NAPLÓK: EXTITXU-UXTITXE Legutóbbi olvasó: 2024-04-25 20:14 Összes olvasás: 31415| 333. | [tulajdonos]: ... | 2021-02-21 14:43 | Tóth Kriszta – szerény olvasói véleményem szerint – az egyik legjobb ma élő prózaíró. Jókai Aranyember-ével és a Bárány Boldizsár-ral kapcsolatos véleményével nem értek egyet. „A gyerekeink az iskolában olvasott művekből építik fel, milyenek is a nemi szerepek.” ???
A gyerekeink nem hülyék. Az enyémek legalábbis nem azok. Nem úgy neveltem őket. Ilyen alapon ne olvassunk a gyerekeknek csikóhalról és csigákról szóló történeteket se, mert még összezavarjuk vele a nemi identitásukat. (Még hogy a fiaim azt higgyék, hogy nekik kell kihordaniuk a gyereket, ha megházasodnak? Vagy, hogy egymásnak kell gyereket csinálniuk a párjukkal?) De ne ragadjunk le a nemi szerepeknél. Ha ennyire féltjük a rossz mintától a gyerekeket, ne ábrázoljunk semmilyen gonoszságot, nehogy az utódaink eltanulják valamelyik szereplőtől a boszorkányságot, a farkaskodást, a sárkánykodást stb. Az ártatlan áldozatok ábrázolásával is óvatosaknak kell lennünk. Mi van, ha pl. A kismalac és a farkasok meséjéből az épül be a gyerekeink eszköztárába, hogy forró vízzel kell leönteniük mindenkit, aki nem bánik velük jól? Vagy azt hiszik, hogyha miszlikbe apríttatják magukat, hogy egy kondérban új emberré főzessék magukat (lásd Fehér ló meséje). A Bibliát is dobjuk ki, ott is mindenféle furcsaságot művelnek. A nők is, férfiak egyaránt. Putifárné alakja? Rebeka? Aki csalással segíti hozzá a másodszülött fiát az elsőszülöttséghez, így lesz belőle Ábrahám, a zsidók pátriárkája. Szabad ilyet csinálni, gyerekek? Egy asszonynak és a kedvenc fiának? A görög mitológia is milyen történetekkel van már tele? De ne menjünk olyan messzire, vannak nekünk magyra történeteink. De nem lehetünk elég óvatosak. A Vuk-ból pl. mit tanulnak az Emberről a gyerekeink? Részeg libák és a négyballábas kutyák társaságában szegény kis rókákat fognak üldözni, csak mert az anyukájuk nem átallotta felolvasni nekik ezt az emberre nem jó fényt vető művet?
És mi legyen azokkal a Tóth Kriszta-művekkel, amelyekben nőket bántalmaznak, vagy ahol egyes apák a kályhába hajítják a kislányuk játékbabáját, a férfiak nőket csalnak, abortuszra kényszerítenek? Kötelező olvasmánynak ki ajánlaná őket? Én igen. Gimiseknek.
| |
| 332. | [tulajdonos]: przetrwanie | 2021-02-19 13:30 | 2021. február 19.
SZONETTET ÍRNI (2016)
Szonettet írni, hogy lehet? Na, nézd!
Tizennégy sor van. Írj két kvartinát.
Oké? Na, most egy dupla tercinát!
Ez önmagába’ tán nem is nehéz.
A rímeléssel már nagyobb a kín.
Sorvégeken úgy jó, ha egybecseng,
a hang, s az olvasó sosem feszeng,
mert mindenütt elég király a rím.
Figyelni kell a hanglejtésre is.
Kötött a vers, de lába égbe visz.
Emelkedünk, nem érzed, angyalom?
Ti-tá, ti-tá… az első tag rövid.
Akad, ki unja ezt, s nem küszködik.
Akad, ki küzd. Azoknak irgalom!
2021. 02. 18.
Korrektúra ide vagy oda, lejártam ma is (ahol lehetett, lefutottam) a mini Caminómat (legyen a neve: Caminito), a nemrég felfedezett kacskaringós ösvényt, ami egy kisebb csúcsra vezet az erdő sűrűjében, és ahonnan körbenézve a Korányitól a budaőrsi Krisztus-keresztig el lehet látni -- ilyenkor legalábbis, amikor nem takarja el a kilátást a fák lombja. Nem a János-hegyi kilátóról van szó, hanem egy észrevétlen dombocskáról. Ha kitavaszodik, a bokrok el fogják nyelni a domb tetejére vezető utat, csak a „beavatottak” fognak rá emlékezni. A „beavatottak”: valakik, akikkel még soha nem találkoztam, de előttem és utánam valamikor mégis arra kószálnak; az út szélén gyarapodó kövek és a csúszós részeken szaporodó lépcsők erről árulkodnak. A gyarapodáshoz és a szaporodáshoz én is hozzájárulok: az utóbbi két hétben legalább ötven követ mozdítottam el a helyéről, hogy hozzájáruljak a zarándokút építéséhez. Így üzenünk egymásnak, mi, a soha nem találkozók.
Sötétedett, mire a domb tetejére értem, nem akartam csúszkálva visszaereszkedni a kanyargós úton, inkább lemásztam a sínekhez vezető pár méteres meredélyen, hogy egy széles, sokak által kitaposott erdei úton térjek vissza a völgybe. Így tévedtem akaratlanul arra a lefelé vezető, széles, de köves útra, amin utoljára Sirdnával mentem le. Egyedül nem szeretek rajta bukdácsolni, futásra alkalmatlan, a legjobb cipőben is kikészül tőle a bokám, és túl hosszú ahhoz, hogy társtalanul kutyagoljon rajta ember. De vészesen közeledett az este, nem mertem visszafordulni. Az út egyharmadánál jártam, amikor egy ponton belém hasított, hogy ott velem valami történt, de úgy, mintha egy másik idő- és térdimenzióban jártam volna közben. Nem tudtam mivel magyarázni az érzést, aztán rájöttem: nem történt semmi, csak végighallgattam Sirdna kesztyűjavítós kalandját. Napokig bolyongott a belvárosban, mire talált egy műhelyt, ahol hajlandóak voltak foglalkozni vele és a szakadt bőrkesztyűjével. Mindenhonnan elküldték: inkább vegyen egy új kesztyűt, mit vacakol. De Sirdna nem az a fajta, aki kidob egy bevált holmit. Makacsul hitt az egyre lehetetlenebbnek tűnő elképzelésében, hogy a kesztyűjavító szakmának van elagláb egy túlélője valahol egy rezervátumban, és ha elég kitartó, előbb-utóbb megtalálja. Megtalálta. Valaki Stadler Ernőnét ajánlotta neki, akinek a Damjanich utcában van kesztyűkészítő, -javító műhelye. Az a néni a szakma mestere, szólt az ajánlás, az Operába is tőle rendelnek kesztyűt a jelmezekhez. Sirdna úgy érezte, nyomon van. Elindult a Damjanich utcába. Égett odabent a villany, lenyomta a kilincset, nyitva volt az ajtó. Egy negyven év körüli nő fogadta. "Hogyne, persze, ezt kár lenne kidobni, szépen meg lehet javítani", forgatta a kesztyűt. "Nem, nem én vagyok Stadler Ernőné, ő az édesanyám. Volt. Tegnap temettük."
2021. 02. 17.
Tíz éve tartó, bántalmazó kapcsolatból való kilábaláshoz kér segítséget egy szép fiatal feleség. Én mostanában nem indítok csoportot, vannak online-alkalmak (nem túl jól működnek a visszajelzések alapján). De ő velem szeretne beszélgetni, monodrámázni. A szponzora engem ajánlott. Szponzora van. Á, értem. Felajánlottam, hogy kezdjen el velem az erdőben sétálgatni, beszélgetni; két-három órát hetente rá tudok szánni, ha sürgős a dolog. Megbeszéltük az időpontot, a helyet. Egy óra múlva hívott, hogy jobb lenne, ha csak online találkoznánk, mert a férje nem engedni el otthonról. Jó, akkor kezdjük ezzel a terápiát, mondtam, intézze el, hogy eljöhessen. Az online-alkalmakat a férjjel a háttérben felejtse el. Azt ígérte, megoldja.
| |
| 331. | [tulajdonos]: kleju | 2021-02-16 12:48 | Ha már öngyilkos nem lehetek, mondta a Hang. Egy csillagot láttam álmomban ébredés előtt. Nem volt nagyobb egy pontnál, de a fénye erősebb volt bármelyik csillagnál, amit a valóságban valaha láttam. Tegnap, mielőtt hazaindultunk, felnéztem az égre, szokás szerint. Érdekes, hogy ilyenkor (búcsúzáskor) már soha nem a vizet bámulom, hanem a feléje boruló eget. A fényes pontokkal teleszórt obszcidiánfeketét. Mintha azt kellene kérnem tőle, vigyázzon a vízre, amíg vissza nem jövök. Milyen fontoskodó tud lenni egy halandó! (Mintha nélküle bajba kerülhetne egy halas tó.)
Egy pár másodpercre visszaaludtam. Félálomban egy gyereket karoló, guggoló nőt próbáltam felemelni a földről. Oda voltak fagyva a talajhoz. Nem bírtam velük egyedül. Az én hátam mögé is kellett volna még valaki, mint az orosz mesében, a répahúzóban.
Elém került a neten Giovanni Battista Lombardi "Nimfa” című szobra (1864). Minden tekintetben szépséges, arányos alkotás; akkor is elismerném, hogy a szobrász nagy művész, ha a nimfa lábujjai felett csörgedező vizet nem faragta volna ki márványból. De kifaragta! Nem vízszerű a patak. Mintha az élet vize folyékony ragasztó volna, ha belelépünk, a lábujjainkra szilárdul, szét kell törni, hogy megszabaduljunk belőle.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 329. | [tulajdonos]: morze-szkła | 2021-02-16 00:06 |
2021. február 15.
Olvadt üveg a tó vize. Nincs elég hideg ahhoz, hogy tükörré szilárduljon. Mégis nézegeti magát benne magát az ég. Az az ég, amit errefelé nem szennyez mesterséges fény, ezért éjszaka olyan, mint a dermedt láva: obszidiánfekete.
Kezére állok a mindenségnek, jobban, mint a tárgyak. Az asztalomon a kancsó, a pohár, vagy, ha távolabbra nézek, az ajtó: szinte tüntetnek a létre való nyitottságukkal. És itt ez a szöveg is. A szemem láttára építi fel magát. Jelen van. Él a léte lehetőségeivel. Míg én? Örülhetek, ha azt mondhatom, előfordulok a többi létező között, mint a sivatag homokjába csapódó villám. Vagy a fogtisztító selyem.
2021. február 14.
Bálint-nap van. Ulabot megköszönteni nem elfelejteni! (A központozásról nem leszokni, mert „Ulabot megköszönteni nem! Elfelejteni!” nem ugyanaz, mint az előző mondat.)
Szombat négy körül érkeztünk a nyaralóba. Kint -4 fok, bent 16. Rogós távirányítóval előre befűtött. A 20 fokos különbség indokolttá teszi a "nyaraló" szó használatát. Ez az első ilyen évünk. Nem esik jól, hogy Rogós kezében a komfortérzésünk, de így szép az élet, ilyen felemás érzések közt, különben uncsi volna, mint a mennyország örök békéje és állandó hőmérséklete.
„Ebédet” főztem, majd öt körül lementünk a partra. A víz leírhatatlan színű. Tompa türkiz? Van ilyen? Itt: van. Közelebbről nézve, mintha olaj úszna a tó felszínén. Ha lenne nálam gyufa vagy öngyújtó, mert mondjuk cigiznék, ami elég nagy hülyeség lenne, megpróbálnám felgyújtani a tavat. De öngyújtó nélkül még önmagamat sem tudom. A lassan, de biztosan készülő regényem címe Lángoló akvárium lesz. A túlpart felett a sötétszürke felhőkből mintha gombafonalak csüngenének alá. Havazik odaát. Felettünk az ég lenvirágkék. A kétféle ég ugyanaz a valóság.
Vasárnap lévén Sirdnával részt vettünk a ref. gyülekezet online istentiszteletén. Én tornáztam közben, Sirdna a nagypapája megsárgult énekes könyvével a kezében „desafinadamente” (itt-ott egy fél hanggal lejjebb vagy feljebb) lelkesen és öntudatosan énekelt, mint egy diaszpórában élő, egytagú gyülekezet. Mindketten pizsamában. Az online-létnek is megvannak az előnyei. Nem jó eldarálni elalvás előtt a Miatyánk-at, hívta fel a figyelmünket Bépé tiszteletes úr. A szószéken tiszteletes, templomon kívül mint egy kópéregény főhőse. Luther azt ajánlotta, hogy evés előtt imádkozzuk el Krisztus imáját, Assisi szerint legalább 88-szor meg kellene ismételni egymás után, hogy igazán megértsük újra s újra, miről szól. Loyolai Szent Ignác úgy vélte, minden szó után egy órát kellene várni, lelkileg elmélyedve. Ezt nehéz lenne most kivitelezni, mondta Bépé tiszteletes kópéúr, estig itt ülhetnénk [ja: ki papi palástban, ki pizsamában], de azt megtehetjük, hogy lelassítjuk és odafigyelünk minden szóra. Bépé nagytiszteletű úr arra is felhívta a figyelmet, hogy Krisztus imája nem úgy kezdődik: „Én atyám”.
Délben verőfényes napsütésben elindultunk megkeresni a szilveszterkor felfedezett vöröskőből épülő házat, amelynek homlokzatán Sirdna szerint az llluminati egyik jelképe látható, a mindent látó szem. Igaz, hogy csak egy háromszög van a homlokzatra téve, a szemet ábrázoló nyílást bele kell képzelni, de hihetőnek tűnt, hogy az Ezeregy éjszaka szépségeit idéző épületet szabadkőművesek építik. Miért ne? Ha eleget fizettek érte? Egy utcával arrébb a jezsuiták húztak fel egy kisebb palotát. Az elmúlt tíz évben gomba módra nőttek ki a földből a luxusvillák a falu külterületén. Vannak köztük ízlésesek, és vannak ízlésficamosak. Az Illuminati-ház az egzotikus épületek közé tartozik. Illik is a tájba, meg nem is. Nem evilági. Sokáig bóklásztunk, mire megtaláltuk. Képzeletben mindketten távolabbra helyeztük. Január 1-én több órás kirándulás után fedeztük fel, hullafáradtak voltunk, minden lépésünk kétszer olyan hosszúnak tűnt.
Miközben ezt írom, a Boldog lelkek tánca szól a Bartókon (Gluck: Orfeusz és Euridiké). Gyönyörűség!
Ebéd után körbeföldeltük a vízórát. A szomszédban kezd életre kelni a szörnyeteg: egy aránytalanul hatalmas, börtönszerű kőépület, az első szintjén úszómedence. Ötven lépésre a tótól! Margit néni gyümölcsfáit (meggy, cseresznye, alma, őszi- és sárgabarack) gyökerestül tépték ki, hogy ez a förtelem világra születhessen.
Este online filmklub Kázsé vezetésével. A Pont Neuf szerelmesei c. filmet beszéltük át. A két nagyobbik fiam is bejelentkezett, az egyik Lengyelországból, a másik Angliából. Ennek örömére Sirdna is beszállt. Kázséval és Enával együtt ez már öt férfi. És én. Fel sem tűnt, megszoktam. A két fiaim személyiségének különbsége jobban kirajzolódott, mint valaha. Nem győztem gyönyörködni bennük. A különbözőségükben (is).
2021. február 13.
„A tengerbe vissza-visszatérő vizek belehalnak" a tengerbe. Valójában azonban nem szűnnek meg -- csupán hazatalálnak.” (Pilinszky János) Haláltudata van halálfélelem nélkül. (Iancu Laura Pilinszkyről)
„A trónus előtt mintha üvegtenger lett volna, kristályhoz hasonló, és a trónusnál középen négy élőlény, elöl és hátul szemekkel tele.” (Jelenések 4:6)
| |
| 328. | [tulajdonos]: podekscytowany | 2021-02-12 19:35 | Kimozdultam ma. A buszon a városba menet teljes fegyverzetben, mint Pallasz Athéné Zeusz fejéből (kedvenc istennőalakom) kipattant a fejemből egy regény tervezete. 2028-ig meg kell írnom. A férjem szerint az túl sok idő.
Találkoztam Gyékával hazafelé jövet. Fánkot készül sütni a családjának. „Rájöttem, hogy a fánknak punci alakja van”, mesélte, „nem véletlenül adták a lányok jegyajándékként a vőlegényüknek.” „Nem inkább gyűrűalakja van, ha már jegyajándék?”, kérdeztem. „Persze, az is benne van, de a punci is, hidd el”, jött a válasz. „Nem tudom, én nem szeretnék annak a tudatában fánkot enni, hogy puncit eszem.” „Mert nem vagy vőlegény.” „Jaaa…” Imádom Gyékát. Nagyon bolond.
| |
| 327. | [tulajdonos]: rzeczywistość-równoległa | 2021-02-12 14:11 | | Dupla tompaság -- ezzel ébresztett ma a Hang. Álmomban minden előkészület nélkül nekivágtam a vakvilágnak. Délre tartottam, de nem tudtam pontosan hova, elfelejtettem megnézni a címet, még a település nevére sem emlékeztem, csak annyit tudtam, hogy várnak valahol, és, hogy AISEC-pályázattal nyertem az utat. A pénztárcám velem volt, de csak néhány ezer forint volt benne. Féltem: hogy lehettem ilyen felelőtlen? Egy kislány is velem volt, szőke, hosszú hajú: a gyermekem. Egy étterem mellett, mire észrevettem, az egyik asztalnál megszerezte a vendégek maradékát. Életre való kislány, gondoltam és egy kicsit megnyugodtam. Egy otthonban az anyósomra és az apósomra bukkantunk. Láthatólag jól érezték magukat. Tudtam, határozottan tudtam, hogy a régi, nagy Magyarország határán áll az az otthon, biztonságosnak tűnt, de nem maradhattunk, mennünk kellett tovább a kislányommal valuta és határozott cél nélkül. Most ébren azt gondolom, hogy az álomnak valami köze lehet az elmaradt szarajevói utamhoz. Utolsó éves közgázosként nyertem egy AISEC-utat, de végül nem mentem el, mert meg akartam írni a szakdolgozatomat, ami már nagyon a körmömre égett. Így ismerkedtem meg a férjemmel az 1988-as szárszói találkozón, mert arra viszont elmentem. Tíz év múlva Szarajevó romokban állt, de nekem addigra már volt egy fiam. | |
| 326. | [tulajdonos]: ... | 2021-02-12 00:13 | „És más református intézményben is folyt a mentés, például a Bethesda kórházban. Az intézet portása a nyilaskeresztes párt tagja volt, de amikor rádöbbent, mit művelnek Szálasiék, elfordult elveiktől. Egyik nap nyilasosztag akart betörni hozzájuk. A portás katonai beosztása magasabb volt, mint az osztagvezetőé. Kijelentette, náluk senkit sem rejtegetnek, tűnjenek el azonnal. Az osztagfő megfenyegette: magasabb rangú tiszttel jönnek vissza, s ha zsidókat találnak, őt is elviszik. Nem jöttek vissza.” (Sándor Zsuzsanna: A világ igazai)
Nem hiszek a nagy RÁDÖBBENÉSBEN. A nyilas portás korábban tüdőbajos volt. A Bethesdában odaadón ápolták a diakonisszák. Munkát is kapott, ő lett a portás. Nagyon tisztelte a diakonisszaszolgálatot Magyarországra szervező, svájci származású Biberaurer család szolgálatban lévő tagját, Bodoky Richárd református lelkészt, a kórház akkori igazgatóját, a férjem nagyapját, aki a tilalom ellenére bújtatott zsidókat, főleg gyerekeket. A portás, amikor az elvtestvérei megrohanták a kórházat, úgy érezte, meg kell védenie a tiszteletes urat és a diakonisszákat. Nem a zsidókat védte, nem arra döbbent rá, hogy mit művelnek Szálasiék. Arra döbbent rá, hogy ha nem falaz, bajba sodorja azokat, akiknek az életét (egészségét) és a munkáját köszönheti.
„A Bethesda olyan volt, mint egy átirányító állomás. Adtuk az árja-papírokat, a hamis igazolványokat és címeket, vagy a Bottyán János lelkész által gyártott családfákat. Hogy aztán a megadott nevek és címek milyen igazgatási szerv hatáskörébe tartoztak az már nemigen érdekelt bennünket.” ( Bodoky Richárd: Személyes emlékek a Filadelfia Diakonisszaintézet diakonisszáinak az 1942-45 közötti időszak üldözötteinek mentésében játszott szerepéről. 1-7- o., Csanády Andrásné dr. Bodoky Ágnes epilógusa.)
„A Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség székházának szomszédságában ennyi embert bújtatni nem volt veszélytelen vállalkozás. Bár a bujdosók meggondolatlan telefonhívásai könnyen bajba sodorhatták volna az egész intézményt, a leleplezést mégis sikerült elkerülniük. A diakonisszák között nem akadt egyetlen áruló sem, a kórház egyetlen megtévedt alkalmazottja pedig a döntő pillanatban mégis a jó oldal mellé állt. Ez a személy a portás volt, akit tüdőbajosként régóta a diakonisszák ápoltak.” (Géra Eleonóra Erzsébet: Református karitatív intézmények a magyar fővárosban 1850-1952, Doktori disszertáció)
| |
| 325. | [tulajdonos]: usta-prawdy | 2021-02-10 15:21 |
A Bocca della Verità a hazudósok kezét leharapja. Ha nem akarsz csonkakezű lenni, mondj igazat, vagy ha már hazudsz, legalább az igazat hazudd (a mondat második fele állítólag zsidó mondás).
A fő bűnöm apám szemében az volt, hogy lánynak születtem. Minden mást el tudott fogadni tőlem. Ezt az egyet nem. Anyám fő bűne nem az volt, hogy nem volt képes fiút szülni. Megszülni megszülte a várva várt fiút, a harmadik testvéremet, de mire kikínlódta magából, a fiúcska, az egyetlen valódi gyerek, a bögyörős, meghalt. Unya nemrég árulta el, hogy a keresztanyám avatkozott közbe, apám húga. Lefizetett egy orvost, hogy indítsák el korábban a szülést, mert Unyának arcüreggyulladása volt. Apámat győzte meg előbb. Így lesz jó, mondta. Unyának attól kezdve nem volt beleszólása semmibe (nem mintha addig lett volna). Az orvos eltette a pénzt, elindította a szülést, és elment aludni. A méhszáj tágulása alapján úgy ítélte meg, hogy még elég sok idő van hátra, ha mégsem, ott vannak a nővérek, szóljanak, addig hagyják pihenni. Szóltak a nővérek, de már késő volt. Mire a szülész előkerült, a fiú már nem élt. Ott voltam a temetésén, Mama engem is magával vitt. Hideg volt a ravatalozóban. És Mama sírt. Csak ez fájt. A többit nem értettem. A kis fehér, felirat nélküli koporsó értelmezhetetlen volt számomra. Nem tudtam elképzelni, hogy abban egy kisbaba fekszik: az a kisbaba, akinek pár nappal korábban még ugrándozva örültem. Mamát ugyanis valaki telefonon arról értesítette, hogy megszületett a hetedik unokája. Jött haza széles mosollyal az arcán a téesz-irodáról: megszületett a testvérkéd, kisfiú. Azóta sem hiszem el, hogy másként történt. A koránkelést, az utazást, a kórházszagot, a hideget, a koporsót, a kisírt szemeket, nem hihetem el. Sokkal valószerűbb, hogy van valahol a világban egy öcsém, és ha elég kitartóan keresem, megtalálom. Ebben a tudatban/hitben nyugodtan elmehettem keresztanyám temetésére. Nem kételkedtem egy pillanatig sem, hogy ő fekszik a koporsóban. Ami Unyát illeti, ő végül is jobban járt, mint Aragóniai Katalin és Boleyn Anna együttvéve. Vagy nem? Ezt sose tudom eldönteni. Talán, ha egyszer azt tudná mondani, hogy így is megérte. Miattunk. A három lányért. Titokban -- orvosi kezelésekre, kontrollra hivatkozva -- járt a városi temetőbe ápolni a sírt. Volt egy apró háromszögletű kapája, az egyik végén gereblyével. Elfért a táskájában. Nagyobbat nem mert magával vinni, nehogy apám észrevegye, és nem is lett volna praktikus, talán fel sem engedték volna egy jól látható földművelő eszközzel a vonatra. Nem tudom. Apám mindenesetre hallani sem akart többé a testvéremről, aki az egyetlen fia lehetett volna. Meg sem lehetett említeni, úgy kellett tenni, mintha nem létezne. Pedig létezik. Egyszer feladok egy hirdetést: Ne bujkálj, öcsi, tudok rólad!
Az SzMK-ülés lement. Nem szipolyozta le az életerőmet, ellenkezőleg, még utána is sokáig hevesen vert a szívem. Túlságosan belelovaltam magam az őszinteségbe. Átestem a lovam másik oldalára, mondhatnám, ha nem ott lettem volna már a múltkor is. Nem valók nekem a felelős funkciók.
A lengyelek, ha valakit le akarnak idiótázni, azt mondják rá: bałwan. Hóember. Tekintve, hogy hogy alig esik hó, egyre kevesebb idióta van. Magyarországon legalábbis.
Rockbalancing. Az utolsó (a legnagyobb) kő stabil elhelyezése kétszer annyi időt vesz igénybe, mint az első hét kő felrakása együttesen.
| |
| 324. | [tulajdonos]: fogadalom | 2021-02-09 17:56 | | Nem kellett volna elvállalnom a szülői munkaközösségi felelős szerepét. Minden megbeszélés után úgy érzem, mintha egy dementor-horda ment volna rajtam keresztül. De most előtte vagyok a zoom-megbeszélésnek. Még tíz perc. Előre kijelentem: nem hagyom, hogy leszipolyozzák az életerőmet. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
