Szokás szerint most se vagy képben. Eleinte reménykedtem, hogy ilyenkor csak megjátszod magad a poén kedvéért, csak ironizálsz, de az évek alatt kiderült, hogy annyi humorérzéked van, mint egy tasmán ördögnek.
A tököm se akarja, hogy taníts, nem véletlenül írtam a címet két csével, különösen azért nem, mert a te tanítási módszereid, legalábbis ami itteni tevékenységedből látszik, alkalmatlanok a tudás átadására. Nemhogy „középiskolás fokon”, de még egy elemi iskolában sem.
Egy igazi pedagógus érdekfeszítően tanít, önálló gondolatokkal bír, nem hivatkozik percenként nálánál okosabbakra, nem próbál kiváló elmék árnyékából magyarázni, és pláne nem próbálja a hivatkozást követően önmagát a nagyok mellé emelni.
Szerintem nem véletlenül tanítottál olyan iskolában, ahol a rád bízott gyerekeknek nem volt menekülési lehetőségük, nem volt választásuk, nem volt összehasonlítási alapjuk, ki voltak neked szolgáltatva. Örültek, hogy valaki egyáltalán foglalkozik velük.
Nekem a középiskolában igazi, országosan elismert magyartanáraim voltak, náluk figyeltek a gyerekek, bevontak minket az órákon, az a legkevesebb, hogy volt olyan óra, ahol az osztály kettőnk verseit elemezte - a másik Horváth Attila volt, talán hallottál róla -, és ez nem azt jelentette, hogy kitűnő verseket írtunk, pont az elemzések során derült fény a hiányosságokra, viszont negyven gyerek törte magát, hogy szót kapjon, senki nem amőbázott a padtársával vagy majszolta az uzsiját a pad alá hajolva. Többet tanultak a srácok egy-egy ilyen alkalommal, mint a te diákjaid egy egész év alatt.
Elvégeztél egy valag iskolát, de ez nem jelenti azt, hogy a bebiflázott anyagot tudod is használni. Olyan vagy, mint az alkimisták, vastag könyveket magoltak be az aranycsinálásról, de egy deka aranyat nem tudott csinálni egyik se.
Még annyit a tanításról, hogy én vagy tizenöt éve tényleg tanulni jöttem a Dokkra, hosszú évekig ez működött is, de manapság, akiket elfogadnék tanárnak, már nem tanítanak, néhányan meghaltak közülük, mások felhagytak az ilyennel, te meg hiába próbálod tukmálni magad, olyan tehetségtelen vagy, hogy egy szavadat se veszem komolyan. Lehet, hogy van néhány jó versed, de ez a kortárs irodalom hátránya – már a te szempontodból -, hogy látom, milyen keservek között vajúdsz, mennyi hiteltelen és izzadságszagú versből akad néhány olyan, amit egyáltalán elolvasok.
Lobogtatod azt a néhány verset, ami megjelent, most utoljára egy szonettet, mit mondjak, nem a kedvenc versformám, életemben talán négyet írtam tisztára játékból, csak, hogy kipróbáljam, de ilyen gagyit, amit te mutatsz, biztosan nem adnék ki a kezemből.
Gondolom addig kilincseltél, addig tolakodtál, addig jártál a nyakukra, addig rágtad a fülüket, hogy inkább engedtek, hogy előbb szabaduljanak.
Felajánlottál egy versenyt, akar veled versenyezni a faszom, de azért van ebben a felajánlásban egy rád jellemző dolog, te már teljesítetted, nekem most kéne, ezt a fajta versenyt hívják pl. a lovinál hendikepnek, ahol a tehetségtelenebb előnnyel indul.
Nem vagyok párbajképes? Hát, ha alapelv az, hogy párbaj csak úriemberek között lehetséges, nem biztos, hogy rajtam akad el a dolog.
Az irodalmi hierarchiában én hol vagyok? Sehol. Nem is igazán törekszem rá. Én még nem kerestem szerkesztőséget, nem is fogok. Ha akarnak valamit, majd kérnek. Eddig bevált. Vagy negyven versem jelent meg úgy, hogy nem én küldtem be sehova, volt, ahol engedélyt kértek előre egy-egy versre, de van, ahol ez biankó, küldik a tiszteletpéldányokat, egy polcom már tele van, nem kérek díjazást, örülök, hogy segíthetek. Fingom sincs, hogy verseimet honnan kerítik elő, sok nincs fenn a Dokkon, a Toronyban se, ha keresem a neten, nem találom, húsz éve írtam, erre lehozzák. Sebaj, ha megnyerte, hagy vigye. írok helyette másikat.
Verseny, bazmeg? Amilyen szerencsétlen életed volt – te panaszkodtál unos-untalan, onnan tudom -, neked nincs más lehetőséged arra, hogy hagyjál magad után valamit, kapaszkodsz az irodalomba, mint a fuldokló az utolsó fűszálba. Aztán marad utánad egy elcseszett szonett az Ésben több. mint tíz éve, egy embert mutass, aki ma azt elővenné és elolvasná, egy gusztustalan kötet, aminek kiadását a jobbérzésű kiadók zömmel még úgyis elhajtottak, hogy te álltad volna a költségeket, mire találtál egyet, aki kiadta – szerintem kiadták volna akkor is, ha a szorzótáblát vagy az unokád pelenkáját viszed oda nekik -, és amivel mindenhol szelfizel egyet, meg még mi is volt? Ja, Koncz Gábor elmondott egyet a TV-ben, szegény Koncz, ha tudná, hányszor éltél vissza a nevével, megütné a guta.
Tudod, Tóni, nekem ennél teljesebb az életem akkor is, ha nem nyalom fényesre az És vagy a többi szerkesztőségének a kilincsét. Az én újításaim egy részét még ma is használnák a magyar tengerészek, ha lenne magyar hajózás. Az én felderítési mutatóimat még ma sem haladták meg az utódaim, amiket én csináltam a műhelyemben, a mai napig használják, és fogják még bármeddig, mert nem kopnak, nem romlanak el, és ha véletlenül elhagyna egyet-egyet valaki, addig van esély a pótlásra, amíg én tudok csinálni helyettük másikat, hiszen nemhogy az országban, de a világon se csinál olyat más. Nem véletlenül vannak dolgaim Amerikában, Németországban, Ausztráliában, pedig néha a postaköltség több, mint amennyiért én készítem.
Aztán az én életem nem volt szerencsétlen, 1970 óta dolgozom, számtalan dologgal foglalkoztam sok szakmában, és mindegyiket élveztem, veled ellentétben én nem voltam rabszolga, pedig többet melóztam – akár fizikai, akár szellemi munkáról volt szó -, mint amennyit te valaha fogsz. És minden alkalommal én mondtam fel, mert jobbat, izgalmasabbat, nagyobb kihívást találtam, és mindenhol inkább visszatartani akartak, nemhogy elküldeni, és bármelyik volt kollégámmal, volt főnökömmel jó szívvel emlékszünk egymásra, sokkal a mai napig tartom a kapcsolatot.
Magánéletem is irigylésre méltó, 51 év boldog házasság, ezalatt fokozódó szerelem mai napig gyönyörű és okos nejemmel, egy hangos szó nincs, nem tudunk úgy elmenni egymás mellett, hogy legalább egyszer ne érjen össze a kezünk, hogy ne simítsunk egyet egymáson, sikeres gyerekek, fantasztikus unokák – az egyikkel most is beszél a feleségem, szerintem már vagy félórája -, nekem nincsen szükségem arra, hogy vadidegen emberek, mint amilyen te is vagy, külön elismerjenek valamilyen nyomtatásban is megjelen irományom miatt.
Egyébként vagy hetvenöt videóm van a YouTube-on, akik nekem is számítanak, megtalálják, most megnéztem, 339 feliratkozóm van, nem tudom, hányan olvasták a szonettedet az Ésben, nem hiszem, hogy sokkal többen.
Verseny? Veled? Ne röhögtess! Gyere le a műhelyembe és csináld egész nap azt, amit én, ha estére meglesz minden ujjad, mind a két szemed és nincs égési sérülésed, te nyertél! Közben fejben írjál egy verset, én gyakran csinálom, aztán mikor feljövök, legépelem. Az egyik bökverset – a belátom címűt – a kocsiban írtam, amíg a nejemre vártam, akkor olvastam az azt megelőző hablatyodat, a telóm hangrögzítőjére mondtam fel szakaszonként, amikor hazajöttem, akkor írtam le és tettem fel a naplóba, nincs irodalmi értéke? Meglepődnék, ha lenne, nem az Ésnek küldtem, hanem csak a naplóba, nem bírálatra, csak a naplóba, nem az utókornak, csak egyszeri olvasásra, ha papírra írtam volna, akkor már összegyűrve a szemétkosárban lenne, de így is tisztább rímek vannak benne, mint a te legjobb rímes verseidben, nem véletlenül forszírozod a szabadverset, a rímesekről lefordulsz.
Verseny? Veled? Aki a Siccen nőtt fel? Én kisgyerekkoromban Rejtőt olvastam, Gárdonyit, a Révai Nagylexikont, vadász- és tengerészkönyveket, Vernét, felsősként biológiai és elektronikus szakkönyveket, egyébként meg gyerek voltam, állítólag nem is túl jó, a villamos ütközőjén többet voltam, mint a kocsi belsejében, hetedikben a történelemtanárnő idegsorvadt fiának csináltam impulzusgenerátort, hogy ne kelljen neki mindig bemenni az SZTK-ba kezelésre, állatokat preparáltam, az Állatkertben a budapesti iskolák versenyén biológiából úgy lettem második, hogy a tankönyvet nem is láttam, hajtó voltam vadászatokon, egy gumigyár telepére szöktem be tejgumit lopni, nekünk volt a legjobb csúzlink, a mákdarálóval porítottam a faszenet a kén meg a salétrom mellé a puskaporhoz, így aztán nem értem rá Succet meg Dörmögő Dömötört olvasni, azt meghagytam az egyszerű gyerekeknek, hagy nőjenek fel rajtuk azok.
És így fixálódni se tudtam a Sicces verseken, ami téged bosszanthat, az talán a tiszta rím, a szabályos ritmus, könnyebb fikázni, mint megcsinálni, legalábbis neked, jó az a szabadvers, nem kell annyit gondolkodni.
Azt írod valahol, hogy savanyú a szőlő.
Egy dolgot mondj csak, amit irigyelnék tőled!
Talán a pofátlanságodat, a mai világban jól jöhet az érvényesüléshez, bár ahol ez számít, oda nem pályázok, jaj, eszembe jutott közben egy versenylehetőség, ahol esetleg labdába is rúghatnál, mondjuk valaki megad egy témát, és egy órán belül ki tud több verset írni abból, aztán azok közül melyik a jobb, vállalom, hogy tőlem csak a második legjobbat nézzük, és még ígyse lennék úriember, mert ugye az biztosra nem fogad.
Na, még jó, hogy eszembe jutott, rasszizmussal vádoltál:
„Gyurcsi Zalán György elkeseredésében megpróbált gúnyverset írni rólam és Filip Tamásról a Gyurcsi naplóban.” „Az se baj, ha gilisztához és "rút bogárhoz" hasonlítva pályatársaidat - miként az Átváltozás megírásakor Franz Kafka saját magát - lényegében "lezsidózol" minket.”
Nem véletlenül írtam a haikuban, hogy csak az írjon, aki olvasni is tud, ez arról szólt, ha vak valaki, érthető, ha nem lát, de akinek van szeme, az szándékosan néz máshova, az internet világában a tájékozottság számonkérhető. Különösen, ha az illető aztán osztja az észt, de erről meg az jut eszembe, hogy akkor mi marad, mindegy, gyakorlatilag lerasszistáztál, nyugi, nem jelentelek föl, nekem egy felutazás Pestre akkor is megoldhatatlan, ha nem fenyegetnek rendőri elővezetéssel.
De hogy Filip hogy került a képbe? Ezt máig nem tudom, nem is említettem, nem utaltam rá, eszembe se jutott, ha én Filiptől valaha is akartam valamit, akkor félreérthetetlen voltam, vagy írtam neki emilt, vagy felhívtam. Mindegy, ez már a te titkod marad.
„Mert ahhoz, hogy gúnyverset írjunk, Gyucsi, szimplán - excuse moi - gecinek lenni kevés.”
Erről a témáról még suhanckoromban írtam:
Geci vagyok. Most társaimmal itt feszengünk egy lifegő herében. Haver, orrba váglak frankón, ha húsz év múlva nevezel e néven!
Aztán megint egy jópofa:
„így jár aki ELISSZA AZ ESZÉT MINT ÉN, AGG KORÁRA, DE AZÉRT SAJNÁLJATOK EZ ITT A HATTYÚ HALÁLA”
Igaz, ami igaz, amit megittam életemben, abban egy kisebb hajó be tudna kanyarodni, de csak azért, hogy egyáltalán tudjak beszélgetni a magadfajtával, bár most utólag látom, túl korán hagytam abba az ivást.
Ezzel szemben most valamelyik epeömlésedben megtaláltam a legjobb rímes versedet:
„Tam ta tam ta tam ta tam ta Tam ta tam ta tam ta tam ta, Tam ta tam ta tam ta ámde Tam ta tam ta tam ta tamta.”
Ez annyira patent, hogy felmerült bennem a gyanú, hátha plagizáltál, de elhessegettem, ne má, ilyet a Tóni úgyse csinálna…
Jaj, már csak egyet:
„Viszont Gyurcsi rímes versekben a leggyakorlottabb. Mint a verkli, úgy szaporázza (előző két naplómban megmutattam, hogy esetenként milyen sekélyesen.)”
Több maradó – pedig az engem nem érdekel, hogy az-e – szabadversem van a dokkon, mint neked az összes.
A sekélyességről meg annyit, hogy ugyan mit vársz egy neked és rólad szóló verstől? Kossuth díjat? Igaz, mostanában nem tudom, mire adnak ilyet, lehet, hogy várományos vagyok? Szóval amikor a kis Michelangelo egy pinát rajzolt a szomszéd kerítésére, nem a szakma elismerésére vágyott, ne haragudj, hogy a magam szórakoztatására és a te bosszantásodra írt versike nem a múzsa csókját hordozza, egyébként is szarok a véleményedre.
Most egy kicsit talán hosszú voltam, de hónapok óta csak versikékkel, haikukkal reagáltam a Dokkos történésekre, viszont azt láttam, hogy egy-egy versikéből csak egy-egy szó jut el hozzád, volt, amelyikből csak a cím, gondoltam, egy hosszabb szövegből talán már komplett mondatokat is értelmezel, bár igazán az se érdekel, ha nem. Csak már untam, hogy legecizel, lerasszistázol meg hasonlók, ne gondold, hogy nem vettem észre. És biztos lehetsz benne, nem fetrengek keserű pácban – sugar free -, nem erőlködőm, nem akarok semmit, most – a Tv nézése – hallgatása közben jól esett írni, na, már nem, abbahagyom.
olyan nevetséges vagyok a tükröm is rajtam nevet elég nevemet mondani a szokásos viccek helyett a cseplinként csetlő -botló szellemem a röhely oka jobban hat mint egy nagy fül vagy egy szélben libbenő toka rokonaim hátam mögött visszasírják komoly énem haverok mind észrevették a változást már csak én nem így jár aki nem issza a költőzseni minden szavát fülét-farkát jól behúzva takarodjon innen
Itt a környékünkön már órák óta folyamatosan durrognak a petárdák.
Azzal nem foglalkozom, hogy törvénytelen, hiszen lopni se szabad, aztán mégis mit látnak, a kutyatartók szempontjából értékelném a dolgot.
Megboldogult Maci kutyámat például célszerű volt annakidején az első durranáskor beengedni, egy hatvankilós kaukázusi kan bejön akkor is, ha mi nem akarjuk, falat bont, ajtót fordít ki a sarkából, jó, beengedjük, de magára hagyni bent se lehet, egy rémült kutya nem óvatoskodik a berendezések között.
Vagyis azért, hogy egy-egy család negyedórán keresztül jól érezze magát, száz családnak kell felvállalnia egy egészéjszakás kellemetlenséget, és ez még a kisebbik rossz, nem minden kutyásnak van lehetősége a lakhelyére beengedni a kutyáját, vagy azért, mert kicsi a kéró, vagy esetleg netalántán hivatalos a barátaihoz, nem sorolom, száz indok van azzal az eggyel szemben, hogy egy felelőtlen, félrészeg fasznak jó percei legyenek.
Akkor tartanám igazságosnak a bulit, ha ezeket az embereket egy-egy éjszakára mi zárnánk össze egy Macinagyságú bestresszelt kutyával, és akkor már vagy száz éjszakára egy évből, de a százzal még keveset mondtam, egy petárda a fél faluban borzol.
Akkor még nem írtam az elszökött kutyákról, sokat meg se találnak a végén, nem akarok érzelgős lenni, de családok szakadnak széjjel, nálunk például Maci egyértelműen családtag volt, biztos kapára-kaszára mentem volna érte, mint ahogy Maci se hagyta volna szó nélkül, ha minket fenyegetett volna valaki, egy szónak is száz a vége, a petárdások menjenek a halál faszára!
Egyébiránt pedig boldog új évet kívánok minden rokonomnak, barátomnak, ismerősömnek, és úgy általában mindenkinek, kivéve a petárdások önző hordáját!
Az ünnepek kihozzák az emberből az emlékeket, jut idő az elmélyült gondolkodásra, egy kis számvetésre, hogyan és milyenné alakult a sorsunk.
Én a múlt felidézésével általában hamar végzek, ahogy rövidül a memóriám, úgy akad egyre kevesebb dolgom az ilyennel, a tényleges múlttal már csak néhány fennmaradt iromány köt össze, és nagyon tudok örülni pár dolognak, eszembe jutnak általuk események, történések, amiket vétek lenne végleg elfelejteni.
Most is így jártam, megörültem egy kötetnek, mégse lehettem egy vizesnyolcas, hiszen egy könyvben szerepeltem a kortárs irodalom néhány veretes nevével, így Parti Nagy Lajossal, Takács Zsuzsával, de ott van még Petri György, Tandori Dezső, Csukás István, Halászi Aladár, Moldova György, Ágh István, Csoóri Sándor, Kukorelly Endre és Nemere István is.
Igaz, én ebben a könyvben apám nevén szerepeltem, ő volt az előfizetője a 466-755-ös hívószámú telefonnak, ugyanis ez a kötet az 1974-es Telefonkönyv volt.
