cselekvés irányítása. Fontos megérteni, hogy a fegyelem csak egy technika, amelyet a szervezet használ, mint ács a szerszámait, és nem egy rendszer, melyhez a szervezetnek alkalmazkodnia kell. Egyébként a rendszer tisztán mechanikai és szervezési igényei nagyobb fontosságot kapnak, mint a szervezet szükségletei. Olyan helyzetben találjuk magunkat, melyben az ember van az Ünnepért, és nem az Ünnep az emberért. Ahhoz, hogy a spontán cselekvés kifejezhesse magát szabályozott mintázatokban, előbb be kell indítani. Vagyis nagyobb érzékenységet kell kifejlesztenünk az iránt, hogy a szervezet maga mit akar csinálni, és meg kell tanulnunk válaszolni a belső mozgásaira. A nyelv szinte kényszeríti az embert, hogy ezt rosszul fogalmazza meg – mintha „mi”, akiknek nagyobb érzékenységet kell kifejlesztenünk a szervezet iránt, különlévők volnánk attól. Sajnos a beszéd formulái a társas létnek azt a képzelgését követik, amely elválasztja a tudatos akaratot a szervezet többi részétől, független cselekvővé nevezi ki, aki okozza és szabályozza mindazt, amit teszünk. Így nem vesszük észre, valójában mi is az az ego, a cselekvő, a tudatos akarat. Nem vesszük észre, hogy ez csak egy társas megállapodás, mint az, hogy hány perc van egy órában, nem biológiai, vagy akár pszichológiai létező. Mert az ösztön ellen működő tudatos akarat nem más, mint a társadalmi elvárások interiorizációja, belső visszhangja, valamint a szerepnek, az identitásnak az az elképzelése, melyet a szülőktől, a tanároktól, gyermekkorunk fontos személyeitől kaptunk. Egy képzelt, társadalmilag előállított én, mely a szervezet ellen küzd, az ellen az én ellen, amelyet a természet növesztett. Ezen képzelgés segítségével tanulja meg a gyermek, hogy felügyelnie kell magát, és a társas élet szükségleteihez alkalmazkodnia (....) (.....)A probléma az, hogy a védelmeit védelmező ego borzadva hőköl vissza attól a dologtól, ami éppen segítene csillapítani állapotát – a másokkal való olyan kapcsolattól, melyet a vonzalom fizikai gesztusai alapoznak meg. A rítusoktól, a tánctól, a játéknak olyan formáitól, melyekben nyíltan megmutatkozik a csoport tagjai közti kölcsönös szeretet. Az ilyesfajta játékforma időnként teljesen váratlanul magától kialakul közeli barátok között, azonban milyen kínos is volna ilyen mély kapcsolatba lépni teljesen idegen emberekkel! Ráadásul számtalan olyan kapcsolat van, melyet az emberek szilárd barátságnak neveznek, mégsincs hozzá elég bátorságuk, hogy olyan fizikai és erotikus kontaktussal fejezzék ki egymás iránti érzelmeiket, melyek a valódi szeretet szintjére emelnék viszonyukat. Az a baj, hogy nem veszünk tudomást róla, hogy a formális barátság és a genitális szexualitás két véglete között a szeretetnek széles spektruma létezik, és épp ezért bizonytalanul érezzük magunkat ezekben a régiókban. Ezért hát mindig félünk, nehogy túllépjük a formális barátság kereteit, mert azt hisszük, hogy ebben az esetben feltétlenül a szexuális viszony végletébe kell esnünk, vagy, ami még rosszabb, a homoszexualitáséba. A spirituális vagy testvéri szeretet és a szexuális szerelem között tátongó űr a szellem és az anyag, az ész és a test mesterséges kettéválasztását tükrözi – érzéseinket és tetteinket kizárólagos módon soroljuk az egyikhez vagy a másikhoz. A kettőt elválasztjuk egymástól, és a kapcsolat hiánya, az összekötő spektrum nemléte szárazzá teszi a spirituális szeretetet és brutálissá a szexualitást. A testvéri szeretet túlhaladása így nem képzelhető el másként, mint hogy a ló túloldalára esünk. A két véglet közötti finom és csodálatos átmenetek szinte teljesen elvesznek számunkra. Másként szólva a szeretet legnagyobb részét alig engedjük érvényesülni, mert ha a szeretetet csak végletes formáiban vagyunk hajlandóak átélni, az olyan, mintha vennénk egy kenyeret, de csak a két csücskét ennénk meg. Fogalmam sincs, mit lehetne ez ellen tenni egy olyan kultúrában, ahol a személyes azonosság a fizikai távolságtartás függvényének tűnik, és ahol az emberek többsége még attól is visszariad, hogy megfogja valakinek a kezét, akivel nincs szexuális vagy rokoni kapcsolata. A bensőségesebb kapcsolatok kialakítását erőltetni, vagy ezirányú propagandát folytatni nem sok jóhoz vezetne, legfeljebb zavarba hozná az embereket. Csak reménykedhetünk, hogy az elkövetkező években énvédő rendszereinkben maguktól keletkeznek majd repedések, mint tojáson, ha a madár megérett rá, hogy kikeljen. A filozófia és a pszichológia, a vallás és a tudomány eredményei, melyek az ember új képét kezdik körvonalazni, a testbe zárt lélek képétől a szociális és természetes környezettől elválaszthatatlan organizmus szemlélete felé elmozdulva, alapot adhatnak bizakodásunkra.
/Alan W. Watts: Az öröm kozmológiája (Kalandozás a tudatosság kémiájában) részletek/ |