Szótlanul
Nem mondható el senkinek,
az ősi ösztön mit sugall,
bunkó, vagy kard, vagy bombagyár,
mind, mind csupán egy fajra vall.
Bölcsőnkben gonosz nő velünk,
nem állja útját kerítés,
áthágva minden hágható,
s cifra mosoly a körítés.
Tócsa, patak, vagy tengerek,
nem mérhető már semmivel,
megfúlnak benne álmaink,
és Isten is, kit elhiszel.
Északra mégy, vagy dél felé,
mindegy az út, mert egy a vég,
szárnyad se ment, ha hullni kell,
gerincig ér a szakadék.
Bújhatod kedvenc könyveid,
szemüveg billeg orrodon,
holnapra mégis meglehet,
Széth szele fúj át dokkodon.
Ne mondj hát semmit, szót se ejts,
annyit se ér, mint krétajel,
arra tanítsd majd gyermeked,
mi az, mit sose mondhat el.
|
