Remek rögtönzést követett el önnön működéséről Mária szerkesztő asszony. Egyben megkérem őt, hogy tollmix című oldaláról tüntesse el azt a két szövegemet, amely az oldalát szennyezi! Őszintén sajnálom, hogy szerkesztő lehet ezen az oldalon. Annak idején, amikor magam ajánlottam/kértem, szörnyű tévedést követtem el.
Az anyám őrjöngött és lelocsolta forró zsírral a fele bátyám apját. Hull a könnyem a szegény fehér férfiakért is. Az anyám három éves koromban meg akart ölni. Hull a könnyem a fehér férfiakért. Unokaöcsémet fejbeverte, hogy agyműtétre szorult pár hónaposan. Hull a könnyem a fehér férfiakért is. Hallom a hírekben, a férj szemét a feleség befogta, az elkényeztetett lány nyakon szúrta, menekülőre fogta az apa, gumikalapáccsal verték fejbe, végül a nej elgázolta. Hull a könnyem a fehér férfiakért is. Hallom a hírekben, hogy a hisztis lányka meggyilkolta a kedvest, majd a fürdőkádban öngyi jelenetet produkált. Hull a könnyem a fehér férfiakért is. tatároknak, törököknek dúlása, hull a könnyem a fehér férfiakért is. Az egymillió fehér (jobbára) férfi rabszolgára is gondolok, ha a muszlim világra gondolok. Hull a könnyem a fehér férfiakért is. Az első és második világháborúban a elesett fehér férfiakért is hull a könnyem. A gulágra hurcoltakért.
Mária könnye kiszáradt, lelke üszkös fekete, irgalom benne a fehér férfi számára nem terem. Az irgalom színvak, a könny is színvak. Ő mondja meg ki az áldozat. Abból aztán nem enged.
Ó, hull a könnyem a temérdek kicsiny törzsért, akiket a maják s az aztékok lemészároltak. Ó, hull a könnyem az afrikai törzsek közti esztelen mészárlás áldozataiért. Ó, hull a könnyem a Muszlim hódítók milliókra s milliókra rúgó áldozataiért, s így sorolhatnám. Az erőszak archeológiája, kegyetlen, és nem fehér ezt nem árt tudni. Ó, tegye la a számítógépet a telefont, ne írjon szonettet, ne hallgasson gonosz Mozartot, ne nézzen filmet se aki a fehér férfit bűnösnek tekinti esztelen gyűlölettel, fehérsége s neme miatt és semmiért sem hálás amit az adott.
:) A legkedvesebb mester :) Hagyományvonalunk forrása. :) Története mindenkor erőt ad. :)
VIRÚPA A DÁKINIK MESTERE
"Én, ki a Csodás Jelek által a közvetlen valóságban élek, Az intuitív felfogással bírván, Én, ki a dolgok leplezetlen valójában éntelenül Elidőzöm, túl a gondolkodáson, Semmit sem elérve - A nihilizmus vermétől megmenekedtem Az önvaló éber tudásán hordozott Elemi tapasztalás által, S az örök mennytől megmenekedtem A teljes függetlenség által. Élek immár a beteljesedett tiszta gyönyörben és Tökéletes éber elragadtatottságában.
Virúpa Tripurá városában, Bengáliában született, Dévapála király uralkodása idején. Már gyermekkorában szerzetessé szentelték a nagy Szómapurí kolostorakadémián. Itt tanult és elmélkedett, ezer társával egyetemben végezte gyakorlatait. A Vaddisznófejű Dákinínek, Vadzsra Váráhínak beavatását nyerte el.
Szorgalmasan gyakorolt, fáradhatatlanul törekedve tizenkét éven át mormolta az istennő varázsimáját, ám nem kapott még egy kis álom-jelet sem. Nagyon elszomorította és nyugtalanította, hogy gyakorlatában nem jutott előbbre. Végtére olyannyira elkeseredett, hogy imafüzérét belehajította a latrinába:
- Mi közük van e gyöngyöknek a boldogságomhoz!?
Ám e mindent eldöntő nap estéjén, éppen mikor megszokásától hajtván leült volna imáit mormolni, rádöbbent, hogy immáron nincs többé imafüzére. Ebben a pillanatban egy dákiní jelent meg előtte, s átnyújtott neki egy rózsafüzért:
Ne aggódj, te csodálatos gyermek, Hisz te a felébredettek kedveltje vagy. Ne élj hát az ítélkező gondolkodás rabságában, Önnön elképzeléseidtől szabad légy! Egyedülvaló tisztaság a szellem természete, Íme a valódi Vadzsra Váráhí. Ám hogyha keresed: ostoba és gyerekes, Ha sóvárgod önzőn, csak elveszítheted! A szellem természete kívánságteljesítő drágakő, Ő minden képzettől szabad: ez a tökéletes megszabadulás!
Virúpa ekkor fellelkesedve, immár minden dolog ürességtermészetére alapuló bölcsessége révén, még egyszer elvégezte Vadzsra Váráhí tizenkét éves gyakorlatát, és elérte a mahámudrá beteljesedését.
Ahogy az élet és halál fölötti uralmat megvalósította, elkezdett inni és húst enni. A fogásokról szolgái gondoskodtak számára. Egy napon azonban semmi más ehetőt nem találtak, mint a kolostortető alatt fészkelő galambpárt. A szelíd és bizalmas madárkák bevárták őket, így nem okozott semmi nehézséget, hogy kitekerjék a nyakukat és konyhakész állapotba hozzák azokat. Az így elkészült ínycsiklandó elemózsiát feltálalták mesterüknek.
Egy éber szerzetes észrevette a madarak eltűntét, s megütötte a közösség összehívására szolgáló harangot.
-Ki eszik a szerzetesek között galambot? - kiáltott elborzadva.
-Ki az, aki közülünk megölne egy madarat? - kérdezték az összegyűlt szerzetesek. Felkerekedtek hát, s átkutattak minden cellát. Virúpa ablakán bekukkantva észrevették az uzsonna maradékait. Ekkor újra összegyűlve elhatározták, hogy a tettest kitaszítják a kolostorból.
Virúpa levette szerzetesi köpenyét, és alamizsnás csészéjével együtt a templom oltárára helyezte. Utoljára hajolt meg a szentély előtt, ahol több mint huszonnégy éven át imádkozott, azután elment. A kolostorkapuban egy szerzetes arról kérdezte, hogy mihez fog ezután kezdeni. A mester így felelt:
- Elűztetek, hát elmegyek. Követem az utat, mely gondoskodik rólam, hontalanul is mindig otthon leszek.
Volt a közelben egy tavacska, melynek felszínét lótuszlevelek fedték. Mikor Virúpa ideért, nem ment sem jobbra, sem balra, Buddha nevével ajkán a vízen át ment a túlsó partra. A kolostor szerzetesei, akik figyelték távoztát, meglátták ezt a csodát. Feltámadt bennük a lelkiismeretfurdalás, odaszaladtak a mesterhez, és leborultak a lábaihoz.
- Ó, de hát miért öletted meg a galambjainkat, tiszteletreméltó? - kérdezték alázatosan.
- Minden időbevetett jelenség merő káprázat - hangzott a felelet.
Szolgái odahozták neki a galambok szárnyait, s ő azokat az égbe dobva csettintett, a madarak pedig megelevenedtek és tovaröppentek, egészségesebben és kövérebben, mint valaha. Ekképpen hagyta ott Virúpa a szerzetesi életet, s lett jógivá.
A következő csodát a Gangesz partján vitte végbe. A folyam istennőjétől kért ételt és italt, aki elutasította óhaját. Ekkor zord paranccsal kettéválasztotta a vizet, s száraz lábbal kelt át a túlpartra.
Innen Kanaszata városába jutott, ahol betért egy kocsmába. A kocsmárosnétől pálinkát és rizst kapott, s ez igencsak ízlett az éhes vándornak. Mikor minden elfogyott, újra és újra italért kezdett követelőzni, míg a kocsma ki nem fogyott készleteiből. Amikor pedig fizetésre került volna a sor, kijelentette, hogy alkonyatkor fogja megadni tartozását. Phurbuját fény és árnyék határába döfte, és ezzel rögzítette a napot az égen. Ezt követően letelepedett és annyi pálinkát ivott meg, amennyit ötszáz elefánt tudott csak odacipelni.
Közben az ország királya lassacskán aggódni kezdett. Miniszterei nem tudtak segíteni, az országot sújtó szárazság okát képtelenek voltak kideríteni. Végül nagy szerencsétlenségében maga a Napistennő jelent meg a király álmában, s elárulta, hogy az az összeg tartja fogva az égen, amellyel Virúpa egy kocsmárosnak tartozik. Így hát a király kifizette a mester tartozását, és ő eltűnt. Tovább vándorolt, s Indra birodalmába ért, papok országába. Amikor elment Siva isten húsz méter magas kőszobra előtt, az ott őrködő papok arra akarták kényszeríteni, hogy tiszteletét téve hajoljon meg előtte.
- Nem helyes, hogy az idősebb hajoljon meg a fiatalabb előtt - felelte ő.
Ám Indra királya, aki épp ekkor jött tiszteletét tenni a szoborhoz, megerősítette papjai véleményét:
- Ha megtagadod, meghalsz - fenyegetőzött.
- Csakhogy ez bálványimádás lenne - ellenkezett a mester.
- Akkor a bűn az én fejemre szálljon - kiáltott a király.
Virúpa ekkor áhítatosan összetette a kezeit, s a hatalmas kőszobor abban a pillanatban kettérepedt. Az égből hang hallatszott: "Mester, hallak és engedelmeskedem."
- Végy hát menedéket a Buddhától - parancsolta Virúpa.
Abban a pillanatban, amint a szobor ezt megtette, újra ép lett. A Sivának felajánlott adományokat Virúpának adták, ő pedig szétosztotta azokat a buddhista hívők közt - eme adomány őket táplálja, mind a mai napig.
Indrából Virúpa Kelet-Indiába ment, Dévíkotta városába. E hely lakosai húsfaló boszorkányokká lettek. Egy közülük minden nap elrejtőzött a városhoz vezető út mellett, és varázsigét mondott a gyanútlan utazókra. Ettől ők az est beálltával könnyű prédává váltak. Virúpa és egy hozzá csatlakozó ifjú pap szintén a varázslat áldozataivá lettek. A fiú kapott némi elemózsiát, majd egy segítőkész buddhista hívő a város végén lévő templomhoz vezette, mondván, hogy ott megpihenhet. Mindazonáltal figyelmeztette a veszélyre: - Itt mindenki boszorkány. Borzalmas dolgokat tehetnek veled, de itt elalhatsz.
Virúpa ezalatt titkon elszökött a városból és a Srí Parvatá-hegyre ment, ahol Nágabódhi mester megtanította Jamántaka istenség titkos tanaira. Miután e tudás birtokosává lett, Virúpa visszatért a városba, és a templomban találkozott a fiúval. Egy óvó varázsigét mormolt rá, mielőtt az aludni ment volna.
Eközben a boszorkányok összegyűltek, hogy a véráldozat szertartását végrehajtsák. Állati hús már a birtokukban volt, emberi hús, "nagy hús" azonban még nem. Ekkor az, amelyikük az útnál rejtőzött, beszámolt sikeréről. Megtudván, hogy áldozataik már a városban vannak, rögvest el is mentek értük. Az ifjút, kit Virúpa varázsa védett, meg sem tudták moccantani, ám a mestert, ki egy falapon aludt, fekhelyével együtt a boszorkánykörbe cipelték. Lerészegedtek s ünnepelni kezdtek, egymást hergelve, készülve a gyilkosságra. Vadul fenték késeiket s hisztérikusan vihogtak, ezzel lovalván magukat őrjöngésbe.
Egyszerre Virúpa is elnevette magát, a Héruka tizenkét hangú nevetését hallatva. Emellett a boszorkányok vihogása olyan volt, mint a játszadozó gyerekek önfeledt kacagása. A banyák úgy megijedtek, hogy megőszültek, megőrültek és elájultak.
Mikor magukhoz tértek végre, a mester megeskette őket, hogy ezután minden nap menedéket vesznek a Buddhától, és csak a megszabadulás tanait követik. Nyomatékképpen még megfenyegette őket, hogy ha fogadalmukat nem újítják meg napról napra, csészényi vért veszítenek anélkül, hogy ereik megsérülnének. Ha pedig elvetik a megszabadulás tanát, akkor szörnyű harci fegyver, a diszkosz metszi le fejeiket, vérüket Észak Démona szívja ki. Úgy mondják, a Diszkosz és a Démon ettől a naptól fogva látható, mint csillagkép, az éjszakai égbolton.
Ezután Virúpa ismét tovább vándorolt. Mikor néhány évvel később visszatért Dévíkottába, Siva és kedvese négy és fél millió családból álló város illúzióját jelenítették meg tiszteletére, hogy őt áldozati adományokkal tiszteljék. A lakomára, melyet érkezésének ünneplésére tartottak, a Harminchárom Érzéki Égből hozták az ételeket minden isteni palotából. Virúpa ezt a verset írta életéről:
Szerzetesként vezettem életem, Otthonom volt Szómapurí hatalmas kolostora, S a múlt tettek érdem-gyümölcseivel volt teli a Fegyelem Kosara. Tizenkét éven át gyakoroltam: micsoda önbecsapás! S a vége nem volt más, mint káromkodás: A latrinába vágtam imafüzéremet. Ekkor jelent meg végre a szabadság bölcs asszonya, S tanai révén feltárult előttem a lét titkos ős-oka, Feltárult titkon a szabadság hona. S a szerzetesek ekkor, e csuhába burkolt világi gyerekek, Görcsös vágyaiktól hajtván elűztek engemet. Tévedésüket oszlatván sétáltam a vízen, S a Gangesz folyását is megállította hitem. Sok tiltott gyümölcsöt ettem, s mondhatom, Úgy jóllaktam vele, nem a hasam, A papok szobra repedt bele. Lám gőgjük nem állhatott tovább repedt alapon, Észretértek ekkor gyorsan, mondhatom! Dévikotta banyái is életre tértek: Nem hívei immár sem halálnak, sem vérnek. Siva is elismerte erőimet, s mindazt, amit tudok, Várost teremtett, melyben engem tisztelt, nékem áldozott. S ha mindeme dolgokat elhinni nem tudod, Minek is tiszteled egyáltalában a Buddha tanát.
Virúpa nevének jelentése: "az, akinek sokféle alakja van". A mester hétszáz éven át tanított, s végül végső szabadságot nyert a Dákiní Mennyországában. "
Ó, ha a szellemem őrt állhatott volna anyám vaginájánál midőn apám hímtagja megközelítette! Olyan varázst küldtem volna rájuk, hogy az egyik beheged a másik meg lekonyul. De csak egymás viszonylatában. Tőlem örülhettek volna az életnek, de ne az én kontómra. Valami kékellő kőszálon egy örökké gőzölgő kádban kellett volna meglátni a napvilágot. Csak úgy mint a habfürdő szigetek. Hiányzik a Bocikám, sápadt, türkiz szeme és a nevetése. Az emberek kilencvenöt százaléka tényleg elmehetne a fenébe. Ha leszállnak a villamosról, nem mennek odébb az átkelőnél, hogy más is odaférjen. Az áruházban a mozgólépcső előtt állnak meg beszélgetni és nem érdekli őket, hogy mások is ott közlekednek. Az automata forgóajtón úgy ugranak be, hogy az megakad és a többiekre néznek kérdő csodálkozással, hogy azok mit követtek el. Belerázzák a szemetet az egyik kosárból a másikba. Megnyálazott ujjal lapoznak a könyvedben, s már bánod, hogy mutatni akartál nekik valamit. Az emberek reménytelenül embertelenek, sikerült őket állattá varázsolni. Ez egy rövid közjáték géppé válásuk történetében. Bocika! Jól vigyázz! A kazuár figyel!
Bevallom, nekem semmi sem a sajátom. Nem én döntöttem el, hogy legyek, ahogy azt sem, hogy folytatódjak, és a ne legyekről se fogok dönteni. Valami él engem, ami titokzatos. És a titkot becsben kell tartani. A titok jó. A titok szép. A titok érték. Az anyag variálásának mintázata nem tőlem ered, a nyelvet melyet használok nem én alkottam, csak a dilettáns gondolkodó, író miegymás alkot többet mintsem olvas. A valamire való ember tisztelettel meghajol a régiek előtt és minél többet, minél pontosabban idéz. Szerencsésebb időkben köteteket kellett fejből és hozzányúlás nélkül mélységes alázattal idézni. A szerelmi vágy mely elragad, nem az én találmányom, a bűn sem, s még sorolhatnám, hogy mi minden nem. Ó az a felfoghatatlan milliárd tán nem gondolt már el mindent, mi elgondolható? Miféle alpári gőg szükségeltetik ennek az alapvetésnek az ignorálásához. Semmi sem a sajátunk. Ez az ember alapállapota. És ez jó. Ezenkívül minden más arcátlanság és döngölés, döngölés, döngölés, döngölés, döngölés, oly önmagát jónak álmodó kegyetlen könyörtelenséggel, hogy annak felismerésekor elnémul a rettenettől az ember.
