NAPLÓK: EXTITXU-UXTITXE Legutóbbi olvasó: 2024-04-20 10:34 Összes olvasás: 31308Olvasói hozzászólások nélkül| 35. | korrektor: jav. | [tulajdonos]: ... | 2020-06-29 11:47 | 1) Annyi vizet tudok csak átmenekíteni, amennyi őket feléleszti.
2) ... a szokásos előgyász viharfelhői gyülekeznek a fejem felett.
| |
| 34. | [tulajdonos]: ... | 2020-06-29 11:43 | 2020. június 29.
Zajlik az átzsilipelés. Értsd: mániákus takarítás. A ház körül, a házban. Csak belül nem. Ott gyász van. Azt pedig nem lehet „megtakarítani” (hányszor mondta Irálk!). Végig kell élni az összes fázisával együtt, különben még a túlvilágon is visszaköszön. Négy sarokra fogni a tájat, mint egy abroszt, hazahozni a tavat. Mindig megpróbálom. Sose sikerül. Mert mire ideérünk, kilötykölődik a víz, és még örülhetek, hogy nem üres medence marad a helyén, hanem átalakul erdővé. Hát, nem örülök. Ha legalább négyszögletű lenne, ha már nem kerek, az emlékeztetne arra a másik tájra, amiből egy abrosznyit kiszakítottam. Érdekes, hogy a tavat kereknek élem meg. Ennek nincs semmilyen alakja. Meg kellene próbálnom köszönni neki, ahogyan a tónak szoktam, nem megy. Mert tudom (arra számítok), hogy nem köszönne vissza. És ez – az átzsilipelési szakaszban (később már nem érdekes) –annyira tud fájni, hogy ellenséges terepként élem meg. Pedig csak közömbös. Hihetetlen, hogy a virágaim túlélik a távollétemet. Satnyák, de túlélik. Annyi vizet tudok csak átmenekíteni, amennyi őket feléleszteni.
2020. június 28.
„Csillagászok megtalálták a saját csillagához valószínűleg legközelebb keringő bolygót: az NGTS-10b mindössze 18,4 óra alatt kerüli meg központi csillagát, ami éppen csak az úgynevezett Roche-határon kívül van. Ilyen bolygó a fizika törvényei szerint nem is létezhetne. A szakértők szerint a bolygó egyre közelebb kerül a csillaghoz, ami néhány millió év múlva teljesen szét fogja szaggatni.” – írja a Science Alert. Ne gyere közelebb – szólt Isten a csipkebokorból Mózesnek –, és oldd le a sarudat, mert, ahol tapodsz, az már szent föld.
Azon tűnődön, ha valahogyan sikerülne négy sarkára fognom ezt a tájat, mint egy abroszt, talán hazavihetném.
2020. június 27.
Arra riadtam az éjszaka kellős közepén, hogy Sting It's a lonesome old town-ját éneklem teli torokból: „I’m lonely as I can be”. Szuper. Álmomban mindig jó hangom van, és senki nem szól rám, hogy hagyjam abba az éneklést. A thai-masszázsról „beszélgettünk” elalvás előtt Sirdnával. Ő vetette fel a témát. Javasoltam, hogy thai-masszázs helyett foglalkozzunk inkább tájmasszázzsal, elvégre magyarok vagyunk. Lágyhantú mezővé a sziklacsípőket ki öleli sírva? A tájmasszőr.
Kivételesen tudom, merről fúj a szél: a szokásos előgyász viharfelhői gyülekeznem a fejem felett. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 32. | [tulajdonos]: ... | 2020-06-27 12:55 | 2020. június 26.
Ha egy „mezei” ismerősöm, aki még soha nem írt le egy gondolatot sem, egy versszerű képződménnyel azonosít engem (a szűklátókörű, gyáva kis embert, akinek már az is kaland, ha létrára mászik, hogy meggyet tudjon eltenni vitaminhiányos téli és tavaszi napokra a kis nagycsaládjának), nem lepődöm meg nagyon. Ha túlságosan kioktató az illető, ignorálom, ha kedvesen aggódó megnyugtatom pár szóval: ne izguljon, nem áll szándékomban semmi olyasmit elkövetni, amit ő a versszerű képződményeimből kiolvasni vél. Bevallhatja a valóságos ember a naplementét Svájcban? Lemérheti, hány kiló egy hattyú? Ha egy rendszeresen író ember (KÖLTŐ!) kér rajtam számon egy 2018-ban írt verset a jelenlegi állapotomra vonatkozóan, fölöttébb elcsodálkozom: tényleg azt hiszi, hogy én annak a szövegnek a hangulatában élem a mindennapjaimat? Különben, miért ne: naponta belehalni az örökkévalóság tudatába, memento mori, nem erre tanítanak a bölcsek? Nem értem ezt a finnyáskodást: jaj, a halál, jaj, a vég, bármit, csak ezt ne emlegessük! Priviben kell engem figyelmeztetni, hogy nem arról kellene írnom, amiről írok? Hogy el vagyok tévedve? Elvagyok, basszus. Naná, hogy elvagyok. Ez a célom. Imádom a labirintusokat, és eszem ágában sincs kitalálni belőlük. Direkt össze-visszabolyongok bennük. Ha nincs egy valamire való útvesztő kéznél, csinálok magamnak (kapcsiból legyártok akárhányat, akárhányfélét), és jól belegabalyodom. Csak nem gondolja valaki, hogy térképet viszek magammal? Dzsípieszt? Két száz méter múlva forduljon nyugatra, aztán keletre? A dolog ott kezdődik, hogy soha nem ismertem fel az égtájakat. A középső fiam ujjról meg tudja állapítani, merről fúj a szál. Van belső iránytűje. Nekem nincs. Bennem folyamatos újratervezés zajlik, de nem kétszáz méterekre, hanem fényévekre vonatkozóan. Aki ezt nem hiszi, ne járjon utána, mert nem igaz. A jóakarómnak viszont igaza van egy dologban: „Ez nem te vagy!”, írja. Így van! A versem nem én vagyok, ahogyan az állam sem én vagyok. Ki azonos egy testrészével? „Háborúzgatunk, és közben sokat sírdogálunk”, írja valaki a Hobbit és az öt sereg csatájá-ról. Na, igen. És békében éldegélünk, és közben sokat nevetünk. Aki ezt megteheti, miért is aggódik olyanokért, akik ezt nem tehetik meg? A konyhában meggybefőttet készítve, mit siránkozik? Már érik a sárgabarack, és ma is felkelt a Nap, közlöm. A Holdat minden este a helyén a találom. Néha eltűnik, de tudom, hogy ott van. Nem a felelősséget akarom elhárítani magamtól, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy „én” elég nagy távolságból BÁRKI lehetek. (Ki minek gondol, az vagyok annak (N. N. A.) – jaj, hogy ez még mindig nem lejárt lemez!) És EZ ITT elég nagy távolság. Vetítővászonnak éppen megfelelő. A valóság palotájának nem én vagyok a szegletköve. Aki rám templomot épít, legyen tisztában azzal, hogy fövenyre épít. De ezt már leírtam valahol egy másik naplóban. (Emlékszem erre a fövenyes hasonlatra.)
Ma nem a Hang ébresztett. Egy törött kristálytükör villant fel előttem közvetlenül az ébredésem előtti pillanatban. Fekete volt, mint az éjszakai égbolt, csak a középről kiinduló, törésvonalak fehérlettek. Szép, gondoltam, és felébredtem.
2020. június 25.
„Kapcsolódó elemekkel”. Ezzel ébresztett ma a Hang. Előtte egy színes téglákkal kirakott kövezet mintáit figyeltem: az egyes téglák hiányos részeit a többi tégla túlnyúló részei töltötték be, szövetszerű összekapcsolódásokat eredményezve. Kedvem lett volna mezítláb járkálni rajta, de mire ez eszembe jutott, felébredtem.
Elegem van az óriáspókokból. A harapásuk fájdalmas duzzanat, napokig nem bírom lecsillapítani még Aicila aloe-verás készítményével sem. Már három pókmarást összeszedtem. Jobb lenne, ha kiköltöznék mégis a teraszra, ott sosem harapnak meg. Üldögélnek a sarokban, és várják az eledelt. Lóci ma elém tette a tányérját: Anya, elárulnád, hogy ez micsoda, és miért? Ó, apám! Sikerült belefőzni a meggylevesbe egy dagadt potrohú, szőrös lábú pókot. És mire ez kiderült, a saját adagomat már megettem. És még van egy fél fazék leves. Hogy került bele? Valószínűleg akkor szaladt a meggyszemek közé, amikor a fedőt levettem a tartóról, hogy lefedjem a még hideg levest. De nem mindegy? Bárhogyan belekerülhetett. Ott vannak ezek mindenütt. Övék a ház. Fekete szörnyetegek. Nem a kísértetekkel kell kiegyeznem, hanem velük. Na, és hogyan? Eszköztelen vagyok.
Az összes hajgumimat elhagytam. A fonalaim közül kötöttem egyet a hajam végére. Amam jutott eszembe, amikor a halála előtt egy héttel a kórházban megkért, hogy segítsek befonni a haját. Egy vékony, fehér szalaggal kellett bekötnöm a fonat végét. Sosem vettem addig észre, hogy nem hajgumit használ. Szép kislány vagyok, kérdezte, amikor végeztem. Szép, feleltem, és tényleg annak láttam. Előtte fél órával kentem át az egész testét Baba-testápolóval. Volt valami nehézkes illó anyag a testápolóban, amiről én akkor azt hittem, az ő pergamenszerű bőrének a kipárolgása, most, ha nagy ritkán Baba testápolót használok (inkább kerülöm), órákig Amam-szagúnak érzem magam.
2020. június 24.
Úsztam ma. Ötvenöt karcsapásnyit be, és vissza. Már nem sok hiányzott a bójáig, de tartottam magam a tervhez. Kis, emlékeztető adagokban akarom visszaszoktatni magam a vízhez. Ahány éves vagyok, annyi karcsapást engedélyezek magamnak, amíg teljesen gyógyult nem vagyok. (Leszek valaha? „Mutassatok nekem egy egészséges embert, én majd kigyógyítom belőle.” Jung.)
Szeretem, ha egy filmben, amely – minden látszat ellenére – alapvetően az egyensúlyról és annak felbomlásáról szól, nem csak egyfajta csoportnak van joga a kiszolgáltatottsághoz. A Nyomorultak című 2019-es francia filmben mindenki ki van szolgáltatva a gettóbeli viszonyoknak: a cirkuszi mutatványaikból megélni próbáló vándorcigányok, a drogőrületből kijózanodott, muszlimmá lett színesbőrűek, a szexiparból és más üzelmekből megélni próbáló másfajta színesbőrűek (egy idő után követhetetlen volt számomra, ki honnan cseppent a gettóba), az afrikai bevándorlók szülői felügyelet nélkül felnövő félig-utcagyerekei, a gyerekeiket egyedül „nevelő” fekete bőrű anyák, a fekete bőrű polgármester és piros hajú segédje (lehetne vicces figura – nem az), de még a rendfenntartó „erők” = terület ellenőrzésére kirendelt három (!) járőr is: egy (szavakban) négergyűlölő, fekete bőrű muszlim srác, egy vidékről a fővárosba került, kissé naiv latino (a naivat értsd: még van lelke, empátiája és erkölcsi tartása) és végül, de nem utolsó sorban – a kritika szerint rasszista, szerintem csak határátlépő –, meglehetősen nagy egójú (vagy csak mimikrijű?) ifjú rendőrfőnök, aki azt hiszi (végsoron ugyancsak naivul), hogy egyetlen fehér bőrűként képviselheti a Rendet azon a környéken, ahol suttyomban már rég a Káosz az úr, csak arra a pillanatra vár, amikor a kölcsönös erőfitogtatásokkal fenntartott kényes egyensúly összeomlik, mint a kártyavár. A végén a néző képzeletére van bízva, mit gondol, hogyan jön létre majd egy másikfajta, borotvaélen táncoló egyensúly.
Révfülöpön láttam a filmet a két kisebbik fiammal. Gyalog jöttünk vissza Szepezdre. Volt időnk megbeszélni a látottakat.
Nem akarok bántani senkit, ezért így fogalmazok: engem a nyilvánosság véd meg ÖNMAGAMTÓL. A közösségi médiában a privát levelezés „kettecskén” – politikáról, egy harmadik személyről, a szövegeimről, mások szövegéről, az álmaimról, a képzelgéseimről, arról, hogy jó-e a profilképem – olyan labirintusokba csal, amelyekben nem óhajtok bolyongani. Tátogó kórustag vagyok, időnként szánalmas szólókba is belekezdek (amíg rám nem szólok, hogy most már igazán abbahagyhatnám), de duettet nem énekelhetek senkivel. Csak elrontanám a produkciót. Ettől még lehetnek kedvenceim, akikkel néha – közönség előtt – összekacsintok. Vagy nézek rájuk értetlenkedve. De azt veszi a kamera is. Igazságtalan sem szeretnék lenni, mert biztosan nem vagyok vétlen. Mert én is, mint mindenki (!) projekciós felületeket keresek. Ó, mily hatalmas a távolság vetítővászna! „So close no matter how far…” (Metallica) „Elérhetnélek, de túl közel, túl messze vagy…” (Presser) Bla-bla-bla! „Magamat tartani oda árnyékul a fénynek.” (Vajdics) Na, persze. Nárcisz és Ekho.
2020. június 23.
A parttalan vitákra hajlamosakat nem lehetne valahogyan egy tó szélére terelni? Vinnék nekik cseresznyét, és hozzá EGY tálat.
Tegnap lementem a fiúkkal a tóra, ők úsztak is, én csak térdig mertem bemenni a hideg vízbe. Még nem érzem teljesen gyógyultnak magam, és még egyszer nem játszhatom el azt, amit a múlt héten, maikor éppen hogy csak kijöttem a torokfájásból, és képes voltam újra megfázni. Erősen fújt a szél. Óbag szerint keleti, én délinek éreztem, de lehet, hogy nyáron a keleti szél is elég meleg. Mary Poppins erről többet tudna. Vacsora előtt Icól még gördeszkázni is akart. Én abban már nem veszek részt, mondtam, inkább előkészítem a vacsorát. Jó. A fiúk felmentek a szobájukba átöltözni, én bekapcsoltam a rádiót. Az első hangról tudtam, hogy a Kékszakállú herceg vára szól. A legeleje.
– Anya, nem lehetne ezt most kikapcsolni?
– Nem. Ezt most nem. Ti úgyis elmentek. Amíg ti gördeszkáztok, én pont végigtudom hallgatni.
– Az az igazság, hogy nem bírom az operát.
– Sokan nem bírják, de ez nem akármilyen opera. Ez Bartók. A Kékszakállú herceg vára. A szövegét Bereményi Géza írta, az, aki a Cseh Tamás-dalok szövegét is. Itt van nyaralójuk. Amikor Ulab kicsi volt, rendszeresen láttam a parton. Ott feküdt tőlem két méterre fűzfa alatt egy kockás pléden. Ó, a Balaton, régi nyarakon, nem volt még vitorlás hajónk.
– Jaj, Anya, ne! Könyörgök, ne énekelj! Inkább hallgasd az operádat.
– Jó. Menjetek. A többit majd vacsora közben elmesélem. A Kékszakállút.
Horgoltam közben. A menyjelöltemnek, Aicilának akarok küldeni ajándékba egy jázminmintás konyhai alátétet. Ulab „rendelte”: csinálhatnál egyet Aicilának is, biztosan örülne neki. Szombaton utazik Ulab Ósravba. Ógabnak holnapnak haza kell mennie a szerenád miatt, addigra készen kell lennem, hogy el tudja vinni a horgolványt Ulabnak. Érdemes volt beleszeretnem a jázminmintába. Már fejből tudom, és nem kell úgy odafigyelnem, mint az elején, félálomban is jól haladok vele. Ha mégis eltévesztek valamit, az abból derül ki, hogy a kör elkezd hatszögesedni. Akkor le kell bontani az egészet a hibás részig. Jó esetben, nem a legelejéig. Lehetne hatszög alakú is a horgolvány, de az a kezdők alakzata.
Nem a tó betegített meg, hanem a vízhiány, ezt most, hogy már jobban vagyok, világosan látom. Fél öt van, reggel nyolc óta fent vagyok, és a teáskancsóból nem fogyott ma semmi. A szabály mostantól: minden pisilés után egy csésze teát meg kell innom. Ma cickafarfű, holnap menta.
Sirdna tegnap este haza autózott, a fiúkat (a két kisebbik nehezen, de rábeszéltem a pár nap balatonozásra. Le kell szedni a meggyet. Befőzni.
– Ki találta ki, hogy Dzepezsen lenni jó? – kérdezte a középső fiam.
– Én – feleltem.
– De csütörtökön szerenádot adunk.
– Szerenád? Ó, az nagyon fontos. Addigra visszamész.
Ulab most telefonált, hogy már vonaton ülnek. Ők nem hívtak volna fel. Meg vannak bántódva. De jönnek.
Nagyon elcsodálkoztam, amikor Szeróf, a volt osztálytársam (most neves atommagkutató) azt mondta az egyik nyári összejövetelünkön, hogy a miénk volt a legrosszabb osztály. Akkoriban még minden évben találkoztunk; az osztály magja legalábbis, amelyről azt hittem, nem tartozom bele, amíg rá nem jöttem, hogy kizárólag rajtam múlik: ha oda megyek, benne leszek, ha nem, nem. Én mindig úgy éreztem, a világ legjobb osztályába járok; ennek több bizonyítékát is láttam menet közben, utólag pedig az évenkénti találkozókat. El nem tudtam képzelni, hogy, az az osztály például, amelyikbe Asók járt, ilyesmire képes ennyi év után. Azért nem, mert amikor a zágzökön egy évig együtt instruktorkodtam Asókkal (tőle tanultam egy gólyatáborban a kedvenc csángó népdalomat: Elment az én rózsám…), rákérdeztem erre, és azt mondta eszükbe sem jut a kerek évfordulók közt találkozni. Szeróf szerint az övéké volt az elit osztály, többek között azért, mert belőlük került ki a legtöbb ZSIK-tag. (Köztük volt Asók is.) Évzárókon, évnyitókon és különféle állami ünnepeken mindig őket futtatták a tanárok. Mi csöndben ellenálltunk. Az iskolai ünnepélyek végül is elég szórakoztatóak voltak, mert Óbah viccei és szójátékai végiggyűrűztek az egész osztályon, csak arra kellett vigyázni, hogy arcunkra ne üljön ki abelül vulkánként fortyogó nevetés. A vicc (az igazi) az volt, mint utólag kiderült (nemrég az egyik osztálytalálkozónk tudtuk meg, én legalábbis akkor tudtam meg), hogy Óbah volt az osztályunk egyetlen kiszese. Most ő az aidém-birodalom vezérigazgatója, előtte kroywen-i nagykövet. Én nem léptem be a ZSIK-be, amikor felajánlották, és nem léptem be később a Trápba sem, pedig a zágzökön az egyik tanárom azt mondta, enélkül hiába vagyok olyan jó tanuló. Amikor a fiút, akivel jártam, be akarták szervezni ügynöknek, lakás, autót és jó állást ajánlva neki cserébe, és világossá tették, hogy a környezete minden lépéséről tudni akarnak, a leendő feleségééről is, én szakítottam vele, bár végül nem fogadta el az ajánlatot, csak elgondolkodott rajta,de ez nekem éppen elég volt. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem csak ezért szakítottam vele; ez csak az utolsó csepp volt a pohárban. És azt is hozzá kell tennem, hogy a mai napig hiányzik. A tenyerén hordozott. Tánc közben szerettem bele, és később is a tánc volt az egyik legfőbb közös örömünk. És sok minden más. A két és fél év alatt, amit az életemből vele töltöttem, több közöm volt hozzá szenvedélyügyileg – nem tudom pillanatnyilag másként nevezni –, mint amennyi a férjemhez valaha volt és lesz.) Már végzős közgázos voltam, amikor Tloszthemén rá akart venni, hogy lépjek be a Zsedif női szervezetébe, a Zila Raszdam-ba. Sokáig neheztelt rám, amiért visszautasítottam. Azóta tudom, milyen üvegfalnak lenni, amikor keresztülnéznek az emberen. A legutóbbi Cseh Tamás-emlékkoncerten találkoztam újra a tekintetével (ennyi idő kellett neki ahhoz, hogy felengedjen a jég.) Felcsillant a szeme, amikor meglátott, még meg is ölelgetett. Őszintének tűnt az öröme. Valaki egyszer azt mondta, szörnyű, hogy „ezek” mindent kisajátítanak. Cseh Tamást is. Eltűnődtem ezen a megállapításon. Nem tudtam megítélni, nem téved-e. Ott azon a koncerten értettem meg, hogy nem lehet teljesen igaza. Mert csak oda kellett mennem, és világossá vált, hogy vannak közös kincseink. Például Cseh Tamás dalai. Udvaros Dorottya, Mishura, Rudolf Péter és mások tolmácsolásában. Bereményi szövegei. Azé ez emberé, akit kb. harminc éve fecske-fürdőnadrágban láttam a dzepezsi strandon. Tőlem két méterre feküdt a fűzfa alatt egy kockás pléden. Ó, a Balaton, régi nyarakon. (Anya, kérlek, ne énekelj!)
| |
| 31. | [tulajdonos]: ... | 2020-06-21 15:13 | 2020. június 21.
„Meghalt a király! Éljen a király!” Kezdek átesni a Jó másik oldalára.
Sütés-főzés: vendégek jönnek. Az ebédillat mellé megtelik fénnyel a ház. Nem mintha eddig sötét lett volna. Napok óta először nézek újra tudatosan tükörbe. Sokat barnultam. Ha így folytatom, nyár végére fekete leszek, mint az ördögök. Vagy a cigányok.
2020. június 20.
„Tizennégy évvel azelőtt, amikor te még meg sem születtél” – ezzel a mondattal ébresztett ma a Hang. Kérdeztem Unyát telefonon, mi volt 1950-ben. Nem tudom, felelte, négy éves voltam.
Kezdek meggyógyulni, de vigyáznom kell, mert folyton nyitva hagyom a gázcsapot, csak a palackot zárom el. Koronavírus-járvány idején gázmérgezésben meghalni vagy felrobbanni nem lenne illendő. A receptem, ami rohamos javulást idézett elő: sós vízzel inhalálni, utána kiállni a tűző napra, ne hűljön le túl hirtelen az arc (erre Unya figyelmeztetett) Az időjárásnak előtte szólni: hagyja abba a medárdkodást.
„Szemtelenül felvonta a szemöldökét.” Leírtam. Kijavítottam.
Mindenkinek van családja. Apja, anyja minimum. Ha valakit megszeretek, az anyját is szeretem, mert ő szülte erre a világra, amelyben én is élek. Az apját is szeretem, mert tőle fogant a világba, amelyben én is megfogantam. Nehéz lehet tömeggyilkosok, hétpróbás csalók, pojáca– vagy szörnyeteg–politikusok, leszerepelt sztárok gyermekének lenni. És nehéz lehet az ilyen gyermek párjának lenni. Ne bántsd az anyádat, nélküle te nem lennél, és én akkor mihez kezdenék? Kereshetnék olyan embert, aki maradéktalanul szereti a szüleit? Van olyan?
2020. június 19.
E. S. G. de U. nem az írók írója, helyenként bosszantón ügyetlen, máshol erőltetett (di-dak-ti–kus), de egyet el kell ismernem (így a könyv vége felé): gyomorszorító hitelességgel ábrázolja, hogyan történhet meg, hogy egy kiszolgáltatott helyzetben lévő gyermeknek senki sem segít, noha ő ezerféleképpen jelzi, hogy bajban van. Kurvanagy bajban. Szeretne ő kikerülni a szerepből, amit rá osztanak: megpróbálja „elmesélni”, mi történik vele (értsd: mire kényszeríti a kiszolgáltatottságát kihasználó környezete). Micsoda képesség ez a mesélni tudás! Pedig az „ilyen” történésekről hallgatni szoktak. Afázia=a beszéd üres helye. Az értelmezhetetlen történésekre nincsenek szavak. Ennek a lánynak vannak szavai, meg tudja fogalmazni, amit átél. Hiába. Senki nem hisz neki. Annyira abszurd, ami vele történik, hogy nem megrontóját tartják betegnek, hanem őt: túl élénk fantáziával megáldott (megátkozott?) gyereknek. Amit ő „tud”, az a környezet szerint csakis kitaláció lehet. A mesélőkészség a porba hull. Vele együtt.
Egy fokkal jobban vagyok: szereztem fokhagymát a piacon. Tegnap nem volt erőm elmenni vásárolni, az embereket sem akartam ijesztgetni a folyamatos orrfolyásommal és tüsszögésemmel. Ha ez a koronavírus, csak egyet kérek az (v)égtől: hadd fejezhessem be ezt a könyvet időben. Nem szeretnék eldolgozatlan szálakat hagyni magam mögött.
A gyógyszer-absztinenciám negatív függőség, ezzel tisztában vagyok. Aki egy soha egy kortyot nem mer meginni, fordítottan függ az italtól. Én a gyógyszertől függök, fordítottan. Unya két marékra szedte. Kettőnk statisztikai átlaga fél marék. (A marokszedő parasztlányból marékszedő lett. Nekem egyik sem műfajom.) A régiszépidőkben, amikor még szinte ingyen lehetett gyógyszerhez jutni, Unya és Amam postán küldözgettek egymásnak bevált pirulákat, dobozszámra. A nyolcvanas évek elején, amikor az első egyetememet végeztem éppen Amaméknál voltam, amikor Idlyáhimból csomag érkezett egy levél társaságában: a doktor úr nekem magas vérnyomásra ezt ajánlotta, vizelethajtónak azt, ízületi fájdalomra amazt, gyomorégés ellen emezt. Kedves Leányom, érkezett vissza egy pár nappal később a válasz, köszönöm a gyógyszereket, amiket küldtél, írod, hogy száraz a szemed, küldök a cseppekből, amiket a doktornőm felírt, repedt sarokra találsz a dobozok közt egy kenőcsöt, csak vigyázz ne keverd össze azzal, amit visszérre küldtem.
Felhívtam Sirdnát, hogy hozza utánam a kis bioptron-lámpámat, amit Unyától kaptam kb. tíz éve, és csak akkor jut eszembe, ha baj van. Volt egy természetgyógyász fül-orr-gégészem, aki egyszer egy nagyon súlyos arcüreggyulladásból gyógyított ki. Hozzá jártam bioptron-lámpás utókezelésre, ötszáz forintot kért alkalmanként (kb. húsz éve). Tőle tudom, hogy a polarizált fény gyógyító hatását évezredek óta ismerik. A sámánok reggelente egy tó szélére állították a betegeket, amikor a nap fénye egy bizonyos szögben érkezett a víz felszínére, a fehér sugarak a prizmahatás miatt felbomlottak (jól írom?). Ez vagy igaz, vagy nem (marketingszövegnek mindenképpen hatásos), de holnap reggel megpróbálom megérezni, mikor áll be az a „bizonyos szög”. Ha a tó betegített meg (bár nem igazán tudok róla ilyet elképzelni), most gyógyítson is meg.
Az áldozatszerepből való kilábalás legfőbb akadályát nem az áldozattal szemben elkövetett rémségek jelentik, hanem az, hogy a legtöbb áldozat szereti a gondozóját. Vagy legalábbis erősen kötődik hozzá. A legkegyetlenebb, legérzéketlenebb embernek is lehetnek szeretetre méltó cselekedetei. Meggyet szedtem ma az öreg fáról, aminek a törzse belül elkorhadt, csak a külső kéreg maradt meg félig. Kb. tíz éve majdnem lemondtunk róla, de Sópa megkapargatta és valamivel bekenegette kívül belül a pár centi vastag kérget, és az, mintha meg akarná hálálni a törődést, a következő tavaszra ágakat, még egy évvel később már fürtökben lógott rajta a termés, olyan sűrűn és tömötten, amilyet én még életemben nem láttam. Mintha nem is meggy, hanem szőlő termett volna azon a fán. Még mindig van a fenti szekrényben abból a befőttből, amit azon a nyáron tettem el. Azóta is szépen terem a kéreg, nem mindig roskadásig, azt talán nem is bírná el minden évben. Három-négy évente nekilendül, akkor megint lehet sokat befőzni. Közben felnevelt maga mellett egy fiatal fát, aminek egyre vastagabb a törzse, és a termése is minden évben egyre több. Lassan teljesen elveszi a fényt és a nedveket az „apja” („anyja”?) elől, és az kénytelen lesz belátni, hogy most már tényleg vége. Ha Sópa meghal, előre látom, hogy ebbe a fába fog beköltözni. Kíváncsi vagyok, melyikük megy el előbb.
2020. június 18.
Húszezer frankot egy szoborra kidobni, micsoda pénzpocsékolás, adjátok ide azt a pénzt, én majd felállok a talapzatra, kiáltott fel Rossini, amikor a barátai a születésnapján egy szoborral akartak neki kedveskedni, és ehhez pénzt gyűjtöttek. (Bartók)
Menta-, zsálya- és cickafarkfű-illat lengi be a házat. Sikerült még az eső előtt begyűjtenem a kertből a gyógyfüveimet. A jegesmedve-ruhámban mentem ki a kertbe (gyógyszer híján csak dunsztolni tudom magam), tele lett a bundám fűmaggal. Ha nem folyna az orrom, a számmal szedegetném ki magamból a kis kalászokat, mint a kutyák a bogáncsot. Még jó, hogy bolhás nem vagyok. Bár, ki tudja. Egy bogaras vénasszonynak miért pont bolhája ne lenne?
2020. június 17.
Megnéztem a Zárójelentés-t, Szabó István legújabb (?) filmjét a révfülöpi strandon. Még világos volt, amikor elkezdődött. Valami – valószínűleg egy pók – megcsípte közben a bal kézfejemet, mire hazaértem feldagadt. Vonat már nem volt (az utolsó háromnegyed kilenckor ment el, negyed órával a film kezdete előtt), negyed tizenkettőkor indultam vissza Szepezdre, gyalog. Stoppolni nem mertem, nem is akartam. Egy óra gyaloglás, mi az? Nappal semmi. Éjszaka érdekes megállapításokra lehet jutni egy ilyen gyalogút során. Mindenkinek javaslom, nem csak az ötven feletti nőknek, hogy egyszer próbálják ki. Megállapításaim:
1. Idegen faluban mászkálni késő éjszaka félelmetesebb, mint a saját falunkban, ezért jobb a sajátunkba megérkezni, mint fordítva.
2. A két falu közötti sötét szakaszok kétszer olyan hosszúaknak tűnhetnek, mint a megvilágítottak, akkor is, ha igazából fele olyan hosszúak.
3. Az ember nem félelmében pisil be, amikor végre belép a házba, hanem a megkönnyebbüléstől; a félelemtől inkább nem pisil, mert nem mer megállni útközbe egy ilyen pitiáner dolog miatt.
4. A ház kapujához érve be kell látni, hogy a neheze még hátravan: át kell sétálni a kert azon szakaszán, ahol előző éjszaka ugyanebben az időben (éjfél után pár perccel) vaddisznócsámcsogást lehetett hallani.
5. A kulcscsomóval elég hangos zajt lehet csapni.
6. A kaput érdemes jól bevágni akár többször is mielőtt belépünk, és nem árt a lábunkkal kisebb dobbantásokat végezni.
7. Ha jó hangunk lenne, felidézhetnénk egy operaária-betétet a filmből (van benne elég sok). Ha nincs jó hangunk, akkor is meg lehet próbálni, már csak azért is, mert aki énekel, az nem fél.
8. A film is mintha valami ilyesmiről szólna. Tehát elég jó. Ha nem is zseniális alkotás.
2020. június 17.
Felhívott ma Gyéká, az egyik szomszédasszonyom, hogy tegnap megnősült a fia, szűk családi körben. Időzített bombának éreztem a hírt, amihez igazából semmi közöm, de a hívás előtt pár perccel, valamit keresgélve, belenéztem a Sherlock-sorozatból abba a jelenetbe, amikor Sh.-nak (Benedict Cumberbatch) násznagyként beszédet kell mondania barátja, Watson esküvőjén. Három sorozatot néztem eddig végig, mindhárom fiam kedvéért egyet-egyet. A Sherlockot a középső fiam ajánlotta. Lenyűgözött. Ennyire vonzódnék a zseniális szociopatákhoz? De ki nem? Manapság. Érdekelne, hogy ki nem. Lehetetlen, hogy ez mindenkinek bejön.
Az ősbizalom inverze az ősbizalmatlanság? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy kényelmetlen érzést kelt bennem, ha valaki személyes üzenetben („priviben”) akar bennem szövetségest keresni más ellen, aki vagy az ősellensége (maga a Sátán), vagy csak az éppen aktuális kisördöge: folyton borsot tör az orra alá, milyen bosszantó lehet! De miért kellek én ehhez? Akit egy kicsi is LÁT engem, mert IDE-figyel rám (akit nem érdekből érdeklek), rég’ tudhatja, hogy rosszul viselem a konspirációt, amikor valaki azért akar hű ebévé tenni, hogy más ellen uszítson: gyere csak ide, te kis koszos, egy kicsit megvakarom a hasadat, de aztán, uccu, szaladj, harapd meg nekem azt a bácsit, jó kutyus! A priviket amúgy is kerülöm. Engem egy KÖZÖSSÉGI médián ne akarjon senki magának kisajátítani. Ha mások nem látják, amit Valakinek írok, börtönben érzem magam. (Amikor a gondolataimat vagy a véleményemet akarom közölni – nem arról van most itt szó, hogy mikor és hol találkozunk legközelebb.) A mások háta mögötti szövetkezés nem az én műfajom, sajnálom. Nem érdekel, ha emiatt barátokat (?) veszítek. Befoghatnak habzó szájú vérebnek, előbb-utóbb úgyis megszököm. Olvastam Jack Londont, eleget.
Ki kellett raknom az előbb egy pókot az ajtón. A lámpaállványt akarta beszőni, ami mellett fordítok. Most utólag már sajnálom, hogy kiraktam. Ellettünk volna itt együtt az asztal mellett. Amúgy is zavarnak a lámpafény miatt köröttem röpködő rovarok: a molylepkék, az árvaszúnyogok és a fátyolkák. A fátyolkák nem. Azokat mindig is szerettem. Tegnap este rászállt egy a bal kézfejemre. Percekig úgy gépeltem. Hűvös van mostanában esténként, az eső lehűtötte a levegőt, a fátyolka valószínűleg a kezem melegét kereste. Nem emlékszem, mi lett vele. Meguntam, hogy nem tudok miatta a fordításra figyelni, és lefújtam a kezemről?
Lassan lerohad a fáról a cseresznye, de már érik a meggy. Így lépegetünk szépecskén előre, pajtások. Majd jön a sárgabarack, aztán az őszi. Kár, hogy téli barack nincs. Barack, barakk. Mama számolta így az időt, egyik gyümölcséréstől a másikig. Nem azt mondta, hogy a háború már a vége felé járt, amikor elvitték a zsidókat a nagyváradi gettóból, köztük azt a családot is, akiknek a gazdája megbízásából tizenhét évesen ő hordott be élelmet egy kosárban. Egy lefizetett őrnek kellett a misszióhoz szemet hunynia: hátra gyalogolt, mintha a gettó kaputól legtávolabb eső részében különösen fontos dolga lett volna szerdánként, alkonyattájt. Ha valaki csak őt figyelte volna, érdekes következtetéseket vonhatott volna le a gettóbeli szokásokat illetően: vajon mire kellett annak az őrnek annyit járkálnia azon a fertályon? Titkos összeesküvést akart leleplezni? Cseresznyevirágzáskor vitték el őket, így mondta Mama. Hogy kik, azt egyszer sem említette. Mintha ez nem lett volna fontos információ. A cseresznyevirágzás fontos információ volt. Virágzott a cseresznye, amikor a zsidókat vitték. Már érett a meggy, amikor Váradot bombázták. Kik? Talán nem is tudta. Háború volt, nagybetűvel, sorszám nélkül. Zsidókat vittek el, városokat bombáztak – nem elég ez információnak? Aki akar, pontosítson.
2020. június 16.
A vaddisznók becsörtetnek a kertbe, csámcsogva eszegetik az ajtó előtt a földre hullott cseresznyét. Nem zavartatják magukat. Egy anya, három csíkos hátú kismalaccal. Elzavarhatnám őket, de nem teszem. Miért tenném? Lehet, hogy én vagyok az az anya. A fiaim éhesek, a veszélyt vállalva is gondoskodnom kell róluk. Ha az Ember kiáll az ajtó elé, csörtetve rohanok vissza a kölykökkel a szomszéd kertbe a kerítéslyukon át. Észre sem vettem volna, hogy mit művelek, ha nem szól rám Sirdna. Emberként a házat hallgatom, ahogyan zenél. Sirdna telefonon hívott fel, hogy legyek óvatos, mert már a szomszéd kertben járok. Mintha ő Budapestről, az Annovációs Minisztériumból is látna mindent, amit én nem. Persze, Návtsi szólt neki: Ókina a malacaival már megint kint garázdálkodik a kertben, ahelyett, hogy fordítana; így sosem készül el az a könyv.
„Mutassatok nekem egy biztos pontot, és én kimozdítom sarkaiból a világot.” (Arkhimédész)
Hatalmas, rozsdás kertkapu előtt álltam álmomban. Nem volt rajta lakat, és a retesze sem volt behúzva, de a Hang ezt mondta: „Todavía no.” Még nem.
Egyszerűen vagy bonyolultan? – ez foglalkoztatja napok óta a tudattalanomat (?). Mintha azt gondolnám álmomban, hogy feleslegesen bonyolítom túl a dolgokat. Mindenfélét összeálmodom, amire ébredéskor már nem emlékszem, hull vissza minden a sötétbe, csak egy-egy motívum marad meg, mintha villanófénnyel lenne megvilágítva. Egy szövegben a pontok helyét kerestem, és azon bosszankodtam közben, miért csinálom ezt, amikor egyszerűbb lenne elhagyni az írásjeleket. Láttam egy hattyút a kloákájában lévő tojással együtt. Bírom, hogy álmomban röntgenszemeim vannak. De a hattyú csak Pilinszky hattyúja lehetett a Terek-ből, itt ugyanis eddig még csak vadkacsákkal találkoztam. Ki tudja, igaziak-e? Lehet, hogy Ibsen vadkacsája mindegyik. A konyhában hetek óta a falakból szól a zene. A Bartókon valaki – egy műsorszerkesztő – bútorzenének nevezte Eric Satie kompozícióit. Bizonyos zenék, olyanok, mint a berendezési tárgyak, mondta, ugyanúgy részei lehetnek a háznak, mint a fotel, a szofá vagy a komód. És az emberek? Én? Lassan egybenövök a székkel, amin ülök.
2020. június 15.
Szeretem a változással járó a szomorúságot. Ahogyan a nyárból egy nap alatt visszazuhanunk az őszbe. Miért ne lenne ez a szomorúság ugyanolyan értékes (szeretnivaló), mint annak az öröme, hogy javul az idő.
Az ember azt hinné, hogy a víz fodrozódásán pontosan látszik, merről fúj(dogál) estefelé a szél, de nem. Egyrészt, általában több felől fúj(dogál) egyszerre, másrészt a helyükre visszakerülő hullámok ellentétes mozgást mutatnak. A vízfodrokból így kialakuló mintázat csipkeszerű, pontosan az a pávafarok-minta, amit régóta meg szeretnék tanulni.
„En cristiano!” Ezt mi így mondanánk: „Magyarul beszélj, lécci!” De ez spanyol (baszk) környezetben hülyén hangzana. A „spanyolul beszélj” sem jó, hiszen a fordított szövegben magyarul beszélnek. A szó szerinti fordítás, „keresztény nyelven”, a magyar olvasónak nem mond semmit. Marad ez: „emberi nyelven beszélj!”.
Meghalt egy százegy éves nő a koronavírus okozta szövődményekben, de ismét lehet esküvői partikat rendezni. Az ember az gondolná – az izzadságszagból kiindulva –, hogy a hullaszag savanyú, de nem az. Édeskés, émelyítően édeskés a halott test illata. Dédnagymamámat még háznál temettük. Abból a szobából, ahol meghalt, minden bútort és tárgyat kivittek. Csak egy asztal maradt ott, arra került a koporsó, körülötte székek a siratóasszonyoknak és a virrasztóknak. Mire a rokonságot távirattal összeverbuválták, négy-öt nap is eltelt. Már szaga van, mondta az egyik nagynéném, gyertek, egyetek birkapörköltet, biztosan megéheztetek. Egy falat nem ment le a torkomon. De később mégiscsak ettem én is. Nem halhat éhen az ember, csak mert hullát lát.
Szerencséje van a fiúknak, pont mire ideérnek, hétvégére belangyosodik mindig a víz. Elmennek, visszahűl. Napok óta nem esett. Tegnap este megjött a vihar éppen akkor, amikor a szövegben, amellyel foglalkozom, fekete fellegek érkeznek a tenger felől, és valahol a távolban mennydörögni kezd. „Olyan volt, mintha a lány hozta volna meg a vihart, mert valahol, messze a távolban megdördült az ég, és a parti sziklafal visszhangozva felelt rá, éppen akkor, amikor Annabel megszólalt: – Hoztam neked valamit –…” Itt tartottam, amikor a Balaton felett megdördült az ég.
2020. június 14.
A fiúk leszedték a cseresznye nagy részét (szárastól), és elmentek. Most megint egyedül leszek öt napig. Elképesztően jó jazz-műsor megy a Bartókon (23:33), nem tudom, kik játszanak. Meg kell tudnom! Egy Panasonic-rádión szól a konyhában a világ a legjobb koncertje, mindjárt elájulok! Bemondták, és nem hallottam! Valamilyen … Jazz Band (csodás…). Kínai tradicionális dallamok, az egyik számuk Summer Palace. (Napokkal később: Golden Buddha Jazz Band, a szaxofonosnak rasztahaja van) https://www.youtube.com/watch?v=eT-Yi2qP0rY&list=PL3GoN-27r0zJkrCnx1E-OCnJdNC08v-it&index=1, https://www.youtube.com/watch?v=-D-iz2HKSmw, https://www.youtube.com/watch?v=jHLSRGnZdKs)
Tele kertem zsályával. Ezt ma fedeztem fel, és repdestem az örömtől (a fiúk nem nyírták le, mondván, "szépvirág"). A legjobb gyógynövény-gyűjtőhelyeim újabban áldozatául esnek az általános fűnyírásnak és bozótvágásnak. Egy pár éve a kert mellett a Balaton felé eső részen még az egész évi cickafarkfű-adagomat be tudtam gyűjteni, most tövig le van nyírva a fű az egész domboldalon. Egy másik kert kerítésrácsán keresztül benyúlva tudtam csak kitépkedni két-három teára valót. Ott tartunk, hogy cickafarkfüvet kell lopkodnom másnak a kertjéből! Orbáncfű-lelőhelyeim is voltak, tavaly nem találtam meg egyet sem, pedig az orbáncfű egész nyáron nyílik. Azért még reménykedem, hátha mégis csak korán van még. A „kiskertembe” évekkel ezelőtt ültettem vízi mentát és citromfüvet, virul mind a kettő, főleg a citromfű. A zsályának azért is örülök, mert tegnap este óta kapar a torkom. A futballpálya mellett virágzik a hárs. Be kell gyűjtenem, mielőtt teljesen elvirágzik.
– Mi ez a nyálzene? – kérdezte fentről lejövet Ulab. Tízig aludt, még alig látszanak a szemei. A hangja még olyan, mintha víz alól beszélne.
– Tudod, hogy mi – feleltem – , láttad te is az Amélie-t. Többször is.
– Ja, nem szeretem a zenéjét.
– A filmet sem?
– Azt se nagyon… De tudom, hogy te imádod.
– Te is imádtad, főleg azt a jelenetet, amikor Amélie megleckézteti a zöldségárust.
– Ja, az tényleg tök jó. Már gondoltam rá, hogy ki kellene próbálni.
– Ráférne körülöttünk pár emberre.
– Rá bizony. Néhány faszkalapra.
– Mert mi nem vagyunk azok, ugye?
– Nem. Miért lennénk? De ezt a zenét most kapcsold ki, lécci, mert nagyon idegesít.
| |
| 30. | [tulajdonos]: ... | 2020-06-21 09:56 | Hermione Eyre: Viper wine („Viperabor”) – lektori vélemény
Hermione Eyre regénye posztmodern alkotás: a 17. században játszódó, valós eseményeken alapuló történetbe 21. századi elemek keverednek.
CSELEKMÉNY
Kenelm Digby udvari nemes, híres utazó és alkimista tudós feleségül veszi London ünnepelt grófkisasszonyát, Venetia Stanley-t, akit huszonéves korában a királyi udvar legszebb udvarhölgyeként tartottak számon. Ragyogó szépségéről költemények és festmények születtek (a regényben is helyet kap Van Dyck róla készült híres portréja és Ben Johnson költeménye). Gazdag férfiak keresték a kegyét. Ha a hintójával végigvonult a városon, tömegek tódultak az utcára, hogy egy pillantását elcsíphessék és megcsodálhassák legújabb ruhakölteményeit. Öltözködését, frizuráját, fesztelen viselkedését sokan másolták. Ám amióta férjnél van és gyerekeket szült, az emberek már nincsenek úgy oda érte, mint korábban.
Venetia megszokta, hogy csodálják szépségét. Most retteg, hogy elveszíti vonzerejét. A királyi udvarban egy ideje már nem ő a „sztár” szépség, hanem egy nála fiatalabb nő. Még csak harminchárom éves, de már több foga hiányzik, s a bőre is kezdi elveszíteni hamvasságát. A férje, aki továbbra is szépnek látja, nem támogatja, hogy fiatalító szereket használjon. Szereti a feleségét, nem bánja, ha az lassan megöregszik. (Bár az egyik utazásáról óriás csigákkal tér vissza, felségét azonban nem tudja rávenni a csiganyál használatára). Venetia nem tud beletörődni a mulandóság gondolatába. Megfogadja, hogy addig nem mutatkozik fedetlen arccal a nyilvánosság előtt, amíg gyógyírt nem talál az öregedés ellen. Meg akarja állítani az időt, hogy örökre szép és fiatal maradhasson. Ennek érdekében minden követ megmozgat. Így talál rá titokban Lancelot Choice készítményére, egy viperahúsból készült főzetre (a „Viperaborra”), amelybe a sarlatán gyógyszerész vemhes kancák vizeletét felhasználva ösztrogént kever, ráadásul még ópiumot is, hogy a vevőit a szérumtól függővé tegye. Venetia titokban megrendeli a szert.
Férje, Kenelm Digby mindeközben a saját kísérleteivel van elfoglalva. Nagyszabású tervei vannak: az aranycsináláson túl (hogy, hogy nem) a fiatalság helyreállításával és az élet meghosszabbításával foglalkozik. Feltalál egy távgyógyító módszert, amellyel úgy lehet sebet gyógyítani, hogy nem szükséges a beteggel találkozni. A módszer lényege abban áll, hogy a fegyvert kell kezelni, nem a sebet. A seb a levegőn keresztül kapja meg a gyógyító atomokat. Érdeklik továbbá a tudatmódosító szerek és az álmokat befolyásoló drogok (opiátumok) is.
A titkos szépségszérum hatására Venetiának újra kisimul a bőre, kitágul a pupillája, buja lesz a tekintete. I. Károly udvarában a divatot majmoló udvarhölgyek körében pillanatok alatt elterjed a szer használata. Choice üzlete fellendül. Egyre többen válnak az ital rabjává. Venetia is növekvő adagokban kívánja a szérumot. Közben lelkileg is, külsőleg is eltorzul. Amikor az egyik barátnője éles hangon figyelmezteti erre, megpróbál megszabadulni függőségétől. A gyógyszerész ekkor cselhez folyamodik: egy nap különlegesen csomagolt Viperabor-készletet küld Venetiának ajándékba. Venetiát másnap reggel halva találják az ágyában. Sokan azt hiszik, hogy a férje ölte meg. Digbyt perbe is fogják, végül felmentik, mivel a patikárius üzelmeire időközben fény derül.
Digby a felesége halála után elvonult életet él. Feketébe öltözik, megnöveszti a haját és a szakállát. Leveleket ír halott feleségének, naplót vezet egykori szerelmi életükről, és megszállottan nézegeti felesége portréját.
ÁTHALLÁSOK A MAI KORRAL
Hermione Eyre a 17. századból vett történettel korunk szépséggel kapcsolatos anomáliáira kívánja felhívni a figyelmet: az örök fiatalságért folytatott küzdelemre, a pénzen vett szépség térhódítására, a szépségiparnak busás hasznot hozó test- és sztárkultuszra. Arra hogy, hogy hajlamosak vagyunk a valóság helyett az illúzióknak élni. A szépségkirálynő-választások, a filmfesztiválokon felvonultatott ruhaköltemények, a celebekről készült fotók, a társas oldalakra kirakott profilképek divatja és a kozmetikai reklámok mögött ma is, ugyanúgy, mint a regényben, az elmúlástól való félelem áll. Olyan korban élünk, amikor nem illik megöregedni. Éppen ezért nem intézhetjük el egy kézlegyintéssel a 17. századi Venetia Stanley-t és társait. A szerzőnő nem is erre törekszik, sokkal inkább arra, hogy az olvasó belülről értse meg, min megy keresztül az elveszett ifjúságot hajszoló hősnő.
VENDÉGSZÖVEGEK, ANAKRONIZMUSOK
A 17 . századi történet mai korral való áthallásait szolgálják a regényben rendre felbukkanó anakronizmusok és vendégszövegek.
Az alkimista Digby egy rádióállomáezen keresztül folyamatosan üzeneteket kap a jövőből („égi spam”-nek nevezi őket); titkosírása Javascript programozási nyelven jelenik; Inigo Jones, 17. századi festő képeiről, mint filmbeli "mozgóképekről" esik szó; Van Dyck, 17. századi festő egy mai kortárs fotóművésszel, Andy Warhollal képi technikákról beszélget; a királyi palotában az udvari táncot a Joy Division nevű angol rockegyüttes előadása követi; az író David Bowie-dalszövegeket idéz; szóba kerül Barbara Streisand és Neil Armstong is; Digby Naomi Campbel színésznőről álmodik; említésre kerül a 20. századi argentin író, Jorge Luis Borges végtelen könyvtára is; a Temze alatt tengeralattjáró indul útjára a a királyi udvar és a londoni nép ünneplése közepette stb.
A szöveget festmények illusztrálják; korabeli emlékiratokból, levelekből, füves könyvekből, modern divatlapokból, tudományos írásokból, dokumentumokból vett idézetek, szépségápolási receptek tarkítják.
A regény Kenelm Digby 1633-ban írt levelével kezdődik, amelyben az alkimista tudós arról számol be (zavarbaejtő részletességgel) hogyan készíttetett festményt halálos ágyán fekvő feleségéről Van Dyck-kal, a híres flamand festővel. Venetia arcáról, kezéről, lábáról gipszöntvény is készült. Digby később magát is megörökíttette Van Dyck-kal. Arcán mély szomorúság jelzi a gyászt. A kép a többi nyomdai reprodukcióval együtt a regény fontos építőelemévé válik.
METASZÖVEGEK, NÉZŐPONT- ÉS STÍLUSVÁLTÁSOK
A szerző folyamatosan váltogatja a narrátori nézőpontokat és az elbeszélői stílusokat. Omnipotens elbeszélőként egy darabig Digby illetve Venetia szemszögéből láttatja a cselekményt, majd a könyv közepe táján egyes szám első személyben beléptet egy új szereplőt is: egy Mary Tree nevű cselédlányt, aki mérföldeket tesz meg azért, hogy a sebesült gazdájának megszerezze Kenelm Digby távgyógyító keverékét. Mary Tree nyelvén az egyszerű nép szólal meg. Arcán veleszületett folt éktelenkedik. Egész életében ahhoz szokott, hogy az emberek csúnyának látják. Ez éles ellentétben áll Venetia nárcisztikus szépségmániájával. Környezete és társas élete is a gazdag nemesasszony életének ellenpontját képviseli: útja során kocsmatöltelékekkel és prostituáltakkal érintkezik, majd betéved egy kolostorba, ahol végül találkozhat Kenelm Digbyvel.
A regény szövegébe írással kapcsolatos szerzői kiszólások (metaszövegek) ágyazódnak. Kenelm naplójának részletei úgy jelennek meg, mint egy 21. századi interjú: egy láthatatlan riporter kérdéseivel kiegészítve.
A szerző és az olvasó is a regény szereplőjévé válik. Amikor Kenelm Digbyt perbe fogják a puritánok, a tárgyalóteremben a hallgatóság körében a korabeli arcok mellett mitológiai és modern szépségikonok is feltűnnek (pl. Szép Heléna és Marilyn Monroe arca). Feltűnik a „Te arcod is, és minden olvasóé, aki ezt a fejezetet olvassa, és a szerzőé is, aki mindent látni szeretne, de a már halott alakok háta mögött azzal van elfoglalva, hogy kitalálja, mi is zajlik valójában”. Ehhez hasonló kiszólások fűszerezik ezt a szokványosnak nem tekinthető, izgalmas regényt, amelyet bonyolultsága ellenére szívesen ajánlok fordításra.
Vajdics Anikó
| |
| 29. | [tulajdonos]: ... | 2020-06-20 12:00 | Audrey Magee: The Undertaking – lektori vélemény
Audry Magee, ír szerző regénye a második világháború idején játszódik. Lineáris cselekménye két szálon fut: Berlinben és az orosz fronton. A két helyszín közötti összeköttetést egy fiatal német házaspár levélváltásai adják, akik különös módon házasodnak össze 1941-ben: egymástól több száz kilométerre, külön-külön kelnek egybe, úgy, hogy csak a fényképük van jelen. Személyesen még soha nem látták egymást.
Mindkettejüknek érdeke fűződik a házassághoz: a vőlegény, Peter Faber, ifjú német frontharcos, csak a mézeshetek ürügyén tud pár hét eltávozásra szert tenni Kijev közeléből, ahol a front éppen tart. A huszonkét éves Katherina Spinell számára pedig ez a házasság garantálja a biztonságos anyagi jövőt: ha a férje meghal, lesz ki után özvegyi nyugdíjat kapni. Erről a szól a szerződés, amit tanúk jelenlétében, pap jóváhagyásával külön-külön kötnek. Egybekelésük bármilyen rendhagyó, hivatalos támogatásban részesül, mivel az ilyen módon ösztönzött házasságok lehetővé teszik, hogy amíg az életerős férfiak a Német Birodalomért harcolnak, létrejöjjenek a következő nemzedékhez szükséges utódok is. Katherina és Peter frigyéből is létrejön egy fiú utód a mézeshetek alatt.
Katherina nácibarát szülei jobban örülnénk, ha az újdonsült vő magasabb pozícióban helyezkedne el. Peter ugyanis csak közkatona (bár szívós testalkata miatt mindig az élen harcol), polgári foglalkozása szerint pedig "csak" tanár. Ő elégedett lenne a tanári hivatással, ráadásul már az apja és a nagyapja is tanár volt, Spinellék azonban erősködnek, hogy a háború után olyan állást kell találnia, amelyből meg tud gazdagodni.
Spinell üzletember. Komoly kapcsolatokkal rendelkezik. Ideológiailag egy magas beosztású náci orvos, Weinart doktor befolyása alatt áll, aki az ifjú Fabert is "szárnyai" alá veszi: elintézi, hogy egy héttel meghosszabbítsák a fiú szabadságát. Cserébe elvárja, hogy az esténként neki dolgozzon. A "munka" pedig nem más, mint hogy zsidó családokat kergetnek ki a lakásukból, és raknak teherautóra. A legkisebb ellenkezést is halállal torolják. Amikor Faber visszamegy a frontra, Spinellék beköltözhetnek egy gazdagon berendezett, tágas zsidó lakásba. Csak sejteni lehet, hogy a lakás egyike azoknak, ahol előzőleg Faber Dr. Weinarttal járt.
Minden a tervek szerint alakul tehát. A Spinell-szülők egy dologgal nem számolnak: hogy a két fiatal, Peter és Katherina pár nap alatt egymásba szeret. Amikor a frontra tartó vonatnál elbúcsúznak, ígéretet tesznek egymásnak. Katherina megesküszik, hogy a háború végéig várni fog Peterre abban a lakásban, ahol a mézesheteket együtt töltötték; Peter megígéri, hogy túléli a háborút, és visszatér Katherinához. Van tehát egy hivatalos, írásbeli szerződésük, és van egy szóban kötött vállalásuk. Az utóbbi bizonyul erősebbnek. (Lásd a regény címét: "Undertaking".) Már az első éjszakán megindítóan bensőséges kapcsolat alakul ki köztük, amihez a kölcsönös szexuális vonzalmon kívül egy komoly, kötődést erősítő próbatétel is hozzájárul. A nászéjszaka ugyanis tetűirtással és ruhamosással kezdődik, hiszen Faber egyenesen a frontról érkezett, ahol nem tudott rendesen tisztálkodni, a ruhája bűzlik, a haja tele van élősködőkkel. Katherina megmosdatja a férjét, beáztatja a ruháit, beszórja a fejét irtószerrel, szenvedélyesen szeretkezik vele, másnap pedig egyenként kiszedegeti a hajából a döglött tetveket. A férfi iránti vonzalma lehetővé teszi, hogy túltegye magát minden nehézségen.
Adva van tehát két fiatal, akit az Isten is egymásnak teremtett. Akiket ugyanaz a háború hoz össze, amely majd a végén szétválasztja őket.
Spinellék lázas izgalommal veszik birtokukba a zsidó lakást, a Katherina és anyja sorra felpróbálják a ruhákat. Bosszankodnak, hogy ékszereket nem találnak. Faber és társai mindeközben a hideggel küzdenek a fronton, ahonnan Katherina bátyja, Johannes magatehetetlen sokkos állapotban tér vissza. Nem tud egyedül enni, nem beszél, maga alá vizel. Amikor óvóhelyre kell menniük, Johannes pánikrohamot kap. Csak Katherinában van annyi együttérzés, hogy megnyugtassa. A szülei azzal vannak elfoglalva, hogyan rejtsék el a szégyent, ami a fiúk gyávasága miatt érte őket. Weinart morális okokból azt javasolja nekik, ne vigyék le többé az óvóhelyre, hogy a szomszédok ne lássák, hogy egy német katona fél a bombázástól. Johannes hivatalosan egy hetet kap a regenerálódásra, s bár a doktor megtehetné, hogy felmenti a szolgálat alól, csak egy héttel hosszabbítja meg a betegszabadságát. A fiúnak fizikai értelemben némileg javul az állapota, ám mentálisan továbbra is poszttraumás tüneteket produkál: amikor megtudja, hogy vissza kell mennie az orosz frontra, nem emlékszik, hogy valaha ott járt volna. Spinellné és Katherina világosan látják, hogy Johannes nem gyógyult meg, Spinell azonban ragaszkodik hozzá, hogy a fia megmutassa a világnak, ő nem gyáva. Nincs lelkiismeretfurdalása akkor sem, amikor meghozzák a hírt, hogy a fia meghalt. Úgy érzi, hogy a Német Birodalom ügyéért ezt az áldozatot meg kellett hozniuk; hogy a káosz elkerülése végett meg kell felelni a rendszernek, engedelmeskedni kell a parancsoknak. Spinellné magába roskad. Amikor az unokája megszületik, akit Katherina a bátyja után Johannesnek nevez el, ő rá sem hederít.
Katherina és Spinellné eleinte még teljes meggyőződéssel támogatják a háborút, büszkék a fronton harcoló katonákra, a veszteségek azonban elbizonytalanítják őket, és fellázadnak az ideológiai megfontolásokkal szemben. Katherina, aki a mézeshetek után nem győzi biztatni Petert, milyen fontos, hogy visszatérjen a frontra, Johanns halála után félni kezd, hogy ő a férje is úgy járhat, mint a bátyja. Spinellné soha nem tudja kiheverni, hogy a fia meghalt. Lázadásuk azonban kimerül abban, hogy időről időre vitába szállnak Spinellel, és a szemére vetik Johannes halálát. A Weinartékkal való kapcsolat jóléti hatásainak azonban ők sem tudnak ellenállni. Amikor Weinart csokitortát visz nekik (számukra elérhetetlen helyről: a Führer egyik cukrászától), alig várják, hogy megkóstolhassák. Visongva örülnek, amikor vacsorameghívást kapnak tőlük. Bárókkal, grófokkal ehetnek egy asztalnál, fényűző körülmények között divatos ruhákban, rókaprémmel a vállukon. Katherina még finnyáskodhat is, amikor osztrigát szolgálnak fel.
A Weinartékkal való kapcsolat nem csak előnyökhöz juttatja őket, de el is szigeteli őket a társadalomtól. Katherina egy idő után szenvedni kezd attól, hogy a környékbeli nők nem állnak vele szóba. Érzi, hogy túl nagy árat fizet a kényelemért. Apja Német Birodalommal kapcsolatos álmát olyan szörnynek nevezi, amelyet fiatal férfiakkal, apákkal kell etetni. A kisfia születésnapjára mégis elfogadja a Weinartné által rendelt tortát.
Faber mindeközben az orosz fronton éhhalállal és fagyhalállal küzd. Elege van a háborúból, semmi nem úgy működik, ahogyan a kiképzésen tanulták. Haza szeretne menni tanítani, a felesége férjévé, a gyereke apjává válni. A parancsnokuk végig azzal hitegeti őket, hogy hamarosan véget ér a háború, végül bevallja, hogy nem lehet tudni, meddig tart. A háború elején Faber és társai még "küldetésük" teljes tudatában küzdenek a győzelemért, mint egy iskolai tornacsapat. Egy idő után, amikor egyre embertelenebbé válnak a körülmények, már csak a rutin tartja őket életben. Eleinte még gondosan eltemetik a halottaikat. Nem csak a közvetlen bajtársaikat, hanem bármelyik német katonát, akit útközben találnak. Később a téli fagyban, amikor arra sincs erejük, hogy rendesen beássák sátraikat a több méteres hóba, már nem vesztegetik az energiájukat a saját társaik eltemetésére sem. Eleinte ódzkodnak leszedni a halott orosz katonákról a sajátjuknál melegebb kabátot és csizmát, ám miután több társuk fagyhalált hal, másoknak meg lefagynak a lábujjai, leszoknak a finnyáskodásról. Saját halott társaikról is leszednek minden használhatót, még mielőtt az a testükre fagyna. Egy darabig még számolják, ki hány orosz katonát ölt meg, hogy a nap végén összevethessék a számokat, aztán leszoknak erről is, mert belefáradnak a számolásba. Elvesztik az időérzéküket is. Az 1943-as új év úgy köszönt rájuk, hogy nem tudják, mikor volt karácsony. Az ellátmány fokozatosan gyengül, előbb csak húst nem kapnak, aztán semmit. Katonai utánpótlás sem érkezik. A tisztek repülőn elmenekülnek. Tartsanak ki, szól a parancs, és ők harcolnak tovább az oroszok és románok által körbezárt városban, Sztálingrádban. Támadásra számítanak. Nem sejtik, hogy az oroszok ki akarják éheztetni őket. A közvetlen felettesük már csak azért hajtat végre velük műveleteket, hogy csináljanak valamit.
Faber, aki addig minden parancsot végrehajtott, végül úgy dönt, hogy kiszáll a háborúból. Nem akar tovább harcolni, olyan tisztekért kockáztatni az életét, akik nem harcolnak tovább velük. Már nem az eszméért küzd, hanem a saját túléléséért. Eleget akar tenni az ígéretnek, hogy visszatér a Katherinához. A rövid pihenőidőkben társaival a háborúról vitatkoznak. Faber élő lelkiismerete, a félig orosz származású Faustmann kínos kérdéseket vet fel neki. Az éhhalál szélén életről, halálról, a háború értelméről, gyávaságról, bűntudatról elmélkednek. Az olvasó előtt feltárul a hódítókból legyőzöttekké válók lélektana. (Ezzel párhuzamosan Katherina hasonló vitákat folytat az apjával Berlinben.)
Faber végül feladja a küzdelmet: megadja magát az oroszoknak egy tál ételért. Nem érzi magát gyávának. Csak életben akar maradni, ahogyan ígérte. Berlinben annyit tudnak róla, hogy eltűnt. Spinell reméli, hogy nem adta meg magát "gyáván", hanem "hősként" meghalt. Katherina másként látja ezt a kérdést. Ő nem tartja értelmesnek a hősi halált, ha a gyermeke apjáról van szó. Mégis hagyja rábeszélni magát, hogy új férjet keressen magának. Hiszen, ha Faber úgy maradt életben, hogy feladta magát, nem lesz zsíros állása a Német Birodalomban, és Katherina a szerződésben foglalt özvegyi nyugdíjra sem számíthat, jobb, ha úgy gondolnak rá, mint aki meghalt. Katherina találkozni kezd egy náci tiszttel. Egy hónapot tölt gyászviseletben, utána visszacseréli a ruháit színesre. Az a jelenet, amelyben a náci tiszttel való találkozásra készül, közvetlenül az után a fejezet után következik, amelyben a már fogoly férjére ráparancsolnak, hogy mosakodjon meg. Ahogyan Faber a szappannal végighalad a testén, úgy szerez vele együtt az olvasó is tudomást arról, milyen állapotban van több heti éhezés, fagyoskodás és mosdatlanság után. Például több lábujja hiányzik.
Katherinát egy bombázás téríti vissza a "vállalásához". Közli szüleivel: ragaszkodik hozzá, hogy ígéretéhez híven megvárja a férjét. Weinarték nem segítik őket tovább. Vissza kell költözniük a régi lakásba. Amikor Katherina kisfia agyhártyagyulladást kap, az orvos nem ad neki antibiotikumot, és a gyerek meghal.
Faber mindeközben tovább sínylődik az orosz fogságban. Legnehezebb pillanata az, amikor az oroszok a német nők megerőszakolásával cukkolják: kétségbeesetten tiltakozik, hogy ő nem erőszakolt meg soha egy orosz nőt sem, mintha az ő részvétele a háborúban ettől magasabb erkölcsi alapokon állna, mint az oroszoké. Ez a motívum újra előkerül, amikor a háború vége felé Katherinát Berlinben megerőszakolják az oroszok:
– Vajon Peter is ezt tette? – kérdezi Katherina a segítségére siető szomszédasszonyától. – Ő is katona.
– Nem tehetett ilyet – feleli a szomszédasszony. – Ő német katona.
Faber végül túléli a fogságot, és visszatér Berlinbe. Katherinát otthon találja egy iskolás kisgyerekkel, aki éppen a leckéjét írja. Johannesnek szólítja. Katherina elárulja neki, hogy nem ő a gyerek apja, hanem egy orosz férfi. Faber nem tudja elfogadni a helyzetet. Azt gondolja, hogy Katherinának meg kellett volna akadályoznia, hogy teherbe ejtsék. Vagy, ha már így történt, nem kellett volna elárulnia, hogy az új Johannes nem az ő fia. Katherina új életet akar kezdeni, olyat amelyben nem kell többé hazudni. Faber viszont úgy érzi, nem tudna olyan országban élni, ahol orosz katonák állomásoznak. Írországba készül. Hívja magával Katherinát is - a gyerek nélkül. Katherina az ígéretére hivatkozik: "Azt ígértem, hogy várni fogok rád Peter. Megtettem."
A regény érzékletes jelenetekben mutatja be azt a lelki folyamatot, amelyen a főszereplők keresztül mennek, miközben zajlik a háború. Azt, ahogyan Peter Faber esetében a "Német Birodalomért" építéséért és a "dicsőséges győzelemért" folyó harcból a túléléshez szükséges elemi küzdelem lesz; ahogyan az emberi méltóság utolsó vonásival együtt lefoszlik róla a meggyőződés, hogy értelmes dologért harcol. Ahogyan a halál közelében kitisztul az értékrendje, és rájön, mi fontos számára az életben. És ahogyan az ideológiai megfontolásai újra működésbe lépnek, amint az élet újra biztonságossá válik számára. Végül elhagyja Katherinát, akiért túlélte érte a háborút.
A könyv jól rávilágít arra, hogy a náci Németország hatalmi törekvéseit nem csak az elpusztított áldozatok oldaláról szenvedték meg, hanem azoknak a német kisembereknek az oldaláról is, akik a maguk kis életével hozzájárultak a náci Szörnyeteg tápláláshoz.
A regény izgalmas, érdekfeszítő cselekménybe ágyazva (és a szereplők szájába adva) vet fel fontos morális kérdéseket. Lehet-e háborúban helyesen cselekedni? Van-e választási lehetőségünk? Tudunk-e egyéni döntéseket hozni egy olyan társadalomban, amelynek működésébe az egyénnek nincs beleszólása?
Ezt a témát annyiféleképpen feldolgozták már, hogy az olvasóban joggal merülhetne fel a kétely: lehet-e még róla újat mondani. Az olvasó kételye azonban csupán addig tarthat, amíg a kezébe nem veszi a regényt. Az első mondat után nem fogja tudni többé letenni.
Írta: Vajdics Anikó
| |
| 28. | [tulajdonos]: ... | 2020-06-13 13:52 | 2020. június 13.
Szétbeszélgettem magam tegnap Gidlivel. Ilyen lehet másnaposnak lenni. Zsibasztó érzés (comfortably numb) órákon át egy másik ember világában járkálni. Késő este megérkezett Sirdna Icóllal, aki éjszakai fürdőzésre vágyott, és ehhez (jobb híján?) az anyukája társaságára volt szüksége. Kettőig feküdtünk a csillagok alatt az árvaszúnyog-felhőben. El tudod képzelni, Anya, hogy azoknak a csillagoknak egy része, amiket most látsz, már régesrégen nem létezik? Nem tudtam elképzelni. Vagy igen? Mert ha például magamra gondolok (másról nem merek ilyet feltételezni), pontosan tudom, hogy csak úgy látszik, mintha még mindig léteznék.
2020. június 12.
Návtsi hozott nekem egy teli gázpalackot, fel is szerelte. Majd Sirdna megadja, mondta. Vasárnap este fogyott ki a palackból a gáz, pár órával azután, hogy Sridna a gyermekeimmel hazaindult. Kedden, amikor cseresznyét vittem Návtsi feleségének, megemlítettem neki a gázhiányt. Návtsi még aznap este felhívott, hogy ha akarom, áthozzák a saját extra-palackjukat. Többször is hívott, láttam a nyomát a mobilon, amikor az úszásból feljöttem. Először nem találtam szükségesnek, hogy elfogadjam a segítségüket; gyümölcsön, kávén, teán és nyers zöldségen élek, ha egyedül vagyok, max. egy meleg szendvicset vagyok hajlandó készíteni magamnak. Mikró, vízforraló, pirítóskészítő és grillsütő van. Túl sok gép. Ahhoz képest, hogy csak alá kell állnom a kertben a cseresznyefának, és potyog a számba a gyümölcs. Kint a katolikus templom mellett érik a fehér eper, a kisbolt felett az egyik ház kerítésénél a fekete eper. De ma, pénteken (öt nappal később) eszembe jutott, hogy a fiúknak úszás után biztosan jólesik majd egy meleg leves, és felhívtam Návtsit, hogy hozhatja azt a palackot. „Az éhes férfiak veszedelmesek, nem szabad nekik csalódást okozni”, nyugtázta Návtsi a döntésemet. Talicskán hozta át boldogan a tele palackot. Látszott rajta: ma sem élt hiába. Ettől az érzéstől fosztottam volna meg?
Gidli hívott az imént, hogy ő lent van a parton, boardozik, nincs-e kedvem nekem is lemenni. Kedvem lenne, nagyon is, de nem haladok a fordítással. Korán reggel átfutottam Pölüfvérre, utána úsztam egy negyed órát a hideg vízben, alig tudtam átmelegíteni magamat utána a napon. Itthon reggeli után úgy elálmosodtam, hogy vissza kellett feküdnöm pihenni. Nem szeretem, amikor ilyen rendetlenül zajlik a nap.
Szépség-felügyelővé válni, gyönyŐrködni abban, amiben lehet. Vagy: belátni, hogy még ennyihez sem értek. Elmenni szivarvégszedőnek. (Az eldobált csikkeket összeszedegetni a fűből – minden eddigi tevékenységemnél hasznosabb lenne.)
Gidli régi álma volt egy felfújható SUP-deszka (Stand Up Paddle Board – háromszor kérdeztem meg, mire megtanultam, hogy így nevezik); pár hete vett egyet „potom” százhúsz ezer forintért, és ma kipróbálta. Néztem, ahogy suhan vele a vízen este hat körül a lemenő nap fényében, egyenes testtartással. Gidlinek ötvenhárom évesen is jó alakja van. Három éve elkezdett komolyan görkorcsolyázni („görkori-táncolni”), tavaly egy rossz mozdulat miatt eltörte a bokáját, most tele van vasakkal, szegecsekkel a lába. Beúsztam hozzá a vízbe, és megkérdeztem, kipróbálhatom-e a „járgányt”. Persze. A jegesmedve mászik fel úgy a jégtáblára, ahogyan én felkecmeregtem a műanyag lapra. A talpra állás a billegő deszkán: a gravitáció összes terhe a felesleges kilók súlyával azonosul, és az ember végre megérti a hableány tragédiáját. Fáztam a vizes fürdőruhában, de még így is át tudtam érezni egy kis időre, mitől olyan vonzó egy ilyen táblán ácsorogni, ugyanazért, amiért a kötéltáncosokat szeretjük bámulni (ha szeretjük): az egyensúly miatt. A kilengést jobbra-balra csak egy módon lehet elkerülni: a középpont megtalálásával. És a középpontot valamiért jó tudni. Negyed óráig bírtam ezt a játékot a deszkán. Visszavágytam a vízbe.
„Tehát mindenki elindul egyfajta tudatossággal egy labirintusban, de vannak a labirintusnak bizonyos szakaszai, amit –az ember úgy érzi –legszívesebben kihagyna. Mert ez egy érdektelen szakasz, egy semmitmondó szakasz, egy csak fáradságos szakasz. És ekkor választhat, olyan értelemben, hogy vállalja-e az életnek ezt a sivatagos szakaszát, és megy tovább... vagy lemond a továbbhaladásról.” (Simonde Weil)
2020. június 11. este
Felhívott ma Gidli. Nem ismertem meg hangját, meg kellett kérnem, hogy a teljes nevén mutatkozzon be. „Csak azért hívlak, hogy megkérdezzem, nem jártok-e mostanában Dzepezsen.” „Én itt vagyok már hetek óta.” „Tényleg? Mi is. Ha van kedved velünk találkozni, mi nemsokára lemegyünk a partra...” Megbeszéltük, hogy mindenkinek nagyon kell dolgoznia, ő rajzol, Sárdna homoeffice-ban művel valamit ezerrel (elfelejtettem, mi a foglalkozása, bankár?, mindegy, szereti a zenét, legutóbb egy Sziámi-koncerten futottam össze vele), én fordítok, százzal, de a vízhez muszáj lemenni, miért ne csináljuk együtt? Majd hívnak. Ha a boldogságot le lehetne írni! Nem lehet. A boldogság=csend, amikor idegbeteg futkározás vesz körül, a boldogság=izgalom, amikor túlkényezteted magadban (és magad körül) a csendet, és az elkanászodik. Undok kis szörnyeteggé változik. Gidli! Órákat, napokat, heteket beszélgettem vele át (nem receptekről) a strand homokozójában, amikor a gyerekeink még kicsik voltak (neki egy lánya és egy fia van, a szemem láttára nőttek fel, az embernek néha az az érzése, hogy ha nem látnánk/néznénk egymást, örökre gyerekek maradnánk). Fent a házban akkoriban még mindenkit csak abból szempontból érdekelt a létezésem, hogy mikor teszek egy illetlen mozdulatot. Felváltva úsztunk, hogy legyen, aki vigyáz a kölykökre. Megőrültem volna nélküle.
2020. június 11.
„Térjünk a lényegre – mondja a Hang –, a házat a majom építi.” Erre ébredek. Egy szöveg lebeg előttem az álmombéli képernyőn. Hosszú párbeszéd, tele gondolatjelekkel, én írom, vagy csak olvasom, a kettő mintha ugyanaz lenne. Fejből tudom az egészet, nincs is szükség a betűkre, csak egy mondat rajzolódik ki láthatóan, vagyis inkább hallom, ahogyan a dialógus egyik szereplője kimondja: „A Napot.” Egy korábbi álmomban tyúkokat kergetek egy zegzugos udvaron. Icólt kérem meg, hogy segítsen. „Levest főzünk”, mondom, „Unya kérésére”. Nehéz megfogni a tyúkokat, menekülnek. Az egyik megáll, mintha feladná, hagyja, hogy elfogjam, szinte belebújik a kezembe. „Még egyet”, mondja Icól. „Nem lesz az sok”, tűnődöm, „kinek főzünk?”, de folytatom a kergetést. Egy pillanatra megijedek: nem emlékszem, hogy Unya tyúkokat nevelne a közös udvaron. „Miért ne? Csak mert én nem tudok róla?”, győzöm meg magam, és ettől máris a kezembe kerül egy az előbbinél fiatalabb tyúk, egy felnőtt csirke. „Kappan”, jut eszembe a helyes meghatározás. Átadom Icólnak: „Így kell tartani”, mondom, „a két lábánál fogva, de a kezedet tedd a feje alá, ne szálljon bele a vér.” Egy még korábbi álmomban egy földszintes épületbe szeretnék bejutni. Először lehetetlennek tűnik a dolog, sötétzöld falécek fedik a ház falát, nem lehet látni, hol az ajtó, ablak sincs. Aztán egyszer csak mégis bent vagyok. Belülről nézve nem földszintes a ház. Lépcső vezet fel a magasba, de le van zárva, mert felújítás alatt áll, csak lifttel lehet feljutni. Van is itt mindjárt a lépcső mellett egy felvonó. Hárman szállunk be, egy idős nő és egy kövér, öltönyös férfi, valahonnan ismerem őket. Nem jó, hogy itt vannak, kellemetlennek érzem a társaságukat. Én egyedül akartam felmenni. A legfelső szintre tartok. De a liftnek nyitva marad az ajtaja, és néhány méter múlva megáll. A nő bosszankodik: „már megint”. Ki kell másznom, gondolom, és lenézek a mélybe. Biztonságosnak tűnik, talán nem töröm össze magam. Az idős nőre és a kövér öltönyösre nézek: látom rajtuk, hogy ők maradnak. Meddig fognak itt ácsorogni, csodálkozom. Volt még egy álmom valahol a tyúkkergetősdi és a dialógus között, de mintha egy sokkal korábbi álom lett volna, valami eredettörténet. Vannak ilyen álmok, nem helyezhetők el sehol, csak lebegnek a többi felett (vagy alatt) az időtlenségben. Egy fából összetákolt, takarmánytároló épületben feküdtem egy fiú mellett, alattunk kukorica, vagy inkább csak a csuhéja, valami puhaság, a lábam mellett, egy kicsit lejjebb szép, fiatal lány magzatpózban összekucorodva, a fiú barátnője. Beszélgettünk. Hangosan, vitatkozva, örömmel. Egyszer csak észrevettem, hogy meztelen vagyok, és a melleim kilátszanak a takaró alól, ami addig ott sem volt. Magamra rántottam a takarót (pasztelszínű foltokból összeszerkesztett, dunyhaszerű paplan volt), és ijedten a lány felé pislogtam: mit fog ehhez szólni? A fiú rám nevetett: „Semmi baj. Csak beszélgetünk.” Megnyugodva simultam bele a puhaságba.
2020. június 10.
A nap öröme (hogy ne csak mindig az áhított örömtelenségről írjak, bár oly mindegy, ezt is, azt is felesleges leírni, nosza, hát): sikerült két felhőszakadás közt úsznom pár száz métert a jéghideg vízben. Utána fél óra ácsorgás a zuhanyzóban a forró víz alatt (negyed óra, de csak, mert takarékos vagyok), és még az sem melegített át. A fiúk a hétvégén utánam hozták a jegesmedve-bundámat. Azt vettem fel. Lehűlt a ház is, de nem kapcsolom be fűtést június 10-én! A bundámba egy mozdulattal bele tudok bújni, kettővel, vagy néggyel, mindegy: pillanatok alatt, és mehetek akár az Antarktiszra is, bár, ha jól emlékszem ott csak pingvinek vannak. De hátha befogadnak. Északi sark? Nem! A Déli sokkal rokonszenvesebb már csak Sheckleton miatt is, aki több száz fős legénységet menekített ki a jég fogságából hónapokig tartó veszteglés után. Mindenki túlélte, nem őrült meg senki, nem zabálták fel egymást a hajótöröttek. Sh. módszereit, amelyekkel a legénységben a lelket tartotta (főleg arra volt szükség), ma vállalatvezetési modellként tanítják. Rég olvastam a róla szóló könyvet, úgy emlékszem, soha nem alázott meg senkit a parancsaival, nem madzagon rángatható bábokat akart látni maga körül, hanem együttműködésre képes embereket. Értékként kezelte, hogy mindenki másban jó, begyűjtötte a kreatív ötleteket, nem gondolta, hogy mindent neki kell kitalálnia. A legénység minden tagja hasznosnak és értékesnek érezte magát. Erre emlékszem, valószínűleg nem pontosan úgy, ahogyan a könyvben le van írva, de nem is ez fogott meg igazán, hanem az, hogy esténként elalvás előtt szertartásszerűen kultúrestet tartottak a vezénylete alatt („kapitány, ó kapitányom”): énekeltek, verset mondtak, történeteket meséltek, színjátszottak is. Milyen jó szó ez: színeket játszani magunk elé, hogy ne őrüljenek meg! Jófej lehetett ez a Sh. Meg kell találnom magam körül a hozzá hasonló embereket (ha addig élek is, mint Mama, még van rá 33 évem, ha betartom a középső fiamnak tett ígéretemet, és csak száz éves koromban halok meg, egy teljes emberöltő rendelkezésemre áll). A keresgélést illetően nincsenek illúzióim. Nem pályakezdő vagyok, még ha úgy is adom elő néha magamat. Épp elég idős vagyok ahhoz, hogy tudjam: a művészet (a mű-alkotás és a műkedvelés) nem garancia semmire, a sötétség mindenütt jelen van, a kultúremberek körében is. A híres zenészek ellenlábasai embereket fizettek le, hogy a riválisuk koncertjein látványosan elaludjanak az unalomtól. Ezt most hallottam a Bartók rádióban, a Muzsikáló délelőtt szerkesztője mesélte egy Rossini-darab előtt.
A rablásról. Ha rablunk. Hogy mit, azt nevezzük most, jobb híján időnek. Mert az legalább tényleg látványosan fogy, kronoszi értelemben mindenképpen. (Kairoszt, a kis pajkost, aki még a lábán is szárnyat hord, egyelőre hagyjuk, de ne felejtsük el!) Az energia is fogy, csakhogy, mint tudjuk, nem vész el; a megmaradási törvényre hivatkozva bárki beleköthet, ezért talán jobb, ha nem használom. Pedig én igazán megtehetném, mert ötvenöt évesen is energiabomba vagyok. A szeretetet helyből elfelejthetjük, leírhatatlan szó, ha mégis megpróbáljuk, számítsunk rá, hogy látványos ásítozásban lesz részünk. (Számítok rá, hogy szeretethírnökként számításba sem jövök. Esetleg mégis. Csak ki ne mondjam!) Szóval, az idő. Amit Prométheusz, a tűz körüli teendői miatt elfelejtett elrabolni számunkra az istenektől. Ezért csak egymástól lopkodhatjuk el. Vámpírfogainkat a másik nyakába mélyesztve szívjuk el a tápanyagokban gazdag, éltető időt. Szegény másiknak a végén már alig marad egy saját pillanata, ami nagy baj: az időszegénység krónikus betegség (kronosztikus). És ha egy ilyen vámpírvilágba valaki időfóbiásnak születik – csak a terekben hisz, és irtózik attól, hogy mások idejét leszivattyúzza –, az garantáltan fogyatékos. Akárhonnan nézzük, mindenütt csak a hiány tűnik a szemünkbe. A deficit. (Valami hiányzik minden ölelésből, újra kell kezdeni mindent, bla-bla-bla) És ha nem így van? Ha létezik időmegmaradás törvénye: amit elveszek, nem vész el, csak átalakul valami mássá? Ami teret képez? Széles, terjedelmes világot. Néha (sőt: legtöbbször, ha nem mindig) terjengőset. Ha nem létezne ilyen átalakulás tér és idő között, két idegen világ távolságát nem lehetne fényévekben mérni. A fényév maga is térbeli fogalom, a fény által megtett útra utal. Ez nem valami kvantumfizikai hókuszpókusz, a leghétköznapibb helyzetekben is előfordul, hogy idővel mérjük a teret, és fordítva. Thomas Mann Varázshegy-ében is zajlik erről valami elmélkedés, már nem emlékszem, melyik szereplő foglalkozik vele – amikor azt a könyvet olvastam, még egy másik bolygón éltem. A bibliai kenyérszaporítást is szóba hozhatnám, ha már így belefogtam a TÉR-ítésbe. Mi az, amit elvehetek tőled (akár vámpírként is), és nem fosztalak meg vele semmitől? Ellenkezőleg. Mintha így lenne neked is, nekem is egyre több, annyi, hogy adhatsz belőle másnak is, mert így szaporodik. Osztódással. Ha most valaki azt hiszi, mégiscsak be akarom ide suttyomban csempészni a krisztusi attitűdöt, téved. Én a szavakról beszélek. A szavakról, amiket innen-onnan összelopkodok, hogy legyen mit szaporítani, én szemérmetlen szövegbuzi, átfordító művész, meztelenre vetkőztetve mutogatom a korpuszt, amit a mások drágaságainak (aranyórák, ezüstpercek) átalakításával teremtek. Itt áll kifestve, kiszínezve szegény, nyomorult transzvesztita. Lelket kellene lehelni bele. Nem unaloműző szeszélyből. Inkább valamiféle kötelességtudatból. Mielőtt befogom végleg a szószaporító szervemet.
Mi, önmagunkat nézegetők tükörben szaporodunk. Hol máshol? Akkor is, ha az a tükör, a másik kitágult szembogara. „Akkor Bioy Casares megemlítette, hogy az egyik uqbari eretnek szerint utálatos a tükör és a közösülés, mert szaporítja az embert.” Ezt Borges írja a Tlön, Uqbar, Orbis Tertius-ban. Úgy került elő ma ez a szöveg, mintha kerestem volna. Szép sorban előkerül minden. Ha ölbe tett kézzel ülök, akkor is. Ölembe mászik a világ. Jaj, pedig milyen messze, milyen távoli időben vagyok mindentől, mindenkitől.
Láttam tegnap Ápét (elég neves írónkat) a lányával a parton. Az anyjával beszélgetett telefonon, hangosan, szinte tüntetően. Minden szót hallottam. Hogy mikor látogatják meg „anyucit”. És hogy szükség lesz a nyaraló helyrajzi számára. Érdekes, nekünk is helyrajzi szám után kellett érdeklődnünk a minap Unyánál. (Hely. Helyek. Helyrajzi szám. Mint amikor egy kéz kétszer is aláhúz valamit egy szövegben. Hajlamos vagyok ilyenkor azt hinni, hogy valami fontos dologról van szó.) Úgy tettem, mintha nem látnám őket, de azért odapislogtam. Lehetne rokonszenves, de nem tudom függetleníteni a látványát a róla keringő történetektől: vigyázat, nőcsábász! Ahhoz képest elég lagymatag a hangja.
2020. június 9.
Rosszul vagyok ettől a szövegtől; napok óta nem haladok vele, mindent kitaláltam, csak halogassam a legocsmányabb rész lefordítást (megtanultam egy pofonegyszerű jázminmintát, ugyanolyan szép, mint a bonyolult.) Hogy egy kislány megrontását az apja egy rituális történettel „szentesítse”: „a tenger első hulláma tejet hozott, a második könnyeket, majd vért”), uramisten, ami sok, az sok. Az egész egy nyugodt, holdfényes éjszakán történik egy kelta istennőről elnevezett tengerparton. Nem szakad rájuk az ég.
2020. június 9.
„Telefonáltak a piacról, hogy megérkezett az öt liter savanyúság, amit Sirdna rendelt. Érte kellene menni”, ezzel ébreszt korán reggel Návtsi, a fenti szomszéd. Sirdna mobilján hív, úgy látszik, tudja, hogy nálam van a Hot spot miatt, amit vagy lehasználtam rögtön az első két nap, vagy elbabráltam rajta valamit, de nem vagyok képes csatlakozni vele a makrovilág vérkeringésébe. A mikrovilág vérkeringésében viszont, úgy látszik, benne vagyok, ha akarom, ha nem. Hány óra van, akarom kérdezni, de még időben váltok: meddig lehet érte menni? „Tizenegyig. Még ráérsz, csak gondoltam, szólok, hogy tudd: megjött a savanyúság.” Aha, szóval még nincs tizenegy „Jó, elmegyek érte, de hogy cipelem el?” „Van egy banyatankunk, azt kölcsön tudjuk adni.” „Banyatank?” Érzem, ahogyan az agyam, még félig szendergő állapotban, lefuttatja a programot, milyen jármű lehet az a tank, amelyen egy banya, aki most én leszek, piacra megy, hogy öt liter savanyúságot hazaszállítson. A tank képe be sem jön, a program tudja, hogy az csak metafora. Egy talicska jelenik meg előttem. És a jelenet a Macskajaj-ból vagy a Cigányok idejé-ből; ezt a két filmet mindig keverem, és most, hál’istennek, nem tudom ellenőrizni, melyikben tolják haza talicskán lerészegedett férjüket az asszonyok, fejükön mintás kendő, lábukon csizma mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Apámat nem kellett soha hazaszállítani. Saját magát vitte haza biciklin. Egyszer elesett, ahogy az országútról az utcánkba kanyarodott, és elvesztette az eszméletét. Mentők szállították be a közeli Óllákgyanra, ahová vonattal egy fél napba került eljutni az átszállások miatt. Gimnazista voltam. Akkor jártam életemben először detoxikálóban. Banyatank. Mindegy mi az, gondolom, hálásnak kell lennem érte előre is. „Ó, nagyszerű, köszönöm. Majd csöngetek.” „Most jössz?” „Hát..., egy fél óra múlva?” „Jó, akkor visszahívom őket, hogy hamarosan indulsz.” Mire leteszem a telefont, már Párizsban járok egy bevásárló centrum előtt, kosztümbe és magas sarkú cipőbe öltözött, fiatal hölgyek között, akik különböző méretű és színű kerekes, bevásárló szatyrokat húznak maguk után. Délután van. Éhes vagyok, de nem vehetek meg akármit, mert be kell osztanom a pénzemet.
A világ legérdekesebb embere az, akivel éppen beszélgetsz.” Hát, ez jól hangzik, de nem igaz. Hónapokig jártam Konlozsra egy cigányiskolába, az ott tanulókkal beszélgetni. A témavezetőm a kezembe nyomott egy szociálpszichológiai jegyzetet, hogy olvassam el belőle az interjúkészítésről szóló fejezetet. Ott találkoztam a fenti mondattal – az egész fejezetből ennyit jegyeztem meg. Attól kezdve akárki elé ültem le, bármi hangzott el, ezt tartottam szem előtt. Működött. Az első látásra némák is beszélni kezdtek. Ki tudja, Jézus nem azzal gyógyított-e igazából, hogy akivel foglalkozott, a világ legfontosabb emberének érezhette magát. A bénák járni kezdtek, a némák nyelve megoldódott. A legkietlenebb emberi táj mögött is fel kell reggelente a Nap, majd lenyugszik, a másik oldalon. A homokdűnéket a szél az egyik oldalról átfújja a másikra. Ez több mint izgalmas. Mert mi lesz veled, ha eltévedsz. De amikor egyszer Boglár Lajossal, a kulturális antropológia tanszék vezetőjével beszélgettem, és ő azt mondta, hogy minden közösségben meg kell találni a „beszélőt”, mert nem mindenki alkalmas erre a szerepre, neki is igazat adtam. A harminc-negyven interjúalanyból, akikkel beszélgettem, kettő maradt meg az emlékezetemben. Nem is annyira az, amit elmeséltek, hanem az, hogy minden érzékemmel rájuk tudtam csatlakozni, az első mondattól kezdve, nem csak a fülemmel. Még a szívverésem is szaporább lett, amikor beszélni kezdtek. A világ legérdekesebb embere az, akire minden sejted emlékszik, akkor is, ha életedben először látod. Boglár halott, a kulturális antropológia tanszéket megszüntették. Boglár mégsem halott, ki tudja, hány gondolatot őriznek tőle a tanítványai, ha én, aki egyetlenegyszer beszéltem vele, nem felejtem el soha. Volt még egy fontos megállapítása, ami sokszor eszembe jut: az ember hajlamos azt hinni, hogy az egzotikumért messzire kell utazni, Indiába, Egyiptomba, Peruba. A négerekért, az indiánokért, kihalóban lévő vagy elnyomott népekért kell aggódni. Lehet ezt tenni, ő maga is az amazonasi indiánok között nőtt fel. De. Igazán hitelesen csak úgy lehet távoli népek sorsáért aggódni és idegen kultúrákban gyönyörködni, ha a saját kultúránkban is észrevesszük, mert mire való a szemünk és a fülünk, az egzotikumot, a kutatni valót, a gyönyörködni és elborzadni valót. Vannak saját indiánjaink és négereink. Piramisaink. Ferde tornyaink. Dzsungellel benőtt titokzatos helyeink. Egy falu, ahol az asszonyok körében az a szokás terjedt el, hogy ciánt csempésznek az uruk reggeli kávéjába.
2020. június 8.
Hideg volt ma a víz, de legalább ki tisztította az agyamat. Az az első nap mindig a homályé, mintha félig lehúzott redőny, vagy sűrűn behúzott fátyol mögül nézném a világot. Nem nézem. A pánikszerű horgolásba kezdek. Nem lennék jó remete. Teleszőném a világot a hálómmal, lesném mi potyog bele. álóba. Elmentem ma az internet. Nem érdekel. Megpróbálom a szövegkörnyezetből kitalálni a szavak jelentését. A szél árnyéká-t (600 oldalt)még internet nélkül fordítottam. Igaz, akkor könyvtárban ücsörögtem sokat. A Széchenyiben és az Országgyűlésiben a legtöbbet. Veszélyes hely volt mindkettő, mert ha Soká ott volt (és többnyire ott volt), képesek voltam egész nap beszélgetni vele. Több, mint tíz éve nem találkoztam vele. A hitgyülis kalandja eléggé megzakkantotta, jó lenne tudni, mi van vele. Elhízás, mosdatlanság jelezte a krízist. Az egyetemen még a legokosabb fiúnak számított (tervgazdaságira járt, előtte a Fazekasba), amikor utoljára összefutottam vele, nevetve mesélte, hogy takarít. Hamar elköszönt, nem akarta sokáig rabolni az időmet. Űr maradt utána, semmivel be nem tölthető vákuum. A közösségi médiát nem használja. El tudom képzelni, hogy mobilja sincs.
Kis (de inkább nagy) túlzással azért kezdtem el futni, hogy lépést tudjak a férjemmel, és ne kelljen mindig három lépés távolságban utána tipegnem, mint egy gésának. Ez arról jutott eszembe, hogy láttam ma egy fiatal párt, a fiú kezében kutyapóráz, a póráz végén kutya, a lány mögöttük szaporán szedegetve a lábait, a fiú öles léptekkel, mintha minél előbb le akarná tudni a kutyasétáltatást, vagy csak egyszerűen nem vette észre, hogy amíg ő egy lépést tesz, addig a lánynak kettőt kell. Ilyenkor ellenállhatatlan kényszert érzek, hogy rájuk szóljak: látom, amit látok. De sosem szólok. Egy babakocsit toló fiatalasszonnyal mosolyogva egymásra köszöntünk. Ő kezdte, én legalábbis úgy éreztem. Már legalább öt lépéssel előrébb jártam, amikorra eljutott az agyamig, hogy a tekintetében a kedvességen kívül volt valami sóvárgó szomorúság is. Meg kellett volna állnom, és beszélgetni vele a kisbabájáról, akinek futás közben csak a párnás lábait láttam, ahogy belestem a babakocsiba. Igazából nem is lányra mosolyogtam, hanem arra a két lábra, a lány tekintetét csak a szemem sarkából láttam.
2020. június 6.
– Nem így kell szedni a cseresznyét, amúgy. Hanem szár nélkül – szólt ki a kártyái mögül Icól.
Egyetemista koromban rikikiztem először a Szent István parkban egy zsidó fiú házibulijában. Hamar megtanultam, és több kört megnyertem, pedig csupa tervgazdaságis fiú vett körül (volt fazekasosok), igaz, ők többet ittak, mint én. Francia kártyával játszottunk. Addigra már ismertem a lapokat, mert a kollégiumban a rajkos fiúkkal sokat pókereztem. Imádtam a Rikikit: ütéseket vállalni, és lehetőleg teljesíteni (ha nem vállaltam semmit, megúszni ütés nélkül), közben figyelni az arcokat. Mi lehet ennél izgalmasabb? Csodálkoztam, hogy egyedül én képviselem kitartóan a női nemet. Néha beszállt mellém egy-két lány, de hamar megunták. A férjemnek és a fiaimnak már én tanítottam meg a Rikikit. Mostanában már többnyire alul maradok, mert a legkisebb is jobban játszik, mint én, pedig pár éve még elsírta magát, ha nem boldogult a nagyokkal szemben.
– De, pont így kell. Ha a szárát fent hagyjuk, a következő évben kisebb lesz a termés. Kisebb és kevesebb – felelte Sirdna.
– Én fordítva tudom. Ha a szárát letéped, az nem jó.
– Én is úgy tudom, hogy szárastól jó szedni – szóltam közbe –, de egyszer valahol egy vendégségben nagyon leszidott a házigazda, amikor meglátta, hogy szárával együtt szedtem le egy vödör cseresznyét. Azt mondta, a következő évi termésnek annyi.
– Nézzük meg interneten. Biztosan van róla egy YouTube-videó. Mindenről van – ajánlotta Ulab.
Végighallgattunk egy Hogyan szedjünk cseresznyét? című felvételt. Egy kedves hangú fiatalember részletekbe menően amellett érvelt rajta hosszasan, hogy csak az érett szemeket érdemes leszedni a fáról. Cortázar instrukciói jutottak eszembe: Utasítások a liften való utazásho, Utasítások a lépcső megmászáshoz. A fiúk eleinte csak néztek egymásra: ez most komoly? A végén már fulladozva nevettek. A cseresznyeszárról majdnem elfelejtkeztünk. Végül a Gyakori kérdések között kaptuk meg a választ: Két tábor van. Az egyik szerint szárával kell szedni a cseresznyét, a másik szerint anélkül, ezért a legjobb, ha az ember a termés felét az egyik módszerrel, a másik felét a másik módszerrel takarítja be. „Magyarul: a fa kurvára leszarja, hogyan szedik le róla cseresznyét, ez a kérdés csak az embereket érdekli” – vonta le a konklúziót Ulab. – „Mi az adu?”
| |
| 27. | [tulajdonos]: ... | 2020-06-08 13:10 | 2020. június 8.
„Vadregényszerű”. Erre a szóra ébredek. Egy szöveget próbáltam létrehozni álmomban, amelyben a betűk nem balról jobbra haladó sorokban követték egymást, hanem egy középpontból kiindulva körkörösen, egymásba gabalyodó indákat növesztettek, olyan kibogozhatatlannak szövevényt alkotva, hogy kilátástalannak éreztem a vele való küszködést. Jobb, ha feladom, gondoltam, és már majdnem lemondtam róla, amikor egy pillanatra megláttam a mintát (mint tegnap esti villámláskor a túlparti felhőket): a középen álló szóelemek egy csillag szirmait alkották, úgy, hogy egyúttal már a körülött lévő csillagok egy-egy szirmát is létrehozták, pontosan úgy, ahogyan a jázminmintában, amit régóta meg akartam tanulni, és már többször nekikezdtem, de mindig elakadtam, mert folyamatos összpontosítást igényel, nem az én elkalandozó figyelmemnek való. Csak úgy tudok vele haladni, hogy előre lerajzolom a lépéseket, hangosan mondom, mi következik, és ami elkészül, azt egy strigulával jelzem, különben belezavarodom. Nem lehet begyakorolni a mintaelemeket, mert a szaporítás miatt mindem körben változtatni kell az addigi ritmuson. Napokba telt, mire egy tenyérnyi felületet el tudtam készíteni, négyszer-ötször is le kellett bontanom, amiről azt hittem, hogy már jó, de még nem volt az. Lennének egyszerűbb jázminminták is, a YouTube tele van videókkal, de nekem a legbonyolultabb minta kellett, amelyiken a leginkább megfér egymás mellett a káosz és a rend. A kedvenc párosításom.
2020. június 7.
Villámlik odaát. A túlpart házai felett a felhők hegyeknek látszanak, mintha egy Tolkien-féle, kitalált világból villannának elő egy-egy pillanatra. Kellő távolságból a vihar olyan, mint egy évezredekkel ezelőtt készült némafilm, amit utólag színeztek ki. A lépcsőről nézem, ideát nyugalom van. A Because szól bennem Melody Gardot hangján, nem tudom, miről jut eszembe, de olyan tökélesen passzol a látványhoz, hogy összeszorul a torkom.
Meleg volt ma, nagyot úsztunk a fiúkkal, kétszer is. Ma már aludhatnék fent a teraszon, ahogyan minden nyáron szoktam. A közelgő viharra fogom, hogy nem költözöm ki. A lelkem mélyén tudom, hogy a pókoktól félek. Amióta összecsíptek a darazsak, nincs akkora bizodalmam az állatvilág iránt, mint korábban volt. Három választásom van: 1. megbeszélem a pókokkal, hogy ha nem másznak rám éjszaka, én sem bántom őket (ezzel max. a valóságot tudom befolyásolni, semmi garancia arra, hogy álmomban nem lepnek el tömegével tízszeres nagyításban) 2. nem beszélgetek pókokkal, inkább lemondok a kint alvásról 3. öldöklésbe kezdek, és tömeggyilkosként hajthatom álomra a fejemet. Nincs jó megoldás, a másodikat választom. Tavaly vállaltam a pókirtást, tudván, hogy a természet előbb-utóbb bosszút áll az öldöklésért. Meg is történt. Kb. annyi darázs csípett meg egy hónappal később, ahány pókot kiirtottam.
A templomban összefutottunk Sirdna egykori iskolatársával, Bével, két lányával és az édesanyjával. Elkísértük őket a nyaralójukig, kávét és üdítőt is kaptunk a teraszon. Bé egy órán keresztül mesélte, hogyan szerezték be másodjára is a harmadik autójukat, amivel a felesége a kutyákat szokta szállítani, hogy a másik két autót ne koszolja össze. Valahol beleszaladtak, totál káros lett az autó, ezért újra meg kellett venniük. Az asszony eleinte nem akart beleegyezni, hogy ugyanolyan fajta autója legyen, mint amilyenben kis híján a halálát lelte, de a férje meggyőzte, hogy annál jobb autót nem talál, és a traumát is legjobb úgy kezelni, mint a kutyaharapást. Elfelejtettem, milyen márkát emlegetett, pedig legalább tizenötször kimondta a nevét. Legyen Grand Torino. Csak, mert hazafelé jövet eszembe jutott a film, mondtam is Sirdnának, hogy a Grand Torino jár a fejemben, amelyben SPOILER Walt Kowalski (Clint Eastwood) az ázsiai szomszédait gyűlölő háborús veterán, a xenofóbiája ellenére összebarátkozik egy kínai sráccal, aki munkát keres, de nem veszik fel sehova, Walt szerint azért, mert nem viselkedik egy igazi férfiként. Az igazi férfiak egymást közt három témáról szoktak beszélgetni, mondja: pénzről, nőkről és autókról. SPOILER VÉGE Ma megállapítottam, hogy bizonyos férfiaknak a női társaság sem akadály. Szájtátva hallgattam. Nem a téma volt az érdekes, hanem ahogyan mesélte. Elkezdte, belelendült, felgyorsult, lelassult, kitérőket tett, késleltetett, átváltott dialógusba, majd vissza leírásba. Életemben nem gondoltam volna, hogy egy autóvásárlásról (és sok pénzről) szóló történet két percnél tovább érdekelne. Nőkről nem esett szó.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
