Lénárd Sándor: Egy nap a láthatatlan házban II. fejezet, 42. oldal (1977-es kiadás)
"Az emberiséget két részre osztani: azokra, akiket reggel felkeltenek, és azokra, akik addig alszanak, amíg maguk ébrednek elhalványuló, szétfoszló álmaikból. A második csoport tagjai ritkulnak.
Ez lenne a haladás? Azt hiszem, az ébresztőórák diktatúrája tehet a fáradt, ideges emberek szenvedéseiről. A végig nem álmodott álmok lemérhetetlenek, nem tűrnek számot, statisztikát – de döntően fontosak lettek volna. Tőlük függ a lélek egyensúlya. Csak a kialudt ember ébred mosolyogva. A telefon a gondolatokat tépi szét, az ébresztőóra az álmokat.
Az új-kaledóniai vademberekről olvastam, hogy náluk halálos bűnnek tekintik az alvó ember ébresztését. Mondhatnám, mi vagyunk a sokkal vadabbak."
A tengerésztisztin szigorlatoztunk egy Hajóegészségtan nevű tantárgyból. A kaptányi tanfolyamon már volt járványtan is, na, én olyat nem végeztem, de a bátyám igen, és tőle megkaptam a tankönyvet.
Hogy kiolvastam-e, arra nem emlékszem, de nincs is jelentősége, ha igen, akkor is elfelejtettem ötven év alatt, tehát bátran állíthatom, laikus vagyok a kérdésben.
Mégis veszem a bátorságot, hogy írjak a témáról, láttam a járvány alatt, hogy elismert szakemberek képesek voltak egymásnak ellentmondóan vélekedni, ilyenkor legalábbis az egyiknek nincs igaza, belefér, hogy akár hülyeségeket írjak, szerintem egy kis keresgéléssel találnánk a világban szaktekintélyt, aki hasonló véleménnyel lenne.
Szóval:
- Biztos vagyok abban, hogy hatékony oltás nélkül én már nem élnék.
Ha az első hullám goromba változata féktelenül terjedhetett volna, nem, vagy csak jóval később jelentek volna meg az enyhébb lefolyást okozó mutációk, vagyis mire az oltások nélkül a 70%-os nyájimmunitás kialakul, addig nem tudtam volna húzni az önkéntes karanténban, ráadásul addigra a barátaim egy része is felvette volna a néhai előnevet.
Vagyis – tekintettel arra, hogy birtokosa vagyok az összes létező rizikófaktornak – mivel nem tudom elkerülni a fertőzést, valószínűleg a régi, a súlyosabb lefolyású vírussal akadok előbb-utóbb össze, akkor pedig kongatnak.
Nem szeretek más nevében beszélni, csak a magaméban, én személy szerint az életemet köszönöm Karikó Katalinnak, és boldog vagyok, hogy a nálam jóval felkészültebb, okosabb, ráadásul döntési helyzetben levők is konszenzusra jutva elismerték kitartását, eredményes munkáját!
Karikó Katalin Nobel-díjas! Karikó Katalin Nobel-díjas! Karikó Katalin Nobel-díjas! Karikó Katalin Nobel-díjas! Karikó Katalin Nobel-díjas! Karikó Katalin Nobel-díjas! Karikó Katalin Nobel-díjas! Karikó Katalin Nobel-díjas!
Tisztelettel jelentem, hogy speciális diétám bevált, 127-ről ma reggelre 100 alá kúszott a digitális kijelző. Nosza, előkaptam a Petőfi-összest, abból mindig lehet meríteni!
Petőfi is lefogyott?
Gyermek vagyok, gyermek lettem újra, hajolhatok kevesebbet fújva, nem ér véget a hét csütörtökön, tükör nélkül látom már a tököm, mérlegemen nem koppan a skála, körbeér már anyám kötött sála.
Hol vagytok, ti régi játszótársak? Hihettek a régi közmondásnak, sovány testben is gazdag a lélek, csak, ha erős szél van, akkor picit félek! Ha félig van, az is telepohár! „Cserebogár, sárga cserebogár” …
Azt mondják, hogy „mázsa alatt – gyerek!” A végén még iskolába megyek, lekapom a bajuszt, a szakállat, harapok majd, mint egy bősz vadállat - ez hülyeség, fog nem nő ki megint… De erre egy magamfajta legyint!
Hol születtem? Nem ezen a tájon. Nem akadok fel ilyen apróságon, már itt élek, immár ez a hazám, itt ásnak el a homokba, lazán, megyek, veszek véglegre egy helyet, és egy S-es ládát XXL-es helyett!
Húsz év után száz alatt a súlyom. Nem döng a föld, amikor elcsúszom! Húsz esztendő... az idő hogy lejár! „Cserebogár, sárga cserebogár.” Gyermek vagyok, gyermek lettem újra, lötyögnek a gatyáim, de durva!
Hol vagytok, ti régi játszótársak? Ott, ahol most éppen hahotáznak? Odafutnék – de sajog a térdem… Nem hajlik már úgy, ahogyan régen. De a pofám! Azon nincsen kosár! „Cserebogár, sárga cserebogár.”
És mostantól barátom a mérleg, nem sandítva nézem, mikor mérek, könnyen vágom lábamon a körmöm, mállik-foszlik a húszéves börtön, napról-napra szűnik a sok határ! „Cserebogár, sárga cserebogár!”
„…szorongató volt látni a nyomorúságos állapotban lévő állatot, és még nyomorúságosabb volt látni, hogy nevetnek rajta azok, akiknek szerencsésebb sors jutott.”
Tamás! Ha a nyomorúságba taszított emberek felé is hasonlóan tudnál érezni, még barátok is lehetnénk!
Ahhoz, hogy valaki becsurcsizódjon, nyitottnak kéne lennie a világra, önálló gondolatainak kellene lennie, némi morált is fel kell csipegetni hozzá, tisztességesen kéne bánnia másokkal, és ki kellene vakaródzni a HÁRMAK – nevű szektából… De, mint látjuk, összenő, ami összetartozik.
Pedig a szakma hagyományai szerint ez kilóg a munkaköri leírásból, hiába, egy feléledő hivatás, megszakadt az a folyamat vagy harminc évre, amikor a mesterek tanítgatták az inasokat a fortélyokra, a nagy öregek többnyire meghaltak már, akik pedig élnek, inkább titkolják szakmai múltjukat, mintsem dicsekednének vele.
Mindegy, pár év, és beletanulnak, a vármegyét se mondjuk még álmunkból felriasztva is, az ispánságot is meg kell szoknunk újra, a hűbéresség még zötyög, a gazdagok se tanulták még meg a kiváltságok mellé a kötelezettségeket is - gondolhatunk itt egyébként Széchenyire és főként Sina Simonra (aki minden volt, csak nem magyar), a magyar főváros egyik jelképe kötődik hozzájuk, most meg olyan cigánykodás folyik a Lánchíd körül, hogy a fal adja a másikat.
Szóval azért igyekszik a komisszár, ez nem tagadható, majd beletanul.
Már utánajár a célszemélynek, nem elégszik meg azzal, hogy az egyik helyről kiutálja, követi a másikra, benyomul az illető digitális intimszférájába, figyel, jegyzetel, trollkodik, leköveti a kapcsolatokat, a szimpátiaszövevényt, gyanítom, hogy listát vezet – ebben mostanában nagy segítségére lehetett az egyik célszemély önként megadott névsora -, nyilvántartja az embereket, no nem származás, vallás vagy nemi identitás szerint, csak az elkötelezettségüket figyelve.
Azt nem tudom, hogy megbízást teljesít-e, vagy megelőlegezi a munkát az utólagos elismerés reményében, a manapság megfigyelhető értékelési szempontok alapján nem lepődnék meg, ha a Kossuth-díj várományosai közt is megtalálnánk.
Megjegyzés: - egy kedvelés a szerző felé szólhat a versnek, akármiről szól is az, de szólhat a tartalomnak, akár egy gyengébb vers esetén is, szólhat a szeretetről, amit egy ember iránt érez valaki, ha költő, ha nem. Szakbarbár az, aki egy FB bejegyzésben csak és kizárólag irodalmi értéket keres. Aki pedig elveszíti tisztánlátását pusztán azért, mert ellenszenves a szerző, az nyugodtan menjen kapálni, szecskázza be a verseit, és ismerje be, hogy József A. szellemisége kihozza a sodrából!
Amíg a komisszárságnak nincs FEOR-kódja, addig ezt a tevékenységet egyszerűen zaklatásnak veszem.
Utóirat: - Az „annyit is ér” – szófordulat használata hatalmas lelki sivárságról tesz tanúbizonyságot.
A mai időjárás, az elviselkető kinti hőmérséklet lehetővé tette, hogy a teraszkorlát felújításával foglalkozzam. Délelőtt tettem-vettem, aztán a videó elkészítése - már bent, félméterre egy szervenventilátortól - legalább ugyanannyi ideig tartott, sebaj, szívesen átadom tapasztalataimat az ifjúságnak, pénzt úgyse tudok hagyni sekire...
