tanulni és tanítani így működik a világ néha tanulhat a tanár olykor tanít a diák a disznóktól eltanulta átadta sok gyereknek négykézláb az iskolában így már nem is eretnek ha marhákra ügyelt volna most legelne a réten a sok gyerek - és ötletem számtalan van e téren
Aki a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség számára adományoz legalább ötezret, annak elküldök egy boldogi rózsafánksütőt!
Az MVM kikapcsolja náluk az áramot, elzárja a gázt.
„Képzeljék el az idősotthonainkat, amikben nem tudunk fűteni, és a kórházunkat, ahonnan ki kell tolnunk a láb nélküli embereket az utcára, mert nem fogjuk tudni őket ellátni”
Most aggregátorokat szeretnének vásárolni. Régen voltak nekik ilyenek, de elküldték Ukrajnába, mert ott háború van. Nem tudták, hogy itt is.
Aki a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség számára adományoz legalább ötezret, annak elküldök egy boldogi rózsafánksütőt!
Hogy ne legyen zsákbamacska, az alábbi videón bemutatom, hogyan készítem a sütőt.
Miután vasból van, hacsak nem tartják szabad ég alatt kitéve az elemek kénye-kedvének, nyugodtan tekinthető maradandónak! Nincs, ami elromoljon benne, én előbb megyek a stiglickertbe, minthogy egy ilyet kikezdjen az idő!
Aki a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség számára adományoz legalább ötezret, annak elküldök egy boldogi rózsafánksütőt!
Egyre nagyobb bajban vannak. Tegnapi hír, hogy egy iskolát be is kellett zárniuk, a tanároknak hónapok óta nem tudtak fizetni. Ebben az iskolában negyven településről fogadtak halmozottan nehéz sorsú gyerekeket, ők nem csak oktatást és különös törődést, de talán a napi egyetlen meleg ételt is itt kapták.
Nekem pénzem nincs, csak a munkámmal tudom támogatni őket, ezért van a fenti felajánlásom.
A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség adományszámlájára elutaltam 10 ezer forintot, természetesen a te nevedben, hiszen én kapok valamit a pénzemért. (Saját adományozás is megoldva.) Ám akkor is ez egy nagyon jó kezdeményezés, és hála neked érte.
A két boldogi rózsa árkülönbözetét természetesen megadom még neked.
Tanuld meg ezt a versemet, mert meddig lesz e könyv veled? Ha a tied, kölcsönveszik, a közkönyvtárban elveszik, s ha nem: papírja oly vacak, hogy sárgul, törik, elszakad, kiszárad, foszlik, megdagad vagy önmagától lángra kap, kétszáznegyven fok már elég - és mit gondolsz, milyen meleg egy nagyváros, mikor leég? Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemt, mert nemsokára könyv se lesz, költő se lesz és rím se lesz, és autódhoz benzin se lesz, és rum se, hogy leidd magad, mivel a a boltos ki se nyit, s kivághatod a pénzedet, mert közeleg a pillanat, mikor a képernyőd kép helyett halálsugarat közvetít, s mert nem lesz, aki megsegít, ráébredsz, hogy csak az maradt tiéd, mit homlokod megett viselsz. Ott adj nekem helyet. Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, és mondd el, mikor kiöntenek a lúgtól poshadt tengerek, s az ipar hányadéka már beborít minden talpalat földet, akár a csiganyál, ha megölték a tavakat, s mankóval jön a pusztulás, ha fáján rohad a levél, a forrás dögvészt gurguláz, s ciánt hoz rád az esti szél: ha a gázmaszkot felteszed, elmondhatod e versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, hogy elkísérjelek. Lehet, s túléled még az ezredet, s pár kurta évre kiderül, mert a bacilusok dühödt revánsa mégse sikerül, s a technológia mohó hadosztályai több erőt mozgatnak, mint a földgolyó - memóriádból szedd elő s dúdold el még egyszer velem e sorokat: mert hova lett a szépség és a szerelem?
Tanuld meg ezt a versemet, hadd kísérlek, ha nem leszek, mikor nyűgödre van a ház, hol laksz, mert nincs se víz, s gáz, s elindulsz, hogy odút keress, rügyet, magot, barkát ehess, vizet találj, bunkót szerezz, s ha nincs szabad föld, elvegyed, az embert leöld, s megegyed - hadd bandukoljak ott veled, romok alatt, romok felett, és súgjam neked: tetszhalott, hová mégy? Lelked elfagyott, mihelyst a várost elhagyod. Tanuld meg ezt a versemet.
Az is lehet, hogy odafenn már nincs világ, s te odalenn a bunker mélyén kérdezed: hány nap még, míg a mérgezett levegő az ólomlapon meg a betonon áthatol? s mire való volt és mit ért az ember, ha ily véget ért?
Hogyan nyújtsak néked vigaszt, ha nincs vigasz, amely igaz? Valljam meg, hogy mindig reád gondoltam sok-sok éven át, napfényen át és éjen át, s bár rég meghaltam, most is rád néz két szomorú, vén szemem? Mi mást izenhetek neked? Felejtsd el ezt a versemet.
Azt mondják, vénülsz. Szíved sűrű vére – ha van szíved – majd egy napon megáll. Mondd, pogromok fekete denevére, nem volna jó magadhoz térni már? Lelked mélyén rohasztó gyűlölet forr, s holnap kinő feletted a moha: nagyságra törni késő már ilyenkor, de jónak lenni nem késő soha. Vagy nem gondolod, földi léted estjén, hová úgy jövünk, akár a lelenc, hogy hol van tőled ama sok keresztény, János apostol, Assisi Ferenc, kinek szeme sugárzó, tiszta kék volt és farkasokat ültetett ölébe, vagy Szent Tamás, ki mint a kristály égbolt borult elámult hívei fölébe? Mind-mind különb volt nálad s többre vitte, habár nem váltott bankszámlát a hitre. Vagy gondoltál a sok konok magyarra, ki úgy virult mint bimbózó magyalfa, ki nem törődött záporral és széllel, de néma büszkeséggel tört a jobbra, mert érces mellel s tiszta homlok-éllel már életében lett önmaga szobra? Ha rád pillantok, megborzongok s fázok, bár jól tudom, hogy balga, aki fél: örökké állnak a magyar akácok s téged elvisz, mint szellentést, a szél. De hogy még jókor érjen lényed bére s elébb mint érted a halál izen: hadd tűzzelek tollam kemény hegyére, melyből nyugtod nem lesz a sírban sem. Mert szennyes folt lettél a nagy penészből, melyet csapásnak küldött ránk az Ég, minden szavad dögbűz a sáskavészből, amelytől elpusztul egy nemzedék; jó darvaink más tájakon keresnek szállást s az ország holtfakóra vált, a föld kinyílt, mint bőrtelen, veres seb, ahol hazát a zsellér nem talált, innét szalad a száműzött szabadság, s te azt rugdosod, kit a jog se véd, s mivel hazánkat rossz pénzért eladják, te is eladod, hitszegő szemét. Éretted szenvedjük a poklok kínját s a honfibánat minden szégyenét, tőled tántorog a munkás a járdán – az éhség táncoltatja, nem a bor –, amíg kurjongó kém lettél a vártán s pimasz döglégy, kit táplál a nyomor, és pudvás szád szünet nélkül zsidózik, míg ellened száll hadba, aki hős; s hogy tudja ezt a boldogabb utód is, kinek neved nem lesz már ismerős: ha eljön majd a láncot oldozó nap, s a nép felosztott földeken tapos, hadd hallják meg, ki volt Csilléry András s minden nyilas, hozzá hasonlatos – miközben téged, lent a föld alatt a féreg fúr, a nyálkás, sose renyhe – ezért, hogy ott is égessen e vád kellett nékem ma nem-múló rímembe szőnöm neved múló gyalázatát. Hadd fújják egykor drága iskolások a sok jövendő, magyar reggelen, avagy hazamenőben, ha a fázós alkony kékes lidérce megjelent, boldog, nyugalmas, békés estidőn, mikor a kereszt többé nem lesz horgos s csupán az őszi szél üvölt bedőlt sírod füvén, te nyomorult fogorvos.
(Budapest, 1938)
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
