Elgondolkodtató volt, amit írtál, ha megengeded, kissé hosszabbra eresztem!
Közel ötven éve tanultam meteorológiát.
Már csak ködös emlékeim vannak az egészről, igazság szerint nem szerettem, de szükséges volt, nem volt baj, ha az ember tudta, hogy mire számítson, amikor a térképen bejelölte a hajó útját indulás előtt.
Rádión megkaptuk például a légnyomásadatokat koordinátákkal, ezeket a térképre felvezetve össze lehetett kötni az izobár (azonos légnyomású) pontokat, az kiadott egy sereg görbét, lehetett látni, hogy melyik területeken volt magas a légnyomás, hol alacsony, lehetett következtetni a várható szélirányra, szélerősségre, tudhattuk, hogy vihar felé közeledünk-e vagy éppen a vihar jön felénk, milyen lesz a láthatóság stb.
Nem volt akkoriban számunkra elérhető időjárás-előrejelzés, illetve a tengerre vonatkozóan semmiképpen.
Aztán a hajózást abbahagyva évekig vagánykodtam azzal civilek előtt, hogy felismertem a cirrus- vagy a comulusfelhőket, megjósoltam, hogy lesz-e eső, de rájöttem, hogy ezen a szinten beszélhetek össze-vissza, úgyse ért hozzá senki, a jóslataim meg hozták a hivatalos meteorológiai jelentés szintjét, ők se voltak jobbak 50%-nál.
Így aztán ma már csak annyit értek a felhőkhöz, hogy azok szoktak beszorulni a Nap elé, akkor ez most árnyék, melegben jó, ha vannak, este meg nem is látni.
De egy megmaradt: ahogy az izobár pontokat összekötve én vontam le a következtetéseket az időjárásról, most a hírekkel, az adatokkal vagyok így, nem szeretek véleménycikkeket olvasni, inkább a magamét alakítom az adatok birtokában.
Ötven éve felejtem a meteorológiát, de harminc éve figyelem a politikai eseményeket.
Néhány dolgot megtanultam!
Aki nyilatkozik valamilyen médiának, sose őszinte. A Hazudj, ha tudsz! – című sorozatban mondták, hogy egy átlagember egy sima beszélgetés során hányszor hazudik percenként, még akkor is, ha semmi érdeke nem fűződik hozzá.
Mekkora lehet ez a szám akkor, ha múlik is valami a nyilatkozaton!
A regnálók a hatalmom megtartása, a kiszorultak pedig a megszerzése érdekében tevékenykednek. Gyakorlatilag egy őszinte szavuk sincs, volt detektívként elég jó sansszal ismertem fel a hazugságot, de úgy látszik, van erre valami OKJ-s tanfolyam, a mostaniak szemrebbenés nélkül hantáznak, a legjobb, ha nem is figyelek rájuk.
És most kanyarodok írásodhoz.
Hívathatja magát árnyékminiszternek, szóvivőnek, államtitkárnak, aktivistának bárki, nem érdekel, hogy mit mond, hiszen mondta már az ellenkezőjét is, az biztos, hogy az egyik, de valószínű, hogy egyik se igaz.
A valóságot kell néznem, az embereket, a sorsokat, a számokat, a pénztárcákat, a gesztusokat, a tekinteteket, ha szembejön egy hír, megnézem máshol is, megkeresem a forrást, korrigálom a vele tapasztalt deviációs állandóval, előszedem a mintegy ötven tudatos évem emlékeit, vannak tapasztalataim abból az időből, amikor még őszintébbek voltak az emberek – aztán kialakítom a véleményemet.
Aztán alakítom tovább az újabb információk, tények hatására.
És – ahogy a meteorológiánál tanultam – megpróbálok jövőre vonatkozó következtetéseket levonni.
Számtalan helyen jártam, sokféle munkám közben rengeteg embert ismertem meg, időnként még gondolataikat, jellemüket is meg kellett tudnom, ki kellett fürkésznem. Egyre könnyebben ismerek fel bizonyos habitusokat, és jutnak eszembe a múltból a hasonlók, és emlékezve a régi folyamatokra, könnyebben megy az extrapolálás.
A németekről.
Politikusok nyilatkoztak. Nem hiszem, hogy félezer kilométerre tőlünk alapvetően másképpen működnének a politikusok manapság. Nem mellkasból képezik a hangot, hanem érdekből. Tehát azt, hogy ötszáz kilométerre mit mond egy politikus, nem venném túl komolyan, biztosan mást mond, amikor a külvilághoz beszél, és mást, amikor a sajátjainak.
Nincs olyan kijelentés vagy vélemény, amivel ellenkező értelműt ne tudnék felkutatni legalább olyan komoly szakértőtől vagy politikustól.
Ne menjünk messzire, itt volt a járvány, komoly szaktekintélyek vitáztak, most akkor kinek hiszek, akinek egyenesebb a háta vagy szebben van nyírva a szakálla?
A németek jól járnak a csatlakozásunkkal.
Valószínűleg igen, ki lenne olyan bolond, hogy szándékosan rosszabb helyzetbe hozza magát, és én vagyok olyan naiv még vénségemre is, hogy lehet egy üzlet kölcsönösen jó. Viszont nyilvánosan nyomatékosítani azt az egyik oldal részéről, hogy ők aránytalanul jól járnak – gyanakodom, ez inkább üzenet valakinek vagy valakiknek.
Egyébként még igaz is lehet, ismerjük, hogy a német multik miért érzik jól magukat, még most is, amikor különadókkal lepik meg őket, kiszámíthatatlan egy picit a jövőjük, de az alacsony munkabérek ötből négyet még mindig itt tartanának. Meg a stratégiai együttműködések, bár azt már minden fél kölcsönösen leszarja.
De hát a Herr Müller és Frau Müller között nincs szétosztva az a pénz, amit a multik megkeresnek, ők ugyanúgy a nekik szánt hírekből tájékozódnak, és úgy gondolják, hogy az ő adójukból van kitömve egy ország, ahol nem arra költik a pénzt, amiről a megegyezés szól.
Aztán ők szavaznak a pártokra.
* A mi pártjainkról.
Hosszabb-rövidebb idő alatt számomra mindegyikről kiderült, hogy fontosabbnak tartják önmagukat minden másnál.
Ha egy új párt alakul, az csak a piac üresebb, vagy ritkábban lakott helyére fészkeli be magát, és olyan ideológiát ölt magára, ami éppen kitöltetlen.
Ebben talán csak a kétfarkú a kivétel, ők hosszú időn át tartották a génből jött hülyeséget, de egyre többször villannak ki náluk is a többi, már eleve hamis deklarációval fungáló pártra jellemző attitűdök.
Nincs olyan párt, amelyiknek a tevékenysége fedésben lenne az önmagáról kinyilvánított céllal.
A regnálók kimozdíthatatlanok, az ellenzékben lévők kilátástalanok.
Nekem már régóta nem oldalakkal, pártokkal, politikusokkal van bajom, én lennék a legboldogabb, ha a nevüket se tudnám, nekem az elbaszott intézkedésekkel, a saját és barátaim, rokonaim jelenét és jövőjét elorzó törvényekkel, az önzéssel, az empátia teljes hiányával vannak gondjaim.
Nem foglalkozom azzal, hogy ki mit és mennyit lop, senki se tudna annyit, hogy az megrengetne egy költségvetést – bár melengetné a lelkem, ha a csibészek elnyernék a méltó büntetést -, de azzal igen, ha egyébként, amikor mindegy lenne, akkor olyan intézkedések születnének, ami előre viszi a többieket is. Amikor nem ugrasztanának egymásnak csoportokat, szakmákat, embereket, családokat.
Láthatunk polgármestereket nyomkövetővel a bokájukon újraválasztva, a falu lakossága szereti, mert valamit jól csinál. Ez borzongató, de érthető. És egy picit elfogadhatóbb, mint amikor kifosztanak valakit, ellehetetlenítik, és közben cinikusan ki is figurázzák, hülyének nézik.
Tibor, az én verseimben nincsen szó politikusokról, pártokról, de engedtessék meg, hogy az életemről, a sorsomról írjak, meg azokéról, akiket közel érzek magamhoz! És az én életemben van szomorúság, fájdalom és harag, örülnék, ha nem így lenne, szívesebben írnék bökverseket valami vicclapba, sajnos ilyenre nem jut időm.
Idézek Tibor barátomtól – utólag is Isten éltesse névnapja alkalmából -, akinek szavait olvasva a szeminárium jutott eszembe a 70-es évek elejéről a Honvédségnél, összetereltek minket az étkezdében, és a csöves (továbbszolgáló) őrmester felolvasta az aktuális anyagot, ő nem tudta, hogy mit olvas, minket meg nem érdekelt, szerencsére nem kérdeztek ki minket utána a hallottakból, remélem, most se írunk dolgozatot.
„Az EU-ból származó nettó bevételünk (a magyar nemzeti hozzájárulás -- 1.475,6 millió euro -- levonásával) ugyancsak 2020-ban 4.668,1 millió euro volt. Ez a 129 milliárd eurot összegű 2020-as GDP 3,61 azaz KEVESEBB, MINT 4%-ÁNAK felel meg!!!!”
Az összehasonlítás a csövi őrmesterrel ott sántít, hogy annak a katonának nem állt módjában értelmezni a felolvasottakat, a kezébe nyomták az aktuális anyagot, míg Tibor szabadon dönthet, hogy mit ír. Vagy mégsem?
A statisztikával, az adatokkal lehet élni, de visszaélni is, ha szemezgetünk az adatokból, olyan képet festünk, amilyet akarunk.
Én nem vagyok olyan okos, hogy emlékezetből tudjak számokat, de az Internet nagy segítség, rákerestem.
https://novekedes.hu/elemzesek „5,1 százalékkal zsugorodott 2020 egészében a magyar gazdaság.”
Ha ezt a két dolgot együtt nézzük, azért mindjárt árnyaltabb a kép, milyen eredménnyel zárult volna a gazdaság 2020-ban a 3,61% nélkül?
Érdekes egyébként, hogy ez a néhány százalék tartalmazza a pedagógusok bérét, úgy látszik, az EU pántlikázza a pénzt, meg van adva, hogy mennyi mehet belőle lombkoronasétányra és mennyi a tanároknak. Mert nekünk másra nem kell, a Vodafonra máshonnan kérünk kölcsön, a 300 méteres trieszti partszakaszt – ahova egy nagyobb hajó be se fér – másképp rendezzük, a kínaiak vonatjára ők adnak kölcsön, Paksra az oroszok, a képviselők, miniszterek – nem sorolom – aránytalan fizetésemelését vígan rendezhetjük saját erőből, egyedül a jövőnk zálogának, az oktatás napszámosainak a bérét várjuk az EU-ból.
Az a pénz jár nekünk.
Mondjuk a nettó befizetőket zavarhatja, hogy nem engedünk bepillantást pénzük sorsáról, arról, hogy azt tényleg a felzárkózásra költjük-e, hiszen a „mesterterv” arról szólt, hogy felzárkózásunk után egy harmonikusan működő közösségben minden ország megtalálja a számítását, de úgy tűnik, a felzárkózás nálunk a leglassúbb. Semmi kedvem összehasonlítgatni régiónk eredményeit, de ha már Tibor a 2020-as évet választotta, megnéztem, Szlovákia GDP-je 3,4%-ot csökkent a mi 5,1-ünkkel szemben.
Felzárkózás? Egyre távolabb. Euró bevezetése? Én már nem érem meg.
De nem is lenne jó, hiszen kell nekünk az infláció, a 27%-os ÁFA és a nagyoktól beszedett 4,1%-os kiskereskedelmi adó – persze az ÁFA ezen is rajta van - szóval, ha veszek a Lidlben egy kiló trappistát háromezerért, abból 750,-Ft az adó.
Márpedig a forgalom utáni adó a szegényember adója, hónapról hónapra csontig elkölti a bevételét.
Az infláció akkora adóbevételt biztosít a költségvetésnek, hogy a fal adja a másikat.
Érdekes, hogy a németek 16%-os áfából kuporgatják össze azt, amiből aztán jut nekünk is a felzárkózásra. Ja, az alapvető kaják 5%-át majdnem lehagytam, igaz, lehet, hogy azóta az már nulla, most nincs kedvem keresgélni.
Szóval például ezek a zsugori németek kukacoskodnak, és szeretnék tudni, hogy az ő nehezen kiizzadt pénzükből a nekünk járót tényleg arra költjük-e, amire kapjuk.
Goromba analógia, és mint ilyen, mindig sántít, de ha egy gyereknek túl sok a hiányzása az iskolában, mondjuk meghaladja az ötven órát, megvonják a családtól a családi pótlékot, pedig az „jár”.
Tibortól nem várok választ, az eddigi gyakorlat az, hogy maximum egy sommás panelt vág az emberhez, de hozzáteszi, hogy ő nem süpped le a kekeckedők szintjére, és a maga részéről befejezte.
Igaziból ezt nem is neki írtam, de jó volt a témával kapcsolatban összeszednem a gondolataimat, és ha egyszer már a Dokk – nem miattam! – irodalmi műhely helyett egy szemináriummá alakul, az én gondolataim is hozzájárulhatnak a hallgatóság látőkörének szélesítéséhez.
Persze azért fájlalom, hogy egy alkotói műhely résztulajdonosa, többkötetes és számtalan díjjal elismert költő a Dokkon megjelenő írásokat nem irodalmi értékük mentén minősíti, hanem tartalmuk szerint, pedig én itt, a Dokkon tudtam meg, hogy a tartalom nem esztétikai érték.
* Aztán reagálnék most Tamás bejegyzésére, ahol – nem tudom, vehetem-e megszólításnak – nevesít, és rosszallja, hogy a főszerkesztő egy aznap feltett versemet értékeli bizonyos szempontból, míg Tibor régebben feltett versére nem reagált, pedig az is közéleti.
Annyit megjegyeznék, hogy Köves a versemet nem a tartalom, hanem a forma mentén értékelte, ez szerintem egybecseng a Dokk szellemiségével, míg Tibor versét Tamás a tartalma miatt várná el, hogy minősítsék.
Két dolgot azért megjegyzek:
Nekem is van a bírálandók között november első fele óta versem, magam is meglepődtem, hogy erre meg ilyen gyorsan kaptam meót. Viszont nem tagadom, jól esett, legyezgeti is hiúságomat, remélem, azért, mert jól sikerült, én sajnos nem értek hozzá, örülnék, ha Tamás – mint igazi írástudó – szintén értékelné, már, ha felül tudna emelkedni azon, hogy mi ketten másképpen gondolkozunk a Világról.
A másik az, hogy Tibornak negyven verse vár bírálatra, míg nekem csak kilenc.
Egy oldalt néztem meg a maradók listáján, Tibornak öt verse van ott, nekem kettő. Az utolsó ötven maradóból. Tibor 10%, én 4.
Mintha némi eltolódás lenne az én javamra, de nálam – az alacsony szám miatt – egy vers két %-ot jelent, míg Tibornál csak egyet, hiába, a kis számok ilyen összehasonlítása torzít, amikor egy versem helyett kettő lett, száz százalékkal nőtt a verseim száma, Tibornál plusz egy vers csak tíz százalék.
De nézzük más oldalról!
Tibor egy költő, ő a Dokkra nem tanulni jár, csak a saját döntésén múlik, hogy nem szerkesztő. Kiforrott, egyéni stílusú alkotó, versei alapján rá lehet ismerni, bármilyen külső befolyás csak rontana költői önmagán. Ha bárkinek a módosító javaslatát megfogadná, csak távolodna attól, ami költészetét jellemzi. Szerintem itt egy szerkesztőnek nem is lenne más dolga, mint az idejáró „tanulók” érdekében elemezni a verseket, felhívni a figyelmet a bátais megoldásokra stb., aztán beküldeni a maradókhoz, nem hiszem, hogy Tibor szerkesztői elismerésre vár.
Viszont az ilyen hályogkovácsok, mint én, várják a kritikát vagy a megerősítést, mondjuk én a kritikát inkább, mert a „szép, marasztalom” – jellegű meóból nem tanulok. Analógia: Egy szomelié se csak cuppog, mint a lefolyó a jó bort kóstolva, elmondja azt is, hogy mit tart jónak benne.
Na, Tamás másik bejegyzése a németországi feljelentési törvényt állítja párhuzamba a kamingaut-versemmel.
Én megnéztem a Hír TV riportját, és nem értem, hogy mi köze lenne az ott látottaknak a versemhez!
Ott az Alkotmányt, a törvényeket és a szabályokat sértőkről szólt a riport, hogy azokat feljelenthetik, hogy a feljelentéseket a cselekmények súlyának megfelelő szinten kivizsgálják – még egyszer: kivizsgálják! – és szankcionálják.
A német törvényhozásnak – mint ahogy nekünk is – egy uniós szabályt kell adaptálni, ami alapvetően az uniós pénzekkel való visszaélésekről, az uniós jogszabályok megsértéséről való bejelentéseket szabályozza, ezt fejelte meg a parlament azzal, hogy a közszolgáknál szankcionálná az Alkotmány bírálatát.
Aztán a riportból később kiderült, hogy igaziból az Alkotmány megsértéséről lehet szó, ami nem egyenértékű azzal, ha valaki bírálja azt, hiszen véleménye mindenkinek lehet, a megdöntési szándék azért ezt már meghaladja.
A kamingautban ilyenről nálam szó se esett, sőt, nem is gondoltam rá, de Tamásnál már hozzászoktam, hogy mondatokat ad a számba, én alapvetően egyetértek azzal, ha bármilyen törvénysértést jelentenek, és a kúrva anyjukat a bűnösöknek, rohadjanak meg a börtönben!
A névtelen feljelentés eddig is volt és működött, sokan félnek névvel bejelentést tenni, tartanak a bosszútól, a meghurcolástól, mindig a befogadó felelőssége, hogy a helyén kezelje az ilyeneket.
Hogy ezzel vissza lehet élni? Igen, mindennel, a rokkantigazolvánnyal ugyanúgy, mint a képviselői mentességgel, mint az adóelkerülési kiskapukkal, mint az eus pályázatokkal. Mindig voltak, vannak és lesznek olyanok, akik átlépik a szabályokat, és nyugodtabb lenne a világ, ha ezeket elkapnák és megbüntetnék. De amíg a lebukás veszélye kicsi, addig a büntetési tételek nagysága nem számít, egy tettes nem azért mérlegel, hogy mennyit kaphat, hanem azt, hogy elkapják-e vagy sem.
Az én versem nem erről szól.
A „magyar életmód” számonkéréséről.
Ez olyan mértékű beavatkozás a magánéletbe, amit nem vagyok hajlandó elfogadni!
Én „hagyományos” családból származom a legjobb tudomásom szerint, ameddig fel tudtam idézni a családfámat, egyik ükanyám se volt férfi, és leszármazóim is szokványos identitásúak, megint csak a legjobb tudomásom szerint.
Viszont ezt alkotmányban rögzíteni visszataszítónak tartom, pótcselekvésnek, elterelésnek, megosztónak, ellenségképzőnek, alapvető emberi jogok megnyirbálásának.
Még jó, hogy nekünk nincsen konszenzuson alapuló alkotmányunk - mint pl. a németeknek -, helyette csak egy erőszakkal átvert, a pillanatnyi érdekek mentén folyamatosan átírt, toldott-foldott alaptörvényünk, semmi köze egy rögzített közmegegyezéshez.
Egy alkotmány a polgárokat védi a hatalom önkénye ellen, ez a mienk meg pont fordítva működik. Legalábbis vagyunk ezzel így néhányan.
Tamásnak volt még egy megjegyzése: „- Basszus, a mienk meg nincs is aláírva.”
A kamingaut című versemet első mérgemben írtam.
Várhattam volna vele, de most – az eddigiektől eltérően – mérgem elmúltával nem a megbékélés, hanem a második mérgem jött elő, tehát úgyis megírtam volna.
Beadták az elfogadott törvényt aláírásra a köztársasági elnökasszonynak, és minő meglepetés: nem írta alá, visszaküldte megfontolásra az országgyűlésnek.
- Lám, nálunk mégis működnek az ellensúlyok, elmehetnek a ballipsik a halál faszára, most persze csak tátognak, mint a húszkilós tükörponty – hallatszik már egyre hangosabban a kormánymédiákból, és az ellenzéki sorokon is átsuhant a megkönnyebbülés illúziója, lehet, hogy most bizonyítja önállóságát?
Szerintem nem. Most kente grafitos olajjal csúszósra a törvény útját.
Neki lett volna módja az (Alkotmá) Alaptörvénybíróság elé küldeni a törvényt, mondjuk nem tettem volna meg nagy tétre, hogy megsemmisítik, de valami matematikai esély csak lett volna rá.
Nem, ő visszaküldte megfontolásra, mostantól a 133 bátor ember azt tesz vele, amit a Orbán megmond, és akár változtatás nélkül is újra aláírásra küldheti. És akkor már kötelező aláírni…
Így aztán ne legyenek illúzióink, az egész bohóckodás csak egy iniciálé, egy hubovóc népi motívum a falvédőszövegen, petting, síkosító, aperitif, most nem jut eszembe több hülye analógia, de estig nem iszom, pedig utána szokok kreatívabb lenni. Szóval ez a törvény már ki van szedve a Közlöny nyomdájában.
És akkor itt van a vers, lassan mondom, hogy mindenki megértse!
Ezt a verset 2022. július 25-én írtam, egy fontos beszéd hatására. Most azért szedtem elő, mert Karaffa Gyula barátom beszerkesztette a Börzsönyi Helikon című irodalmi, művészeti, természetbarát folyóirat márciusi számába.
Egyre többször szembesülök azzal, hogy nem jutnak eszembe bizonyos dolgok, események, és szerintem ez már nem magyarázható az elme természetes önvédelmével - a kellemetlen dolgokat kitörli magából -, hiszen már olyan sztorikat is újként értékelek, amiket barátaim hoznak fel velem kapcsolatban, és sajnálom az elmulasztott éveket, nem én anekdotázhattam velük.
Jó, némileg kárpótol, hogy mások történeteit meg én meséltem el úgy, hogy azok velem történtek, és azon meg már túl vagyok, hogy emiatt szégyelljem magam, szerencsére azok, akik lebuktathatnának, többnyire velem egykorúak, kevés kivételtől eltekintve meggyőzhetőek, hogy ők emlékeznek rosszul.
Még 2017-ből találtam egy haikut, nagyon megörültem neki, passzol a mostani gondolatmenetemhez, annak meg külön örültem, amikor észrevettem, hogy én írtam, legalábbis az én nevem alatt jelent meg, nem hosszú – hiszen haiku -, beidézem. Külön kiemelem a címadás zsenialitását, sok – egyébként – remekművön makesz a rosszul megválasztott cím.
No.3
emlékezetem gyengül tudom ezentúl nem hazudhatok
Aztán a címválasztásra visszatérve, még február 20-án írtam egy verselemzést „Mire gondolt a költő” alcímmel.
Ez ugye kishíján egy hónapja volt, már a határán annak, ha nem írom fel, akkor örökre elfelejtem, de hálisten a net nem felejt, rákerestem, mert a TV-ben volt, hogy most 14-én lesz a π világnapja, én meg emlékeztem, hogy írtam egy verset, amiben mintha erről is lett volna szó.
Most látom, hogy a versben betűvel írtam ki a π-t, persze, költői hevületemet nem akartam megtörni a karakter AISCII-kódjának keresgélésével, jobb is így, most se találom, ezért kikopiztam egy szövegből, most addig használom, amíg a vágón van, π π π, tessék, még jó, hogy nem mondom hangosan, az összes csirke idejönne.
Egyébként kedvencem a π, a hetvenes évek közepén vettem meg az első tudományos számológépemet Szingapúrban, két és fél hónapig a visszaúton más dolgom se volt, tíz tizedesjegyig megtanultam, a mai napig tudom még álmomból felriasztva is, persze csak a mosdó után, erre jó a levitézlett dülmirigy, nem vagyok egy jóstehetség, de annyit biztosan tudok, ébredés után az első öt percben a mosdóba vezet az utam, ππ-lni kell, na itt zárult be a kör a világnap, a matematikai állandó és a versem körül.
Szóval a π világnapja.
Nagyon fontos, de felesleges úgy megtanulni, ahogy én tettem, ha valaki mégis kíváncsi lenne rá, az vegyen elő egy lábost, mérje meg szabócentivel a kerületét meg az átmérőjét, aztán ossza el egymással a kettőt, a számolásokkal teleírt lapokat egymásra helyezve arról már eléri a könyvespolc tetején a régi számtankönyvét.
De a gyakorlatban tényleg elég a két tizedesjegy, így lehetett világnap is, ha többet használnánk, akkor szarakodni kéne az órákkal meg a percekkel is, mekkora hülyeség lenne, ha egy ilyen fontos állandót csak pillanatokig lehetne ünnepelni, 3,1415 = március 14. 03 óra 36 perc, és ez még hol van attól a tíz tizedesjegytől, amit én tudok még álmomból felriasztva is, persze πsilés után.
Egyébként világéletemben kedveltem a π-vel kezdődőket, kezdve a piros színnel a pipacson át a pincéig – ott van kedves műhelyem meg a borom, ami piros -, imádom Picassot, meg még van, csak most nem jut eszembe, majd ébredés után talán.
Az iskolában rengeteg olyat tanultam, amire azóta se volt szükségem. Mi a faszért tudom például azt, hogy egy amper az ezüstnnitrát-oldatból egy másodpert alatt egyegészszáztizennyolezred milligramm ezüstöt választ ki? Egyébként még az se került szóba – ha csak én nem kevertem mesterségesen egy beszélgetésbe -, hogy mikor volt az Aranybulla, vagy az, hogy egy elefánt huszonkét hónapig vemhes.
A π az más.
Mennyi beton kell egy tízcenti magas, egyméteres kerek kútfedélhez? Befér-e az egyköbös puffertartály a (pinceaj) πceajtón? Mekkora legyen a másik ékszíjtárcsa, ha azt akarom, hogy a köszörűm háromezer-hatszázat pörögjön?
A mai világban kell valami fogódzkodó, valami stabil.
A tengerészek tudják, a viharban, amikor minden mozog, amikor az asztalról leszédülő villa nem a földre esik, hanem a falhoz vágódik, könnyen felkavarodik az ember gyomra, kell valami a szemnek, ami állandó, amin megpihenhet a tekintet, ez a horizont.
Manapság minden mozog, minden változik, bizonytalan vagyok, naponta, sőt óránként történnek sorsomra, a jövőmre előre nem látható behatások, egymásnak feszült emberek, pártok, országok, melyik a jó és melyik a gonosz, mondjuk rossz akár mindkettő is lehet, de jó csak az egyik, melyiknek az imáját hallja meg a Jóisten, úgy látom, ez neki is fogas kérdés, szerintem nem törődik vele, vagy csak szórakozásból segíti néha a gonoszt, na erről szólt a februári versem is.
A lényeg, hogy nem tudom, van-e az Isten, de a stabil π – amire biztosan és amivel mindig számíthatok - egy jó érv a létezése mellett.
A kutya nem ajándék. Mondják ezt el sokszor állatvédők karácsony tájékán a kutyát, főleg kölyökkutyát örökbe fogadni szándékozóknak. A kutyatartás komoly felelősség, fel kell rá készülni, a leendő gazdának magának kell eldönteni, hogy akar-e, tud-e kutyát tartani. Van-e rá ideje, pénze, lehetősége a napi többszöri sétáltatásra, foglalkozásra, ellátásra, stb. Az ajándéknak mindenki örül, főleg amíg új. A kisgyermekek is nagyon örülnek egy élő állat érkezésének. Pár napig. Aztán megunják, nem foglalkoznak vele, a szülőkre marad. Akiknek persze nincs ideje, és különben is a gyerek kapta, foglakozzon ő vele. A kutya meggondolatlan ajándék, ami miatt karácsony után, az első problémák jelentkezésekor sok „ajándék” kutya kerül utcára, sintértelepekre. Aki egyik pillanatban, egy gyerek ölében nyüszögött örömében, az a következő pillanatban a hideg utcán vagy egy ketrecben találja magát egyedül, magára hagyatva. Ne tegyük ki őket ilyen veszélynek és traumának.”
Mindez a Csömöri Állatvédő Szervezet honlapján olvasható, és gyanítom, hogy előbb megfogalmazódott gondolatokról írnak, mint Baltazar most megvédett „műve”, sose felejtem el, az egész Dokk figyelemmel kísérhette a vajúdást, azon csak Berki Mazsi tehetett csak túl, mert azt le is kamerázták.
Mi egyébként kaptunk így kutyát, egy fiatal, játékos állatot a már meglévő nagyon öreg és – a fajára jellemző – csípőproblémáktól szenvedő kaukázusi mellé, az új kutya ahányszor elszaladt Maci mellett, ráugrott, az pedig csak szenvedéssel tudott újra talpra állni, nekem meg egy teherbíró, négyméteres kaput kellett hegesztenem, és csak kicsit okozott gondot, hogy a saját udvaromban nem közlekedhettem szabadon, még úgy is figyelnem kellett, ha résnyire nyitottam, az új kutya átfúrta magát azon is, de ha a kocsi matt kellett nagyra nyitnom, akkor meg kellett kötni, nem volt egy okos kutya, de ezt a szitut felismerte, baszott odajönni, hogy megkössem, én meg ötszáz négyszögölön nem voltam ellenfél.
Tamás, tényleg úgy érezted, hogy olyan ember helyett is áthallásokat kell keresned, aki miatt már egy kötőszót is csak óvatosan ír le az ember?
Tényleg úgy gondoltad, hogy minősítened kell egy naplót? Ledudváznod? Mi a különbség így a te hozzáállásod, meg a mások legyengematériázása között?
Vagy már nagy volt a csönd?
Mara kedves, én még kiegészíteném a listádat a nyúl meg a kutya mellett nem jó ajándék a gyereknek a FIBO nevű, gipszből kiönthető figurák készlete, a bádogdob, a kistrombita, most hirtelen nem jut több az eszembe, harminc-negyven éve nincs kisgyerek a háznál, az unokák meg sajnos idegenben kapják az ajándékot.
Kerestem egy nálam okosabb ember – nem kellett túl sok időt szánnom rá -, és érdeklődtem a sokrésztvevős videómegbeszélésekről, konferenciákról, hogy a távoktatás miként megy, ilyenekről.
Ez a barátom rencergazda egy kórházban, és elmondása szerint gyakran élnek a Zoom nevű program által nyújtott lehetőségekkel, ez vagy 250 résztvevőt tud kezelni.
Aztán a kislánya meg a Google Meet nevűről szólt néhány szól, náluk az iskolában ezzel ment a távoktatás.
Én rászánok majd pár hetet erre, de a normálisoknak elég néhány nap, ezt a barátom mondta, harminc éve ismer, ő tudja.
Amennyit én levettem abból, amit elmondott, hogy a résztvevőknek egy belépőkódot küldenek, azzal tudnak csatlakozni a beszélgetéshez, és a műsorvezető/moderátor tudja egy-egy résztvevő orcáját a képernyőre helyezni, akár többen is lehetnek, hiszen osztott képernyő is lehet, arra is van mód, hogy csak az éppen beszélő látszódjon, folyamatosan megy a cset, kérdéseket lehet feltenni akár közben, akár az előadás végén a műsorvezető irányítása szerint.
Az egész felmegy a felhőbe, onnan letölthető, szerkeszthető, szerkesztés után meg mehet a Jútyúbra is akár.
Ingyenes 40 percre, ismételt belépéssel újabb negyven és megint, egyéves liszensz 140 juró, akkor alkalmanként negyven órás felolvasásokat is lehet tartani. 56eFt egy évre, és a stáb egy centit se utazik, és nyáron a melegben az asztal alatt a lábait is hűtheti egy lavór vízben.
A moderátor vagy szerkesztő vagy riporter – nem kívánt törlendő – közben tartalmakat is meg tud osztani, tehát videókat, képeket, zenéket, annyi kameraállás van, ahány résztvevő – látható a hallgatóság vagy nézőség arcán az érzelmek játéka, a döbbenet meg ilyenek -, ki kéne próbálni!
A barátom azt mondta, hogy ez a Zoom könnyen és ingyen letölthető, ő már egy csomó ilyen megbeszélést moderált, szívesen vállalja, ha néhányan letöltjük a progit, át tudjuk beszélni a lehetőségeket. Úgysincs sok dolga, bokatöréssel van otthon, biztosan örülne néhány – virtuális – beteglátogatónak.
Az a Google Meet se lehet egy nagy vasziszdasz, még tornaórát is tartottak így, állítólag az izzadtság szaga is átment.
Szóval abban a korban, amikor már a második magyar űrhajós is készülődik, lehet, hogy nekünk is fel kéne kapaszkodnunk a vonatra, most az jutott eszembe, hogy sráckoromban két villamosmegálló között laktam, még az ütközőn kapaszkodva is gyorsabb volt, mint gyalog, akkoriban engem nem látott kalauz…
Apropó, lehet, hogy a magyar űrhajós majd azzal üti el az unalmas estéket, hogy a felhőből közvetlenül lenézhet, amit a Zoom oda küld fel későbbi felhasználásig.
Hasznosnak látnám, ha személyes ellenszenvetek irányomba most kivételesen félretennétek, és véleményeznétek azt, amit most leírtam!
Elsőben-másodikban volt két olyan osztálytársam, akiknek gépben volt a lábuk, gyerekparalízis, hála a Sabin-cseppeknek az ilyesmi már ismeretlen.
Hatévesen rémisztő volt látni, sántítva-csörömpölve közlekedtek, nagyot kanyarítva a gépes lábbal minden lépésnél, sírva csimpaszkodtam anyám szoknyájába, de a mutter elmondta, hogy ez egy betegség, nem tehetnek róla, egyébként ugyanolyan kisfiúk, mint én.
És tényleg, néhány nap alatt kiderült, hogy ők is szívesen barátkoznak, játszanak, és tanulnak jól vagy rosszul, de mindenképpen függetlenül attól, hogy furcsák a lábaik.
Szerencsém volt, már kigyerekként elfogadhattam, ha nem tehet valaki a másságáról, és ez nem változott. Toleráns lettem.
Viszont a szándékos geciskedést nem tudom elnézni senkinek!
Megnyugtató lenne, ha tudnám, hogy nem felelős a tetteiért, ezt sose fogom megtudni, egy sánta nem csinál titkot abból, ha beteg, ha fáj a lába, persze, hogy elmegy orvoshoz, de vannak olyan nyavalyák, amikről az azokban szenvedők szereznek tudomást utoljára, és akkor is tagadják. Nem vagyok orvos.
Viszont van jogos védelem. Ha valaki a botjával fejbebasz, védekezem akkor is, ha az a bot fehér. Ha valaki veszélyt jelent másokra, el kell különíteni, vagy ide, vagy oda, attól függően, hogy felelős-e a tetteiért.
Miután a Dokk többségi tulajdonosai szintén nem orvosok, nem hiszem, hogy ilyen alapon mérlegelhetnének, de felhívom a figyelmüket, vigyázzanak jobban a saját tulajdonukra!
Vajdics Anikóban egy sok hangszeren játszó, felkészült, lebilincselő személyt ismertem meg, és szégyellem, hogy ezzel ellenkező szellemű értékeléssel jelentkezik egy olyan bárdolatlan tuskó, aki még Anikó kisujja körmével se ér fel!
Anikó nem idézget a nagyoktól - hogy azok fényéből lopjon magára valamit -, hanem fordítja őket. És ha valaki nem kénytelen a Gúgli fordítójára hagyatkozni, az óhatatlanul bebújik a fordított személy gondolataiba is, és nem csak azért idéz tőle, mert néhány kiszemelt gondolat beilleszthető a saját sületlenségek közé hivatkozási alapnak.
Anikó nem mesterkélt, hanem mesterként tevékenykedik, és csak a letapadt gondolkodásúakban merülhet fel, hogy sajnálja az útiköltséget, ő annál sokkal többet tesz egy találkozóba, felkészül az est alanyából, felépít egy koncepciót, tucatnyi verset olvas át, hogy azokból kiválaszthassa a legjellemzőbbeket, és teszi ezt úgy, hogy családi életet él, gyerekeket nevelt és nevel, – nem is akárhogy, igaz, én csak egy fiát ismertem meg személyesen, de ő visszaadta a reményemet, jó kezekben lesz a jövő -, a kezét folyamatosan a kultúra ütőerén tarja, nem szenved az okos emberek társaságától, hanem élvezi azt - és ez kölcsönös.
Anikó nem résztulajdonos, de már eddig is többet tett a Dokkért, mint amennyit az őt kritizáló valaha is fog, bár sajnálatos, hogy ama bizonyos kritikus által okozott sebeket még ő se képes maradéktalanul begyógyítani.
Anikó költészetét én nem minősíthetem, nem értek hozzá. Emberségét viszont igen, ehhez nem kell iskola, különösen olyan nem, ami csak a nadrág ülepét fényesíti, de a szellemet nem – mint ahogy látom a Dokk Felkent Trollján.
Láttam a Tiborral, Edittel, Gyulával készült anyagot, többet megtudtam róluk, mint a Dokkon közösen eltöltött évek alatt, érthetőbbé és számomra kezelhetőbbé vált néhány – addig a levegőben lebegő – dolog.
Anikó egy tüneményes társasági ember, emlékszem, akik nem egy útjelzőtáblánál szerencsétlenkedtek, hanem be is jöhettek hozzánk, milyen élvezettel csábultak Anikó versesjátékába – ebből lett a végejójáték -, de abbahagyom, akik nem csak arra tartják a szemüket, hogy csípje a hagyma, láthatják.
Én nem beszélek mások nevében, semmi nem jogosít fel arra. Így csak a magaméban:
Amikor valaki támadásnak veszi a valóságot, és az első gondolata az, hogy meghamisítsa, töpreng, hogy miképpen manipulálhatná, azzal kicsit elbeszélünk egymás mellett.
Különösen akkor, ha bármit írok, azt magára veszi, személyes megtámadtatásként reagál rá.
Kíváncsi lennék, ha most begépelnék egy fél oldalt egy régi közületi telefonkönyvből, megint gorombáskodna egy sort?
Ha Vajdics Anikó vele beszélgetne – mert ugye erre vágyik -, vajon akkor is mesterkélt lenne Anikó érdeklődése?
„…és rendezvény tömeges felolvasásba torkollott.”
Ezt az előbb visszanéztem, én frissiben is láttam Tibor estjét, de most kétségeim támadtak, jól emlékszem-e, szerintem a tömeg-szóról se gondolkodunk egyformán.
És akkor egy pár szót az útiköltségekről.
Ha egy vidéki Pestre utazik, az a vonat vagy autóbusz, plusz a budapesti jegyek, esetleg átszállásokkal. A pestiek – oda bérletük van – csak a hosszúra fizetnek, ha vidékre mennek. De még erre visszatérek.
A Dokkra nem csupán Budapestről írnak, sőt, még külföldről is, érdemes lenne elgondolkodni, ki kéne használni a modern technikát, Tóni, most ezt ne is olvasd, felesleges, majd a végén vetek neked valami koncot (nem Konczot, nyugi!). arra majd szokás szerint ráharaphatsz, szóval akkor, amikor komoly beszélgetések, riportok, tanórák, konferenciák, a Világ sorsára döntő hatású tárgyalások zajlanak az Interneten, lehetne egy ilyen virtuális Dokk-estet is készíteni, egy kísérletet megér!
Arra is felkészülhet előre a moderátor ugyanúgy, mint az est mindenkori alanya, aktívak lehetnek az est látogatói is, láttam már ilyen konferenciát, érdekes volt, csak az első percekben szokatlan, de életünk első szilárd kajája is az lehetett, és első lépcsőfokként pont a Bátai-esten a zenei bejátszás is jó volt, ez lehet egy jó irány.
És akkor a konc Tóninak:
A gondolatpárhuzamokról.
Mozarttal és II. Józseffel – abból több is volt – utoljára a sárgaházban találkoztunk, akkoriban én helikopter voltam, de onnan már jó régen szélnek eresztettek bennünket. Egyébként nem csak II. József, de faszkalap se vagyok.
A Sötét Anyag már kissé untat. Nem fussa valami újra? Meg ez a ZÖM. A te értelmezésedben a „gyenge matéria” szinonimája? És ellentéte a (r)észtulajdonosnak? … Ez nem látszik, de most vagy tíz percig röhögtem.
Még a – mások helyett – sérelmezett útiköltségről.
Én még emlékszem, hogy néhány éve pénzt nem kímélve valaki elment egy város határáig, ott előadott egy magánszámot a forgalomtól fel-felriadó madaraknak, és bizonyítékként fotosoppolt egy fényképet a város nevével. Nem tudom, hogy ezzel kilépett-e a komfortzónájából, félek, hogy nem, pont így került oda.
A költőkarakter - egybeírandó. A költőtársaink – egybeírandó. A verseláradás - nem három vers.
Akik még nem sejtenék – tudom, ilyen már csak néhány akad -, most egy hónapig beírásonként legalább egy alkalommal olvashatjuk, hogy (r)észtulajdonos, olvashatunk Mohamedről, és számtalan helyen láthatunk még angol szavakat, visszasírom a török korszakát, az legalább érthető volt, a százötven évre mégiscsak emlékeznünk kell valahogy, ezek a mulya angolok meg egy dekát se szálltak meg bennünket.