Az időben így tűnnek el
Ahogy öregszem, távollátóvá leszek,
már messziről észlelem a rosszat.
Csak az a kérdés, hogy a szépet
így honnan vehetném észre?
A jelen mindig leleplezi önmagát:
a ma akkor legboldogabb,
ha a jövő álmodja nekünk.
Fájdalmat érzünk előbb, félelmet csak utána.
és most e reggelen úgy fáj, úgy fáj...
Régebben is fájt, mégis egészen másképp.
Hová tűnt a dolgok közti boldog barátság?
Miért a körvonalak, miért választódik el
minden a másikától? Miért e durva kontraszt?
Előttem látomás lebeg,
találkozások és alakok néhai képe,
sejtések és érintések kusza szövevénye.
Bontom a szálat, ha szakad, kötöm.
A kéz állhatatos, kever ezernyi színt,
de távolság kell az emlékezéshez.
A szembe-falon fölrémlik H. I. alakja,
aki már elkerülte a hosszú élet vétkét.
Fölötte, az éjkék égen hajnali hold,
a háttérben homályos hegyek.
Tüzet gyújtottunk a tölgyes szélén,
néztük, hogy pattog, sistereg, sziszeg...
Egy arc, amely már nem létezik.
Egy arc -- már láthatatlan.
Így nincsenek, akik voltak.
Az időben így tűnnek el.
Ez a késő ősz épp oly hűvös, mint hajdan,
az eső suhogása is változatlan,
de az emlékezet a régi utakat már elfeledte.
Szembenéztem a világgal?
Honnan tudhatnám biztosan?
Látom az idő üresjáratát:
bármi történne, nem történne semmi.
Van bizonyos mozgás,
de nem történik semmi.
Szállni szeretnék, de nem visz a szárnyam.
Ez a szárny már nem akar égbe emelni.
|
