"Alkonyodik. Ilyenkor az emberek hazasietnek a tyúkóljukba az ülőre, nekem azonban nincsen házam, ahova mehetnék. Csak lassan sétálgatok a házak közti keskeny rések között. Eközben tízezerszer ismételgetem magamban, hogy ha már ilyen sok ház sorakozik itt, miért nincs köztük legalább egy, amelyik az enyém volna? Míg a távíróoszlopnál vizelek, egy kötéldarab időről időre megérint, még kedvet is kapok, hogy a nyakam köré tekerjem. A kötél eközben sandán engem méricskél, mintha ezt mondaná: „Pihenj már egyet, öcsém!” Rettenetesen szeretnék aludni én is! De nem tudok! Először is nem vagyok az öccse ennek a kötélnek, ráadásul megfelelő okot sem tudok találni arra, hogy vajon miért nincsen nekem házam.
Minden nappalra éj következik. S ha eljön az éjszaka, muszáj aludni. Azért vannak a házak, hogy bennük megpihenjünk. De hát akkor hogy lehet az, hogy nekem nincsen házam?!
Hirtelen egy gondolat ötlik az eszembe. Lehet, hogy talán csak valami nagy félreértés áldozata vagyok? Nem létezik, hogy nincsen házam, sokkal inkább megfeledkeztem róla! Így van, egészen bizonyos. Például… véletlenül éppen egy házsor mellett elhaladva egy ház előtt megállít a lábam: ez volna az én házam? Ha a többi házzal hasonlítom össze, semmi különleges nincs rajta, amely ezt a lehetőséget alátámasztaná, de hát melyik házról ne lehetne elmondani ugyanezt, másrészt viszont nincs semmi bizonyíték arra sem, amely elvetné azt az állítást, hogy ez az én házam.
Összeszedem a bátorságom, és… bekopogok. Szerencsére egy félig nyitott ablakból kedves mosolygós női arc tekint reám. A remény szele szívem közepébe fúj, s könnyedén kibomló zászlóként megrebben a szívem. Elmosolyodom én is, s mint egy úriember, meghajlással köszöntöm.
– Már megbocsát a zavarásért, csak azt szeretném megkérdezni, hogy ugye ez a ház az enyém? A hölgy arca hirtelen elkomorul: – Elnézést, ön kicsoda? Már-már magyarázkodásba fognék, de érzem, zsákutcába jutottam. Egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy megmagyarázzam. Hogyan is kéne megértetnem ezzel a nővel, hogy itt most nem az a kérdés, ki vagyok én? Kétségbeesetten így szólok hozzá: – Mégis, kérem, adjon egy bizonyítékot nekem arról, hogy ez nem az én házam! – Hát… – az asszony arcán ijedtség jelenik meg. Ettől még jobban felháborodom: – Ha nincs bizonyíték, akkor nyugodtan lehet ez az én házam is! – Ugyan már, ez a ház az enyém! – Minek alapján állítja ezt? Egyáltalán nem biztos, hogy ez az ön háza és nem az én házam! Úgy bizony!
Válasz helyett a nő arca kővé dermed, s becsapja az ablakot. Hohó, ez volna hát a mosolygós női arc eredendő lénye?! Értelmetlennek tűnik az a logika, amely attól függően, hogy egy bizonyos tulajdon kié, és hogy az nem az enyém, alapot szolgáltat arra, hogy a dolog teljesen megváltozzék. De hát miért… miért van az, hogy a dolgok mindig valakinek a birtokában vannak és soha nem az én birtokomban? Mégis, talán nem lenne egy fokkal jobb, ha egy dolog, bár nem az enyém, legalább ne lenne senkié? Néha hallucinációk gyötörnek. Úgy tűnik, mintha egy építési területen vagy egy raktárban valamilyen vasbetoncső lenne a házam. De aztán mindig kiderül, hogy ez már valakinek a tulajdonában van, s miáltal már valakié, – figyelemre se méltatva az én akaratomat és érdekeimet – mindig valamiképpen eltűnik onnan. Vagy pedig valami olyasmivé változik, ami napnál is világosabb, hogy nem lehet az én házam.
Igen ám, de mi a helyzet egy paddal a parkban? Persze, hogy pompás dolog! Ha véletlenül valóban az én házam volna, akkor is jöhetne valaki egy bottal és elkergethetne innen… s valóban, ez a pad mindenkié, és senkinek sem lehet a tulajdona. Mondjuk, ez a valaki ezt mondaná:
– Hé, hordd el innen az irhád! Ez itt mindenkié, senki sem tarthatja meg magának! Te meg aztán végképp nem! Na, lódulj, de azonnal! Akár tetszik, akár nem, a törvény kapuján keresztül csak egy pincében húzhatod meg magad! Ha pedig ezen kívül valahol másutt veted meg a lábad, legyen az bárhol, arról már azt lehet mondani, hogy bűnt követtél el!
Lehet, hogy ugyanez történt a bolygó zsidóval, mint most velem?A nap lassan nyugovóra tér. Én meg gyalogolok tovább.
Házak, egyre csak házak… egyik sem tűnik el, egyik sem változik, egyik sem mozdul el a helyéről. Közöttük pedig meghatározott arculat nélkül folytatódik a rés, vagyis… az út. Amikor esik az eső, olyan bolyhos, mint egy kefe, amikor hull a hó, széltében hosszában csak a kocsik keréknyomai látszódnak rajta, amikor pedig fúj a szél, mint egy szalag, omlik le az út. Én pedig megyek, csak megyek. Képtelen vagyok megérteni, miért nincs nekem házam, ezért nem tekerek kötelet a nyakamra.
Jaj! Hát ez meg kicsoda? Ki csimpaszkodik a lábamba? Ha ez az a kötél, amelyikre felakaszthattam volna magam, akkor kár kapkodni! De nem, ez nem az! Ez itt egy ragacsos selyemfonál. Megragadom, megfogom a végét, mely szakadt cipőmből csúszik elő, húzom, húzom, de csak nem akar vége szakadni. Nahát, milyen különös! Hajt a kíváncsiság, tovább húzom, s ekkor valami különös történik! Testem egyre jobban meghajlik, már-már egyenes szögben kell a föld felett megtartanom. Talán csak nem a föld tengelye hajlott meg, s emiatt megváltozott volna a nehézségi erő iránya is? Puff, a cipőm leválik a lábamról és a földre esik, ekkor értem meg, hogy miről is van szó! Nem a föld tengelye görbült el, hanem a lábam lett rövidebb! Ahogy a fonalat húztam, a lábam egyre rövidült. Pontosan úgy feslettek el a lábaim, mint ahogy egy agyonhordott pulóver könyöke foszlik fel. A fonál, mint a tök indája, valójában nem más, mint a lábam, most szétesett. Ezek után egy lépést sem bírok megtenni! Kilátástalan helyzetben vagyok, s ugyanilyen kilátástalan helyzetben van a kezemben lévő fonállá változott lábam is, amely most magától kezd el mozogni. Könnyedén csúszik, s anélkül, hogy a kezemmel hozzáérnék, mint magától kanyargó kígyó, feltekeredik a testemre. Amikor a bal lábam már teljesen felfejtődött, nyilvánvaló természetességgel követi a jobb lábam. A fonál, mint egy zsák, hamarosan már az egész testemet beborítja, ugyanakkor miközben tovább húzom a fonalat, egymás után fejtődik fel minden a törzsemtől a mellkasomig, azután a mellkasomtól a vállamig, s eközben ez a zsák, amely körülvesz, belülről egyre nagyobbá, erősebbé válik. Végül egy nagy üres selyemgubó maradt.
Jaj, de jó, végre kialhatom magamat! Az alkony teljesen pirosra festette a selyemgubót. Most már senki sem akadályozhat meg abban, hogy ez valóban az én házam. Igen ám, házam ugyan van, csak, aki beleköltözzön, én nem vagyok. A gubó belsejében megállt az idő.
Kinn már besötétedett, a selyemgubóban örökre alkony maradt, belülről piros fénnyel világított az alkonypír sugara. Ezt a jellegzetes tulajdonságot a férfi azonnal észrevette, anélkül, hogy meg kellett volna állnia. A vasúti átjáró és a sín között vett észre engem, a selyemgubót. Először dühbe gurult, aztán rögtön rájött, hogy ritka felfedezés birtokába jutott, s a zsebébe dugott. Valamivel később, miután ott ide-odagurultam, a fia játékdobozába kerültem."
Nos, magam nem vagyok Orbán fóbiás. Sokkal inkább vagyok ellenzék fóbiás. A miniszterelnök Bécsben úgy nyilatkozott, hogy "Előfordul, hogy néha félreérthetően fogalmazok." (Tehát kijelentette, hogy amit mondott minimum félreérthető.) Nem. Én sem gondolom, hogy Orbán Viktor rasszista lenne. És nem, nem gondolom, hogy jobb lett volna, ha az ellenzék nyer. Ettől még nem hiszem, hogy ne készakarva mondta volna azt amit mondott. Nem tűnik olyannak aki összehord hetet-havat. (Sőt! Gyakorlatilag olyan ő a magyar politikai életben mint egy mindenható bábjátékos. Azaz minden mozdulatának, mondatának célja van.) Talán ez a "félreérthető izé", ez a szavazóbázis jobb szélének megtartása és a "Mi hazánk" esetleg elhódítható szavazóinak elhódítása érdekében hangzott el. Ettől még mondhatom, hogy szerintem méltatlan a miniszterelnökhöz, a szavazói jó részéhez és az országhoz is. Nem keveredtem lojalitás konfliktusba. Akkor sem keveredek, ha egy nagy zongorista két tétel között felemelkedik ültéből, kissé előre dől, kecsesen felcsippenti a frakkja csücskét és durrant egy förtelmeset (mire a hangversenyen tartózkodó ötszáz nézőből ötven, aki véletlenül keveredett oda önfeledten viháncol, hogy végre valami ami nekik szól). Nem von le a játéka értékéből és talán a következő tétel végére elfelejtem, hogy feszengtem, ugyanakkor nem fogom azt képzelni, hogy valójában nem történt semmi, sőt egyenesen egy parfümmel spriccelt körbe a művész, főleg akkor nem, ha a nagy művész egy nyilatkozatában legalább annyit megenged, hogy tényleg bántották aznap a szelek. Kétségkívül kicsi vagyok és hülye, és persze rossz az aki félreérti azt ami félreérthető. De mégis. Tényleg. Muszáj volt? Elkerülhetetlen volt? Ízléses volt? Kellett ez? Nem állt volna meg a lábán a beszéd a félreérthetőség közjátéka nélkül a félreérthetetlen kultúra szóval? És tényleg áruló az, aki azt találja mondani e vész és gázterhes időkben, a gázról, hogy gáz? Nem szeretném, ha az ellenzék lenne hatalmon. A kifejezés amit Orbán Viktor használt a történelem ismeretében taszító. Mindkét mondat megáll a maga lábán.
Nem. Ha a faj szó helyett, a kultúra szó állt volna, akkor én nem döbbenek meg. Csakhogy nem az állt. És az, aki mondta sokkal tudatosabb annál semhogy véletlenül összehordjon ezt-azt. Demeter Szilárd nyakatekert megfejtése egyszerre szomorú és röhejes. Hogy ez elfogadhatóvá teszi-e az ellenzéki összefogást, amelyik zsidókat számlálni kívánó, karlendítő figurákat relativizált orba-szájba? Erről szó nem lehet. Csakhogy a miniszterelnök formátumában, hatásában, felelőségében nem hasonlítható a kínjukban mindent összerelativizáló figurákhoz. Ezért súlyos, hogy azt mondta amit. Hallom a megfejtéseket, hogy azért, hogy elkendőzzön mást, azért, hogy átüsse az érdektelenség falát, gumicsontot dobjon, élvezze a ballib felháborodást, adjon valamit a Kalergi tervtől rettegőknek, felszabadítsa a nyelvet a píszí alól, kiugrassza a soraiból azokat akik egy ilyen kifejezésen megdöbbennek és lojalitásuk meginog stb. Alkalmatlan megfejtések. Szükségtelen és taszító volt. Másként mondom: Nyugodtan elmondhatta volna a kultúra szóval, ha az volt a célja és nem kellett volna pironkodva mint valami ízléstelen dolgot a kultúra kifejezést a faj szó fügefalevele mögé rejtenie. A kérdés tehát az, hogy miért nem a kultúra szót használta. És erre elfogadható, értelmes magyarázatot nem találtam. A beszéd számos más eleme egyébként fontos témákat vet fel.
Meghallgattam azt a bizonyos beszéd-részletet. Tényleg taszító. És nem értem mi szükség volt rá. Az egészen világos, hogy vannak kultúrák, amelyek nyelvben, öntudatban, művészetben, életmódban, társadalomszerkezetben felépítik, kifejezik, kibontják magukat. Sajátossá válnak. Visszatekintve a múltba felismerik önmagukat és a jövőbe tekintve is fel szeretnék ismerni önmagukat. A különféle kultúráknak sajátosságaik passzolnak vagy nem passzolnak egymáshoz. Azaz abszolút értékben azonosak, relatív viszonyaik azonban száz meg száz formát öltenek. Nyilván vannak közvetítő kultúrák is. A kultúrák egymásra hatásának van egy optimális tempója, ilyenkor gazdagítják egymást. Ilyenkor beemelik, belesimítják a másik erre alkalmas értékeit a saját kultúrájukba. Ha a tempó túl gyors, akkor minden zavarossá válik és a kultúrák kioltják egymást, színeik elfakulnak és a helyükbe lép a senki kultúrája, a fröccsöntött internacionális popkultúra, közönségfilmekkel, egyen-zenékkel, egyen-ételekkel vagy a puszta zűrzavarral és így tovább. Ennek nincs azonban köze a rasszok kérdéséhez. Ez kultúrák kérdése. A gyerekem félig vietnámi, a jelenlegi kedvesem egészen cigány. A politikai identitás tekintetében Edmund Burke konzervativizmusát vallom. (Tudom, hogy ezzel nem voltam, nem vagyok és nem leszek népszerű, de, hogy egy Monty Python beszólást idézek a képzeletbeli konzervatív szájából: "Sohasem hajhásztam a népszerűséget") Nagy teher, hogy Gobineau ránk hagyta a "modern" rasszizmust és a modern "antiszemitizmust". (Bizony, francia termék a németek csak rákaptak mint a tyúk a tyúkhúrra.) És borzalmas, hogy ez a teher, sokak hátán denevérszárnnyá változott, ők maguk pedig démonokká, akik őrjöngve mészárolni kezdtek. Megdöbbentő számomra, hogy a miniszterelnök fajokról beszélt és nem kultúrákról. Mert engedtessék meg, bármilyen bőrű is az az ember, aki értékeli az európai kultúra vívmányait, aki szereti szereti azt, akit érdekel és meg akarja őrizni, az bizony európai. És fordítva. A bőrszínétől függetlenül, ha nem értékeli, nem szereti, nem akarja megőrizni amit az európai kultúra jelent, akkor nem európai. Azért és szomorú amit a miniszterelnök mondott, mert én bizony egy olyan fekete bőrű embert, aki érti Platónt, élvezi Mozartot, szereti Shakespeare-t és mindezek szeretetére neveli a gyerekét, európaibbnak tekintem mint azt a fehér bőrű embert aki azt se tudja ki az a Platón, gépzenét hallgat és a színházat sznob dolognak tekinti. Értem, hogy a legtöbb ideérkező fekete bőrű ember éppen úgy tömegkultúrára vágyik mint az itt élő legtöbb fehér bőrű ember. Nincs sok különbség köztük. Az is igaz, hogy sokan ellenkultúrákat gyakorolnak vagy éppen Európába érkezve fedezik fel a saját kultúrájukat és azt az európai kultúra ellenében artikulálják. Önmeghatározásként. Mert mindenki szeretne lenni valaki. Ez problémás. Nagyon problémás. Mert csak veszteség lehet a vége. Az élővilág és a kultúrák diverzitását egyaránt meg kellene őrizni. Nem tudom hogyan. De biztosan nem úgy, hogy ezt a problémát borzalmas emlékeket idéző vagy akár csak félreérthető narratívák keretében tárgyaljuk. Nagyon sajnálom, hogy ez történt és így.
Decemberben, amikor nagyon beteg voltam, de már túl voltam a legnehezebb szakaszon, akkor újra olyan érzéseim keletkeztek az idővel szemben, mint gyerekként. Az este hat, már komoly "későiségnek" számított, és ha kicsoszogtam valahova, akkor az rendkívüli merészségnek, a keretek feszegetésének tetszett. Gyerekfejjel azt hittem, hogy a felnőtteknek titkos világokba van átjárásuk az éjszaka idején, amely titkos világokból irigyen kirekesztik a gyerekeket. Jó volt ilyen hiedelmekben élni. Egy kicsit ezek idéződtek vissza. Az idő ismét valóságos kategóriákra hasadt egy-két hétre. Aztán újra masszásosodott.
Olvasom a függőségekről a bejegyzéseket. És azt, hogy be kell vallani őket. Legyen. Édességek, alvás, sorozatok, pornográf képregények (az élőszereplős dögunalom). De lassan ezek is elhalványulnak és egyelőre nem igazán lép más a helyükre.
Elérkezett hát az idő. Végül magam is meghajthatom a fejemet Őszentsége a XLI. Szakja Trizin előtt. Kimondhatatlan boldogság. A hivatalosünnepségeken Őszentsége a XIV. Dalai Láma jobbján foglal helyet a Szakja Trizin. Az I. Szakja Trizin 1034–1102 között élt és uralkodott a szürke föld fölött. A VI. Szakja Trizin mentette meg a mongol dúlástól Tibetet. A VII. pedig először alakította ki a láma-patrónus rendszert Kubiláj kánnal, a Jüan dinasztia császárával. És Tibet első pap-kormányzói voltak. A vallásos eseményeken a Szakja Trizin, a világi ceremóniákon a császár trónja volt magasabb. A mongoloknak szokása volt az idős embereket vízbe folytani, szerte Kínában. A kán követelte Cshögyal Phagpától, hogy részeltesse a Hévadzsra beavatásban. A mester árat szabhat. Phagpa a halálra szánt idős embereknek az életben hagyását kérte a beavatásért cserébe. Nos, ha nem is Hévadzsrát de egy nagyon fontos gyakorlatot kapok majd Őszentségétől, cserébe nem ajánlhatom fel emberek megkímélését, de egy szerény ajándékot azért viszek!
"Navang az isteni Khön szülött Kívánság teljesítő király, Boldogsághozó és nagyszerű Titkos út tartója élj sokká!
Öt nagy szakja mester tanai, Lam-dre és a négy hagyományvonal Jogos szóbeli átadója Második Buddhaként maradj fenn!
Meditációt és tanulást Az erkölcs alapjává téve Tanítsd, írd a Dharma szavait, Fennséges oltalmunk élj soká!"
-NAP
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
