NAPLÓK: Bátai Tibor Legutóbbi olvasó: 2024-04-16 07:22 Összes olvasás: 113590| 993. | [tulajdonos]: Ratkó József 2. | 2023-01-24 15:11 | Mégiscsak ők
Illyés Gyulának
Mégiscsak ők tartják a földet,
drága halottaink.
Csont törik, izom kékül, foszlik
rajtuk a hús, az ing.
Szép szemük behorpad, pedig
vannak már annyian,
mint az égen a csillag, annyi
szülém, lányom, fiam.
Közöttük küszködik, feszül
elsőhalott anyám.
Tapossuk ágyékát, gerincét,
járunk a derekán.
Ház épül rájuk; tartanak
falat, falut, hazát.
S jövőnk ha van, ők cipelik
még ezer éven át.
Mert mindent elbírnak, hiszen
mi vagyunk a teher. | |
| 992. | [tulajdonos]: Ratkó József 1. | 2023-01-24 15:08 | Törvénytelen halottaim
Fábián Zoltánnak
Eljött a holtak ideje,
szorongat a holtak szerelme engem.
Ősvilág ösvényére tévedt
törvénytelen halottaim,
féregnek édességei,
szólítnak szerelmükkel engem.
Velük viselős temetőkben
hallgatózom és vergölődöm.
Nem rúg egyik se puha talppal,
nem mozdul egyetlen elődöm.
Felejti őket anyaméh,
kihullnak a gyerekszemekből,
arcuk ajtaja becsukódott –
ki nyitja föl, ki tépi föl?
Szélnek való szavaimra
rákérdezni, megfelelni
hol a világnak kérdezője,
világnak vitázója hol van?
Hajnal helye elsötétült,
hónak háza összeromlott,
köröskörül, kívül-belül
halottakkal teljes a föld.
Ösvényeimet elforgatják,
útjaimat elterelik.
Lázítani küldenek lepkét:
röpcédulát. Ujjaikat
szájukba veszik a gyökerek,
kitelelnek rajtuk.
Szemem fogyatkozását ők okozzák.
Szemük: őrhalom. Bogár áll rajta most.
Gerincük gyalogút Budáig.
Virágok bársony-agyában,
a csalán idegeiben,
napozó napraforgók arcára rajzolódva,
emlékezetében a rögnek,
a földönfutó kőnek,
a szél tömérdek tornyába befalazva,
húsomba és szívembe befalazva –
meglaknak mindent. Átsejlenek
a bokrok röntgenképein.
Arcukat próbálom magamra,
farsangolok.
Hasonlít rájuk az anyag.
Rájuk hasonlít kisfiam.
De kikről beszélek én?
Hát kikről beszélek én?
Számból a hűség
ki ne szaggattassék.
Elnyűtt öregeink
itt édesednek a földben.
Adom annak a hajnalcsillagot,
aki siratja őket.
Kezük nyugodjék
zsoltárba balzsamozva.
Hókristály-arcukat én nem siratom,
virág-arcukat nem siratom,
halottaim közül kitagadom,
megszegem, mint a kenyeret,
ezt az utolsó törvényt,
mert nem kövek ereje az én erőm.
Hivatok siratóasszonyt,
könnye gyöngyölljön értük,
gyászomat ráhagyom.
Ó, édes megöletteim,
törvénytelen halottaim,
utánuk rínak szavaim;
kiket kardélre kiszemeltek,
szike élére kiszemeltek,
gyerekként a földbe tereltek,
könnyeim utánuk erednek.
Ki hajtotta végre a vérbajt,
a tüdővészt, a gégerákot
rajtuk? A holtak deresén
Nagy Imrét ki üti?
Ki gyújtja föl Dózsa gyönyörű koronáját,
vastrónját ki gyújtja föl? Akad-e
hóhér az éjszaka-arcú urak közt?
Nem, nem akad. Nekünk kell
megszülni, fölnevelni,
etetni őket is.
Sistereg, fölsüvölt a máglya;
halottaim, nem űrruhába,
beöltözve csak a halálba
kiröppennek az éjszakába,
szállnak föld fölé, Hold felé,
lakatlan csillagok felé.
A holtak apogeumát
ki méri le, ki adja hírül?
Forognak fényes ünnepek.
A fájdalom elévül.
A félelem elévül.
Felejt a föld. Én nem felejtek.
Úgy épült csontom és agyam,
hogy minden kínt kiénekeljek.
Tömegsír mélye – halottak
perigeuma.
Jutott-e lejjebb
az emberiség?
Tömegsír? földalatti
katonavonat.
Viszi a fiatalokat.
Megrándul, vonaglik, tolat,
vesztegel Európa alatt,
füstje akácfasor.
Nézem a vagonokat.
Adjátok ide ujjaitokat!
Kicsap a réseken a bűz.
Katonanóta rohad.
Csörömpölnek a csontok, dörög
az utánuk küldött fegyver.
Halottaimat föld kívánja.
Halottaimat tűz kívánja.
Ki ítélt engem apaságra?
Haláluk fogytáig
ki énekeltet engem?
Tartásdíjukat megfizettem.
Tartásdíjuk: a fél haza –
megfizettük.
Tartásdíjuk: szegénység –
megfizettük.
Tartásdíjuk: a jövő –
megfizetjük.
Kezük elesett.
Elmúlik hét idő,
s dolog, elvégezetlen,
utánuk mennyi marad?
Tíz évnyi? ezer évnyi?
S győzi-e majd e fogyaték haza,
ez a fogyaték nép erővel, szerelemmel?
Előtte rumot, mint a katonák,
aztán hanyatt a kövezetre.
S. I. ölte meg így magát.
Milyen reményt vertek le benne?
S milyen reményt vertek le bennük,
betűvel se jelezhetőkben,
késsel, méreggel szeretkezőkben
milyen hitet ütöttek arcul?
Elárulnak naponta.
Elárvulok naponta.
Jaj, lettem volna, mintha
nem is voltam volna,
anyámnak méhéből
sírba vittek volna;
nyelvem ordas féreg
meglyuggatta volna,
számból ez az ének
hogy elnémult volna!
Pentaton nép, halálba ereszkedő;
embriói kihalnak.
A föld, mint írás, egybehajtatik,
és minden rétegben halottak.
Az ég, mint írás, egybehajtatik,
és minden levélen halottak.
Csillagvirradat.
Virrasztom halottaimat.
Virrasztom magamat, magunkat.
A reménykedő munkát.
Hogy mondjak nektek én reményt,
hites szót, halálról hatalmat?
Nagy ősz van. Égetik a gazt,
elhullott fát, elhalt virágot.
Bottal őrzi a tüzet egy paraszt.
Vigyázza bottal a lángot.
Lobog a növénymáglya,
zöld a lángja,
megégettetik a halál,
nincs trónja, nincs koronája.
Csillag fölöttünk lebabázna.
Csillag fölöttünk lebabázna. | |
| 991. | [tulajdonos]: Töredék Hamletnek 52 | 2023-01-24 14:54 | Személy
Megér ennyit egy élő:
egy személyt; hogy ne mondjuk:
itt vagyok, szóljatok egymásról, mondjátok el
bátran; ne mondjuk: fülelésünk
likacsos kő, ott kotyog a hang
korsójában; megéri.
Ahogy már a kórók közül
látszott a tüzijáték,
s az alagút tulsó feléről is
ugyanaz: csak a másik fele.
De mind kint álltak.
Kivételes
pillanatok, csak épp ezeket nem
kiméljük aztán. De a tenger –
Sós lett
a gyerekkori huzat,
sós a kékje, a rajzok.
S a kőülések
kivert fogai a fűtribün dombján.
Mind, mind sorra.
Visszafelé
szembe jöttek a hullámok, de végig a part mellett
úszva már gyalog történt.
S ott is maradhatott volna a parton,
de csak fagylaltozott. „A hidegkonyha tálján
a kocsonyában nem lehet ruhástól –”
Tudom; téged is hívtak.
S ha már:
hogy be ne fejezzük
soha senkinek a nevét
miatta.
EL KELL FELEJTENEM
HOGY NEM VAGYUNK SEHOL
S LEGALÁBB RÓLAD AZT KELL
HINNEM HOGY ITT VAGY
és önbizalom nélkül
örülünk meg egy hasonlatosságnak,
akkor; mindegy, hogy aztán –
mindennek, ami bátorit,
ott mondták –
később sem elevenedett meg.
Szeretném tudni ha már
szeretném tudni
ha már
szeretném tudni
MINTHA MAGAM HELYETT
TÉGED HAGYNÁLAK EL
AZTÁN MEGBÁNVA MÉGIS
HELYETTED MAGAMAT
eleven elzárkózásunkat megéri
| |
| 990. | [tulajdonos]: Töredék Hamletnek 51 | 2023-01-23 09:42 | Nyers
Felengedek
egy élő résnyit.
Valóban boldogok a praktikus együgyűek,
mert szólni csak egy elmúlt állapotban lehet.
Igy csak olyan, mintha tréfálkoznék:
„Mindent, de nem bármit.”
Eddig
nem kellett semmiféle megszorítás.
Igaz: semmihez.
Anélkül, hogy engednék valamiből,
anélkül, hogy
egyikről vagy másikról lenne szó.
Hogy valamelyiket választanám.
SZÁMOS, DE NEM KÖVETKEZIK.
NEM KÉRLELHETI KÖZTEDIK.
IGY EGYETLEN.
A bolond kibukfencezik. Nem érdem,
ha valaki nem ilyen-olyan csörgősipka.
„De
könnyű annak,
aki vasalt nadrágot és libamájat…”
Próbáljuk befejezni. Eszik? hord?
Lakott egy…
éppugy befejezhetetlen.
A Vár-lépcsőre nyilt az ablaka,
alacsonyan,
a házunk mellett,
mindig egy tükör fedte el az arcát,
rács-sötét volt a szobájában,
ő kiabált fel így a negyedikre,
a szalámigyáros család meg
ürüléket dobált le válaszul
az ablaka alá,
ujságpapírba csomagolva.
Aztán mindkettő elköltözött.
Lábfejnyire
ajtóm és küszöböm közé
behatolnak az események,
mintha zseblámpa reflektorozna
üres kockámba,
s kérdését visszhangoznám:
Van itt valaki?
Teve púpja. Még csak azt sem
mondhatni ezentúl: nem hordja senki.
De hogy nem biztosan én
mondhatom: ez hiányzik.
Talán mindennek ez az oka.
Dehát nem elég igazolás
egy ismeretlen morfinista –
(nincs meg küldeményem „Ajánlott”-cédulája,
mellyel barátságot ajánlottam neki,
hogy odanyujtanám, rég nem az orra alá,
de már nem is tőle tanult arccal,
ha egyszer
engem mond majd. Akkor egy pillanatra
mérleg két serpenyője voltunk.
De csak az egyik,) s nem elég
a halott tüskehajú szobrász,
tíz éven át legalább
itt járt el a Ház előtt a KÖZÉRT-be, a Lánchíd-kertbe,
hátrakulcsolt kézzel, kicsit előredőlve,
kedves kutyaarcú manó;
először volt a Lukácsban,
izületi mészlerakódásra megpróbálta.
Lement, hagytuk, megvártuk fönt a napozón,
zuhogott a fehér vizesés
csontrákjára a zöld mohából.
Feladom azt a jogomat,
hogy becsületesen
kérdezhessem: ha ő, meg ő, meg ő igen s nem –
– mért akkor én? vagy én is mért ne?
Tudnom kell, megbizhatatlan
szélrohamok ezek, valahányszor
azt hisszük. Az volt igaz, hogy kifelé
nincs ajtó. Vonalzónyi
neoncső alatt valaki kötött meg fogok halni a bordótónusú szobában,
ott éreztem először egyetlenszer. Aztán
ültem köztük, mig haza nem mentünk.
Nem ütöttek le Halottak
Napján, egyedül voltam este
a bekerítetlen temetőben,
gaz-dombok közt, márvány közt égtek a mécsek.
Felhívtalak előtte
s utána. Egyedül voltam a lakásban,
hasaltam a nagyszoba szőnyegén,
szétterpesztettem a lábam és te is,
majdnem egész sötét volt a szobában,
csak még a szemed is behunytad,
feküdtél ágyadon a telefonnal,
akkor utoljára egyedül.
Volt egy idő, mikor
velem is bárki
találkozhatott, akár minden nap,
mint a faluból kifelé menet a cigánnyal,
megkérdezhette, hova mész, cigány –
Most már tudom,
ezeknek a dolgoknak vége. | |
| 988. | [tulajdonos]: Tandori- Töredék Hamletnek 49 | 2023-01-21 21:27 | Önarckép 1965-ből
Bocsánatkérő mosollyal
mint akinek rongyos a feje
madárijesztője se semminek
jársz-kelsz szíve-hagyott kegyelemben
| |
| 987. | [tulajdonos]: Tandori- Töredék Hamletnek 48 | 2023-01-21 20:58 | Koan II.
Most már egyhelyben távolabb
Már csak egy nyom mind élesebbje
Tükrökben jár a szél
Egy arc egy kéz csontjaiba temetve.
| |
| 985. | [tulajdonos]: Tandori- Töredék Hamletnek 46 | 2023-01-21 20:54 | Ezt hordtad…
Ezt hordtad hát magadban, ez nem
lettél soha élve: most, részeidre
hullva megannyi
tört felszín felmutat.
Nincs-hol, nincs-hogy-vonal:
széttörve, összeforrhatatlan
itt van, megvan.
Hamis kapuidon
vártál – ezt az ütést is!
vártad, mit hoz!
Nem tudtad: néptelenül már
oly rég elevenen-holtan
– visznek.
Alkonyati egeken
felhő hasonlított rád?
Ezt nem láttad soha:
ezt az ég-peremét. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
