NAPLÓK: Gyurcsi Legutóbbi olvasó: 2025-09-18 18:01 Összes olvasás: 163343| 215. | [tulajdonos]: A múlandóságról | 2018-03-24 18:18 | Azt hiszem, a következő sorokban nem lesz semmi koncepció, kavarognak a gondolataim, csak leírom azokat úgy, ahogy felbukkannak. Aztán, ha kisül belőle valami használható, akkor szelektálom, rendezem, ha nem, akkor marad így.
Értéktelen az, ami múlik?
Ha igen, akkor csak Kínai Nagy Falakat, Colosseumokat, a világűrbe fellőtt Tesla gépkocsikat érdemes építeni, készíteni.
Ha a múlandó értéktelen, akkor szarni kell a gasztronómiai különlegességekre, a jég- és homokszobrokra, a virágdíszekre, kárba mennek a szép szavak, de a csúnyákat is minek kimondani (egy szó a kimondása után azonnal meghal), átmeneti a boldogság vagy a bánat, a vita is felesleges, mindegy az is, hogy kinek van igaza, viszonylagos a szépség is (egyszer a willendorfi, máskor a milói a szép), és tessék, megdöglött az utolsó szélesszájú orrszarvúbika.
Szerencsére nem így van. Ja, még a pillanatnak is van szépsége, és az átmeneti öröm is segít az élet átvészelésében. De még a szomorú időszakokban is lehet felemelő.
A szépség, a tökéletesség, de akár a gazdagság is pedig megítélés kérdése, ami változik, függ az értékelő személyétől, és a kortól, amikor az értékelés születik. Meg az értékelő személyét kialakító környezettől, kultúrától.
Sose felejtem el, fiatalabb (sokkal fiatalabb) koromban láttam egy filmben, hogy Belmondo feszített egy Citroënben, és beszélt valakivel egy hordozható telefonon (akkora volt a telefon, mint egy kétliteres kannásboros flakon). Hát... Nekem akkor ez volt a Hawaii, elérhetetlen álom, mint mondjuk most egy békés társadalom.
Aztán lett egy pontosan ugyanolyan Citroënem. (Sajnos, lehet, hogy nemcsak ugyanolyan, hanem ugyanaz, a korába belefért.) Mobilom is lett, sőt, nem is kétliteres, sokkal kisebb, talán féldecis. És nem éreztem magam Havaii-on, a beteljesülés érzése elmaradt.
Egyes afrikai országokban, ahol tiszta ivóvízből se jut mindenkinek, a jelenlegi anyagi javaimmal én lennék a helyi Mészáros Lőrinc. (Remélem, ez a név is múlandó, 25 év múlva senki nem tudja majd, kit is takar. Sose fogom megtudni, addigra már az én nevem se fog jelenteni semmit.)
Itt, ahol most élek, én vagyok az, akinek - ha nem is minőségi ivóvíz, de - minőségi élet nem jut.
Akkor én most gazdag vagyok, vagy szegény?
Ha én gazdag akarnék lenni, a legkönnyebben úgy tehetném, ha nagyon szegény vidékre költöznék. Nem is kéne elmennem Afrikáig. Fejlődünk, már itthon is találhatnék ilyen vidéket.
A múlandó vers az értéktelen?
Francokat. Először is, a vágott virággal ellentétben nem igazán múlik.
Most megnéztem, 2000-ben tettem fel a Tükör című versemet, múló. Több, mint négyszázan nézték meg. Van olyan verseskötet, amiből kevesebbet adtak el. Van olyan múlóm, amit hétszázvalahányan olvastak.
Basszus! Hát én egy olvasott költő vagyok! Egy népszerű múlóköltő! Írtam vagy száz ilyet. Na, még termékeny is vagyok. Arra nem emlékszem sajnos, hogy melyik felét írtam részegen, és melyiket berúgva.
Ja, most néztem meg, az András bácsi című versem maradó lett, köszönöm az értékelést a szerkiknek!
Megszámoltam, ez lett a huszadik maradó. Akkor én nemcsak olvasott, hanem 20%-ban jó költő is vagyok?
Fenét!
Ha most az összes versem bedobnám egy kalapba, és hetente egyet beküldenék a Dokkra, vajon hány lenne maradó? Lehet, hogy több, lehet, hogy kevesebb, és egyáltalán nem biztos, hogy ugyanabba a fiókba kerülnének, mint ahol most vannak. Más korban íródtak, és mások voltak az értékelők, meg az értékelési szempontok.
Éppen az András bácsit egyébként - 17 éve írtam - ma meg se tudnám írni. Néhány milliárd agysejt hiányozna hozzá. Még az időt is sajnálnám rá. Aztán jónéhány verset ma már be se küldenék, de jókat derülök elolvasásukkor, kicsit olyan, mint gyerekkori képeim nézegetése. Eszembe jut néhány ifjúkori tréfám is, melyeket mások kárára de a magam örömére elkövettem, ma már nem tenném, na ez is olyan.
De ahogy ezekre a tréfákra sem tudok mosolygás nélkül visszagondolni, ugyanígy derűvel emlékszem vissza MINDEN versemre. Szándékosan sose írtam rosszat, akkor úgy gondoltam, hogy a legtöbbet hoztam ki magamból. Akkor az voltam, még jóval mázsa alatt, fekete hajjal és szakállal, és olyan verset tudtam írni. A mai énemhez vezető út kockakövei. Egyiket sem adnám semmi pénzért. Ezek nélkül nem lennék az, aki vagyok, az ősszakállú, aránylag becsületes, többnyire megbízható, az olcsóbb mérlegeken "E" súlyú, sokat megélt és tapasztalt, nem túl jó, de a húsz év előttinél jobb költő.
Ahogy nem dobom ki a gyerekkori képeimet - nincs sok, alig készült ilyen -, ahogy nem selejtezem ki a 16 éves koromban esztergált pontozót, ahogy nem dobom tűzre a gitáromat (ha nem szakadt volna le róla a húrtartó, akkor se tudnék lefogni tisztességesen egy akkordot sem, Alagút Szindróma, most már így marad), így örülök, hogy a Dokk megőrzi a múlóimat, helyettem is.
Aztán hívhatják ezt a fiókot akárminek, nekem ugyanazt jelenti. Eszembe jutott az Indul a bakterház, valami ilyesmit mondott a gyerek: - Hívathatja magát tőlem boldogságos tésasszonynak is, Nyanya!
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
