NAPLÓK: EXTITXU-UXTITXE Legutóbbi olvasó: 2024-04-23 18:23 Összes olvasás: 31374| 32. | [tulajdonos]: ... | 2020-06-27 12:55 | 2020. június 26.
Ha egy „mezei” ismerősöm, aki még soha nem írt le egy gondolatot sem, egy versszerű képződménnyel azonosít engem (a szűklátókörű, gyáva kis embert, akinek már az is kaland, ha létrára mászik, hogy meggyet tudjon eltenni vitaminhiányos téli és tavaszi napokra a kis nagycsaládjának), nem lepődöm meg nagyon. Ha túlságosan kioktató az illető, ignorálom, ha kedvesen aggódó megnyugtatom pár szóval: ne izguljon, nem áll szándékomban semmi olyasmit elkövetni, amit ő a versszerű képződményeimből kiolvasni vél. Bevallhatja a valóságos ember a naplementét Svájcban? Lemérheti, hány kiló egy hattyú? Ha egy rendszeresen író ember (KÖLTŐ!) kér rajtam számon egy 2018-ban írt verset a jelenlegi állapotomra vonatkozóan, fölöttébb elcsodálkozom: tényleg azt hiszi, hogy én annak a szövegnek a hangulatában élem a mindennapjaimat? Különben, miért ne: naponta belehalni az örökkévalóság tudatába, memento mori, nem erre tanítanak a bölcsek? Nem értem ezt a finnyáskodást: jaj, a halál, jaj, a vég, bármit, csak ezt ne emlegessük! Priviben kell engem figyelmeztetni, hogy nem arról kellene írnom, amiről írok? Hogy el vagyok tévedve? Elvagyok, basszus. Naná, hogy elvagyok. Ez a célom. Imádom a labirintusokat, és eszem ágában sincs kitalálni belőlük. Direkt össze-visszabolyongok bennük. Ha nincs egy valamire való útvesztő kéznél, csinálok magamnak (kapcsiból legyártok akárhányat, akárhányfélét), és jól belegabalyodom. Csak nem gondolja valaki, hogy térképet viszek magammal? Dzsípieszt? Két száz méter múlva forduljon nyugatra, aztán keletre? A dolog ott kezdődik, hogy soha nem ismertem fel az égtájakat. A középső fiam ujjról meg tudja állapítani, merről fúj a szál. Van belső iránytűje. Nekem nincs. Bennem folyamatos újratervezés zajlik, de nem kétszáz méterekre, hanem fényévekre vonatkozóan. Aki ezt nem hiszi, ne járjon utána, mert nem igaz. A jóakarómnak viszont igaza van egy dologban: „Ez nem te vagy!”, írja. Így van! A versem nem én vagyok, ahogyan az állam sem én vagyok. Ki azonos egy testrészével? „Háborúzgatunk, és közben sokat sírdogálunk”, írja valaki a Hobbit és az öt sereg csatájá-ról. Na, igen. És békében éldegélünk, és közben sokat nevetünk. Aki ezt megteheti, miért is aggódik olyanokért, akik ezt nem tehetik meg? A konyhában meggybefőttet készítve, mit siránkozik? Már érik a sárgabarack, és ma is felkelt a Nap, közlöm. A Holdat minden este a helyén a találom. Néha eltűnik, de tudom, hogy ott van. Nem a felelősséget akarom elhárítani magamtól, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy „én” elég nagy távolságból BÁRKI lehetek. (Ki minek gondol, az vagyok annak (N. N. A.) – jaj, hogy ez még mindig nem lejárt lemez!) És EZ ITT elég nagy távolság. Vetítővászonnak éppen megfelelő. A valóság palotájának nem én vagyok a szegletköve. Aki rám templomot épít, legyen tisztában azzal, hogy fövenyre épít. De ezt már leírtam valahol egy másik naplóban. (Emlékszem erre a fövenyes hasonlatra.)
Ma nem a Hang ébresztett. Egy törött kristálytükör villant fel előttem közvetlenül az ébredésem előtti pillanatban. Fekete volt, mint az éjszakai égbolt, csak a középről kiinduló, törésvonalak fehérlettek. Szép, gondoltam, és felébredtem.
2020. június 25.
„Kapcsolódó elemekkel”. Ezzel ébresztett ma a Hang. Előtte egy színes téglákkal kirakott kövezet mintáit figyeltem: az egyes téglák hiányos részeit a többi tégla túlnyúló részei töltötték be, szövetszerű összekapcsolódásokat eredményezve. Kedvem lett volna mezítláb járkálni rajta, de mire ez eszembe jutott, felébredtem.
Elegem van az óriáspókokból. A harapásuk fájdalmas duzzanat, napokig nem bírom lecsillapítani még Aicila aloe-verás készítményével sem. Már három pókmarást összeszedtem. Jobb lenne, ha kiköltöznék mégis a teraszra, ott sosem harapnak meg. Üldögélnek a sarokban, és várják az eledelt. Lóci ma elém tette a tányérját: Anya, elárulnád, hogy ez micsoda, és miért? Ó, apám! Sikerült belefőzni a meggylevesbe egy dagadt potrohú, szőrös lábú pókot. És mire ez kiderült, a saját adagomat már megettem. És még van egy fél fazék leves. Hogy került bele? Valószínűleg akkor szaladt a meggyszemek közé, amikor a fedőt levettem a tartóról, hogy lefedjem a még hideg levest. De nem mindegy? Bárhogyan belekerülhetett. Ott vannak ezek mindenütt. Övék a ház. Fekete szörnyetegek. Nem a kísértetekkel kell kiegyeznem, hanem velük. Na, és hogyan? Eszköztelen vagyok.
Az összes hajgumimat elhagytam. A fonalaim közül kötöttem egyet a hajam végére. Amam jutott eszembe, amikor a halála előtt egy héttel a kórházban megkért, hogy segítsek befonni a haját. Egy vékony, fehér szalaggal kellett bekötnöm a fonat végét. Sosem vettem addig észre, hogy nem hajgumit használ. Szép kislány vagyok, kérdezte, amikor végeztem. Szép, feleltem, és tényleg annak láttam. Előtte fél órával kentem át az egész testét Baba-testápolóval. Volt valami nehézkes illó anyag a testápolóban, amiről én akkor azt hittem, az ő pergamenszerű bőrének a kipárolgása, most, ha nagy ritkán Baba testápolót használok (inkább kerülöm), órákig Amam-szagúnak érzem magam.
2020. június 24.
Úsztam ma. Ötvenöt karcsapásnyit be, és vissza. Már nem sok hiányzott a bójáig, de tartottam magam a tervhez. Kis, emlékeztető adagokban akarom visszaszoktatni magam a vízhez. Ahány éves vagyok, annyi karcsapást engedélyezek magamnak, amíg teljesen gyógyult nem vagyok. (Leszek valaha? „Mutassatok nekem egy egészséges embert, én majd kigyógyítom belőle.” Jung.)
Szeretem, ha egy filmben, amely – minden látszat ellenére – alapvetően az egyensúlyról és annak felbomlásáról szól, nem csak egyfajta csoportnak van joga a kiszolgáltatottsághoz. A Nyomorultak című 2019-es francia filmben mindenki ki van szolgáltatva a gettóbeli viszonyoknak: a cirkuszi mutatványaikból megélni próbáló vándorcigányok, a drogőrületből kijózanodott, muszlimmá lett színesbőrűek, a szexiparból és más üzelmekből megélni próbáló másfajta színesbőrűek (egy idő után követhetetlen volt számomra, ki honnan cseppent a gettóba), az afrikai bevándorlók szülői felügyelet nélkül felnövő félig-utcagyerekei, a gyerekeiket egyedül „nevelő” fekete bőrű anyák, a fekete bőrű polgármester és piros hajú segédje (lehetne vicces figura – nem az), de még a rendfenntartó „erők” = terület ellenőrzésére kirendelt három (!) járőr is: egy (szavakban) négergyűlölő, fekete bőrű muszlim srác, egy vidékről a fővárosba került, kissé naiv latino (a naivat értsd: még van lelke, empátiája és erkölcsi tartása) és végül, de nem utolsó sorban – a kritika szerint rasszista, szerintem csak határátlépő –, meglehetősen nagy egójú (vagy csak mimikrijű?) ifjú rendőrfőnök, aki azt hiszi (végsoron ugyancsak naivul), hogy egyetlen fehér bőrűként képviselheti a Rendet azon a környéken, ahol suttyomban már rég a Káosz az úr, csak arra a pillanatra vár, amikor a kölcsönös erőfitogtatásokkal fenntartott kényes egyensúly összeomlik, mint a kártyavár. A végén a néző képzeletére van bízva, mit gondol, hogyan jön létre majd egy másikfajta, borotvaélen táncoló egyensúly.
Révfülöpön láttam a filmet a két kisebbik fiammal. Gyalog jöttünk vissza Szepezdre. Volt időnk megbeszélni a látottakat.
Nem akarok bántani senkit, ezért így fogalmazok: engem a nyilvánosság véd meg ÖNMAGAMTÓL. A közösségi médiában a privát levelezés „kettecskén” – politikáról, egy harmadik személyről, a szövegeimről, mások szövegéről, az álmaimról, a képzelgéseimről, arról, hogy jó-e a profilképem – olyan labirintusokba csal, amelyekben nem óhajtok bolyongani. Tátogó kórustag vagyok, időnként szánalmas szólókba is belekezdek (amíg rám nem szólok, hogy most már igazán abbahagyhatnám), de duettet nem énekelhetek senkivel. Csak elrontanám a produkciót. Ettől még lehetnek kedvenceim, akikkel néha – közönség előtt – összekacsintok. Vagy nézek rájuk értetlenkedve. De azt veszi a kamera is. Igazságtalan sem szeretnék lenni, mert biztosan nem vagyok vétlen. Mert én is, mint mindenki (!) projekciós felületeket keresek. Ó, mily hatalmas a távolság vetítővászna! „So close no matter how far…” (Metallica) „Elérhetnélek, de túl közel, túl messze vagy…” (Presser) Bla-bla-bla! „Magamat tartani oda árnyékul a fénynek.” (Vajdics) Na, persze. Nárcisz és Ekho.
2020. június 23.
A parttalan vitákra hajlamosakat nem lehetne valahogyan egy tó szélére terelni? Vinnék nekik cseresznyét, és hozzá EGY tálat.
Tegnap lementem a fiúkkal a tóra, ők úsztak is, én csak térdig mertem bemenni a hideg vízbe. Még nem érzem teljesen gyógyultnak magam, és még egyszer nem játszhatom el azt, amit a múlt héten, maikor éppen hogy csak kijöttem a torokfájásból, és képes voltam újra megfázni. Erősen fújt a szél. Óbag szerint keleti, én délinek éreztem, de lehet, hogy nyáron a keleti szél is elég meleg. Mary Poppins erről többet tudna. Vacsora előtt Icól még gördeszkázni is akart. Én abban már nem veszek részt, mondtam, inkább előkészítem a vacsorát. Jó. A fiúk felmentek a szobájukba átöltözni, én bekapcsoltam a rádiót. Az első hangról tudtam, hogy a Kékszakállú herceg vára szól. A legeleje.
– Anya, nem lehetne ezt most kikapcsolni?
– Nem. Ezt most nem. Ti úgyis elmentek. Amíg ti gördeszkáztok, én pont végigtudom hallgatni.
– Az az igazság, hogy nem bírom az operát.
– Sokan nem bírják, de ez nem akármilyen opera. Ez Bartók. A Kékszakállú herceg vára. A szövegét Bereményi Géza írta, az, aki a Cseh Tamás-dalok szövegét is. Itt van nyaralójuk. Amikor Ulab kicsi volt, rendszeresen láttam a parton. Ott feküdt tőlem két méterre fűzfa alatt egy kockás pléden. Ó, a Balaton, régi nyarakon, nem volt még vitorlás hajónk.
– Jaj, Anya, ne! Könyörgök, ne énekelj! Inkább hallgasd az operádat.
– Jó. Menjetek. A többit majd vacsora közben elmesélem. A Kékszakállút.
Horgoltam közben. A menyjelöltemnek, Aicilának akarok küldeni ajándékba egy jázminmintás konyhai alátétet. Ulab „rendelte”: csinálhatnál egyet Aicilának is, biztosan örülne neki. Szombaton utazik Ulab Ósravba. Ógabnak holnapnak haza kell mennie a szerenád miatt, addigra készen kell lennem, hogy el tudja vinni a horgolványt Ulabnak. Érdemes volt beleszeretnem a jázminmintába. Már fejből tudom, és nem kell úgy odafigyelnem, mint az elején, félálomban is jól haladok vele. Ha mégis eltévesztek valamit, az abból derül ki, hogy a kör elkezd hatszögesedni. Akkor le kell bontani az egészet a hibás részig. Jó esetben, nem a legelejéig. Lehetne hatszög alakú is a horgolvány, de az a kezdők alakzata.
Nem a tó betegített meg, hanem a vízhiány, ezt most, hogy már jobban vagyok, világosan látom. Fél öt van, reggel nyolc óta fent vagyok, és a teáskancsóból nem fogyott ma semmi. A szabály mostantól: minden pisilés után egy csésze teát meg kell innom. Ma cickafarfű, holnap menta.
Sirdna tegnap este haza autózott, a fiúkat (a két kisebbik nehezen, de rábeszéltem a pár nap balatonozásra. Le kell szedni a meggyet. Befőzni.
– Ki találta ki, hogy Dzepezsen lenni jó? – kérdezte a középső fiam.
– Én – feleltem.
– De csütörtökön szerenádot adunk.
– Szerenád? Ó, az nagyon fontos. Addigra visszamész.
Ulab most telefonált, hogy már vonaton ülnek. Ők nem hívtak volna fel. Meg vannak bántódva. De jönnek.
Nagyon elcsodálkoztam, amikor Szeróf, a volt osztálytársam (most neves atommagkutató) azt mondta az egyik nyári összejövetelünkön, hogy a miénk volt a legrosszabb osztály. Akkoriban még minden évben találkoztunk; az osztály magja legalábbis, amelyről azt hittem, nem tartozom bele, amíg rá nem jöttem, hogy kizárólag rajtam múlik: ha oda megyek, benne leszek, ha nem, nem. Én mindig úgy éreztem, a világ legjobb osztályába járok; ennek több bizonyítékát is láttam menet közben, utólag pedig az évenkénti találkozókat. El nem tudtam képzelni, hogy, az az osztály például, amelyikbe Asók járt, ilyesmire képes ennyi év után. Azért nem, mert amikor a zágzökön egy évig együtt instruktorkodtam Asókkal (tőle tanultam egy gólyatáborban a kedvenc csángó népdalomat: Elment az én rózsám…), rákérdeztem erre, és azt mondta eszükbe sem jut a kerek évfordulók közt találkozni. Szeróf szerint az övéké volt az elit osztály, többek között azért, mert belőlük került ki a legtöbb ZSIK-tag. (Köztük volt Asók is.) Évzárókon, évnyitókon és különféle állami ünnepeken mindig őket futtatták a tanárok. Mi csöndben ellenálltunk. Az iskolai ünnepélyek végül is elég szórakoztatóak voltak, mert Óbah viccei és szójátékai végiggyűrűztek az egész osztályon, csak arra kellett vigyázni, hogy arcunkra ne üljön ki abelül vulkánként fortyogó nevetés. A vicc (az igazi) az volt, mint utólag kiderült (nemrég az egyik osztálytalálkozónk tudtuk meg, én legalábbis akkor tudtam meg), hogy Óbah volt az osztályunk egyetlen kiszese. Most ő az aidém-birodalom vezérigazgatója, előtte kroywen-i nagykövet. Én nem léptem be a ZSIK-be, amikor felajánlották, és nem léptem be később a Trápba sem, pedig a zágzökön az egyik tanárom azt mondta, enélkül hiába vagyok olyan jó tanuló. Amikor a fiút, akivel jártam, be akarták szervezni ügynöknek, lakás, autót és jó állást ajánlva neki cserébe, és világossá tették, hogy a környezete minden lépéséről tudni akarnak, a leendő feleségééről is, én szakítottam vele, bár végül nem fogadta el az ajánlatot, csak elgondolkodott rajta,de ez nekem éppen elég volt. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem csak ezért szakítottam vele; ez csak az utolsó csepp volt a pohárban. És azt is hozzá kell tennem, hogy a mai napig hiányzik. A tenyerén hordozott. Tánc közben szerettem bele, és később is a tánc volt az egyik legfőbb közös örömünk. És sok minden más. A két és fél év alatt, amit az életemből vele töltöttem, több közöm volt hozzá szenvedélyügyileg – nem tudom pillanatnyilag másként nevezni –, mint amennyi a férjemhez valaha volt és lesz.) Már végzős közgázos voltam, amikor Tloszthemén rá akart venni, hogy lépjek be a Zsedif női szervezetébe, a Zila Raszdam-ba. Sokáig neheztelt rám, amiért visszautasítottam. Azóta tudom, milyen üvegfalnak lenni, amikor keresztülnéznek az emberen. A legutóbbi Cseh Tamás-emlékkoncerten találkoztam újra a tekintetével (ennyi idő kellett neki ahhoz, hogy felengedjen a jég.) Felcsillant a szeme, amikor meglátott, még meg is ölelgetett. Őszintének tűnt az öröme. Valaki egyszer azt mondta, szörnyű, hogy „ezek” mindent kisajátítanak. Cseh Tamást is. Eltűnődtem ezen a megállapításon. Nem tudtam megítélni, nem téved-e. Ott azon a koncerten értettem meg, hogy nem lehet teljesen igaza. Mert csak oda kellett mennem, és világossá vált, hogy vannak közös kincseink. Például Cseh Tamás dalai. Udvaros Dorottya, Mishura, Rudolf Péter és mások tolmácsolásában. Bereményi szövegei. Azé ez emberé, akit kb. harminc éve fecske-fürdőnadrágban láttam a dzepezsi strandon. Tőlem két méterre feküdt a fűzfa alatt egy kockás pléden. Ó, a Balaton, régi nyarakon. (Anya, kérlek, ne énekelj!)
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
