Meccset néznek a fiúk. Az aranycsapat felújított ’53-as mérkőzését. Én csak a hangokat hallom (mint egy nyelvlecke anyagát(: rangadó, les, ollózás, dobás, hátrahúzós csel, elemel, hátraszorít, beadás, letámadás, visszahúzós gól, szabálytalankodik, szabadrúgás, indítási kísérlet, sorfal, kirúgás, blokkol, labdaszedő, leszerel, 16-oson kívülről érkező berugás, szöglet, megcsúsztatni a labdát, leszed, mesterhármas, passz, proaktív kapus, Taylor, Zakariás, Wilkinson, Hidegkúti, Matthew, Grosics, Johansson, Lantos, Puskás, Puskás, Puskás… A narráció (vagy mi?) részben jelen időben zajlik, részben múlt időben, olyan információkkal megtűzdelve, amelyek csak a mérkőzés után derültek majd ki. Anakronizmus a köbön. El tudom képzelni, hogy ez is okoz egyfajta izgalmat. Nem hallom viszont az ovációt a góloknál. Középső fiam a szünetben: „Hiányolom a megbeszélést: vajon, mire számíthatunk a második félidőben?” A kapuk mellett mindkét oldalt újságírók és fotósok ücsörögnek a füvön. „Piknikeznek”-mondja gyönyörködve a kisebbik fiam.
|