NAPLÓK: Bátai Tibor Legutóbbi olvasó: 2024-04-25 22:00 Összes olvasás: 114339| 1027. | [tulajdonos]: Ratkó József 34. | 2023-02-03 17:26 | Éjszaka [Szombat...]
Szombat van.
Éjszaka van.
Vak az ég, világtalan.
Nincs fény sehol,
se fent, se lent.
A holdfény megalvad. A lámpák
halott szentjánosbogárkák.
Növeszti karmait a csend.
Gondjaira borulva alszik
a munkás, a paraszt.
Senki nem virraszt.
Egyedül van a világ,
fénytelenül.
Fölötte minden csillag
megüvegesedik, kihűl.
Egyedül vagyok én is, egyedül.
S félek. A súlyos éjszaka
nyitott szemembe dűl.
Elfér benne –
olyan nagy. Olyan kicsi.
Nincsenek határai,
csak részei vannak, részei.
Tornyok, faluk, álmukban is
forgolódó, csikorgó városok,
oly kicsik, hogy szemem
csak sejti őket.
Amőba-országok tolulnak,
türemkednek, egymáshoz szorulnak,
lökdösik, feszítik a Földet.
Emitt, mint óriás csiga,
lassú ház mászik.
Fénylik a nyoma:
nyálzik.
A rész most nagyobb az egésznél,
mert látszik.
Lófejű fejsze vicsorog,
dühében a tőkét harapja.
A varas tőkére csorog
habos haragja.
Eső csurog,
az isten nyála. Csurog az építkező fára,
virágra,
a megemészthetetlen világra.
A Hold: cigányszem –
ragyogna s elfeketül.
Fél az anyag egyedül.
Föltoronylik a jegenye,
imbolyog, célt kutat.
Körülötte a bokrok, a kövek
beássák magukat.
Falu kinnhagyott kisfia,
gyerek-riadtan dermed a tanya.
Mozdulna s nem mer. Nem talál haza.
Észrevette, nézi az éjszaka.
Nem vesz tudomást a veszélyről,
háborúról, közelgő télről,
csak nő a fű.
Azt hiszi, örök életű,
mint én hittem
gyerekkoromban.
Ahol én vagyok, nyugalom van.
Nem fél a rönk, amin ülök,
a homok nem vacog.
Bíznak bennem a körülöttem
surrogó atomok.
Érzik, hogy itt vagyok,
s ember vagyok.
A halhatatlan
anyag bízik a halandó anyagban,
hisz bennem.
Pedig neki csak változás
az elmúlás,
amely elpusztít engem.
Az anyag indulata
csupán energia:
fény, mozgás és meleg.
Az anyag nem szeret,
nem szaporodik, csak átlényegül.
Él időtlenül, terméketlenül –
ráér, s ez adhat néki nyugalmat.
Nekem a szerelem.
Szívembe nyomhatnám a kést,
ha nem volna velem.
Mert nekem a szerelem merész,
halálig tartó összeesküvés,
gyönyörű, páros lázadás
a zsarnok elmúlás
ellen; örök harc, konspiráció –
ha róla szólna, elnémul a szó,
mert páromat én el nem árulom.
Halálra ítélt engem az idő,
de az életet mégis vállalom.
S ezért vagyok különb a kőnél.
Lélekkel magasabb
az ércekbe gyűrt örök erőnél,
a forró földnél,
amely majd magába fogad.
Az ember nagy, nem az anyag. –
Hajnalodik. S ahogy felállok,
felmagasodnak a suhanc akácok,
a világ is feláll.
Épülő dóm a jegenye,
orgonasípja kismadár.
Most szellőzködni kezd a táj.
Lobogóit a fény kibontja,
feljön a Nap.
Alvó puli a boglya,
gőzöl,
szárítgatják a sugarak.
Ág roppan s pörögve lehull,
a földbe belesimul –
ó
anyag honvágya,
gravitáció!
Az apró neszre a kutya
álmában hegyezi fülét,
de föl nem ébred. Már nincs veszély.
A kotlós lombok alatt
mocorog, alszik a szél.
Vas-tündér, izzó Nap, tündökölj! | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
