Szerelmes vers . Mióta a világ varázstalanítva lett, mióta minden banális óraszerkezet, megfejtett világból csak téged nem értelek, a megfejtett égbolt miattad maradt végtelen.
Mindennek árát mióta jól tudom, a te értéked messze van, túl a számokon. Kívánom a tested, csak azt nem érthetem, minden részéből miért az arcod kell szüntelen. . Magasba száll a kenyér ára, ólommal telve a pára, de azt, hogy téged nem értelek, hogy is köszönjem meg neked? Azt, hogy szeretlek. . Mióta a világ varázstalanítva lett, csak te maradtál titkos értelmű képzelet. Tested, a gazdag, mindent kínál nekem, de én csak az arcod, az arcod kívánom szüntelen.
Mióta a világ saját eszébe szállt, te vagy az, akinek nincsen értelme egyáltalán. Mióta a világ varázstalanítva lett, végre miattad nincsen értelme semminek.
Mióta a világ titoktalanítva lett, már mindent értek, egyet kivéve – tégedet. . . .
Hosszú menet . Függönyök résnyire, Táncos porszemek, a fény. Jó ez így, az érkezés, Szóval visszajöttem én. Jó, hogy körbenézhetek, Itt mindent régről ismerek. A függönyt széjjelhúzom, Na most kell megnyugodnom, Most látok mindent nélküled.
Itt vagyok, itt maradok, Hát tűnjetek el most, régi napok, Az a hosszú menet Most már elmehet. Túl leszek, rendben leszek, Már távolodik az a hosszú menet, Mennek régi napok, Megnyugodhatok.
Kinyitom az ablakot, Táguljon ki a világ, Én ezen túl leszek, túl vagyok, Ezen a bennem ott lépkedő rossz meneten.
Nem szabad, elfordulok, És látom, hogy jönnek a régi napok, Az a hosszú menet Visszaérkezett.
Itt vagyok, itt maradok, Porszemekként táncolnak régi napok, Nem elég az idő, Még nem lesz pihenő. Végtelen hosszú menet, Napok jönnek sorba’ és régi hetek, Hát a hosszú menet Visszaérkezett.
Becsukom az ablakot, Bennem legyen a világ, Én ezen túl leszek, túl vagyok, Ezen a bennem ott lépkedő rossz meneten.
Hosszú lesz, rám hagytad ezt, Megszoktalak, évekre rám hagytad ezt, Nem elég az idő, Még nem lesz pihenő. Végtelen, hosszú menet, Nagyerejű évek és végtelenek, Becsukom szememet, Meneteljetek.
Menjetek, régi hetek, Hónapok és évek és évtizedek, Megy a hosszú menet, Meneteljetek. Egyedül, csak egymagam, Velem szemben a világ, Akkor is túl vagyok, túl leszek Ezen a bennem ott lépkedő rossz meneten. Végtelen, hosszú menet, Nagyerejű évek és végtelenek, Becsukom szememet, Meneteljetek. . . .
Régi lányok . Éltek-e még, régi lányok, vagy alusztok már, vagy alusztok már vizes homokban, sárból ágyon, sok fehér babáim, fehér babáim, fehér babák?
Mi történt, mi történt, lányok, hová tettétek, sok régi lányok, vizes homokban, vagy hol bújtatjátok, hová tettük el, veszítettük el, és dobáltuk el?
Ha kérdezném, ezt mondanátok: elszakadt inged, régi kabátod nálunk találod, elvittük magunkkal, homokból ágyba, vízbe és sárba, mi, fehér babák.
Éltek-e még, régi lányok, vagy alusztok már, vagy alusztok már vizes homokban, sárból ágyon, sok fehér babáim, fehér babáim, fehér babák?
Valami történt, valami, lányok; rajtatok látom, rajtam látjátok; elveszett végképp, vagy ti bújtatjátok, ti fehér babáim, fehér babáim, fehér babák. . . .
Csönded vagyok . Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked: vártál ha magadról szép éneket, dicsérő éneked én nem leszek, mi más is lehetnék: csak csönd neked.
E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok. Ha rám így kedved van, maradhatok, ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér, se jel, se láng, csak csönd, mely égig ér.
S folytatom, mid vagyok, mid nem neked: ha vártál lángot, az nem lehetek, fölébem hajolj, lásd, hamu vagyok, belőlem csak jövőd jósolhatod.
Most elmondtam, mid vagyok, mid nem neked: vártál ha magadról szép éneket, dicsérő éneked én nem leszek, mi más is lehetnék: csak csönd neked. . . .
Születtem Magyarországon . Egyszer Antoine és Desiré álltak egy vendéglőben. Odajött hozzájuk egy amolyan rossz alak. Idős volt meg lecsúszott. Azt mondta nekik: „Uraim. Ki tudja? Ki lát az emberekbe? Ezt hallgassák meg. Az én sorsomat: - Születtem Magyarországon, 90 éves vagyok. Fejemben összekeveredtek a féldecik s kormányzatok, neveltek hazaszeretetre, hittem az Istenben is, harcoltam két háborúban, túléltem, az istenbe is. Elhagytam, kérném, vagy 39 asszonyt, s vagy kétannyi elhagyott. Tankcsapdákba hugyoztam, ettem lótetemet, és mégis itt vagyok.
Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál, túléltem mindeneket, féldecis rezsimeket. Egy magyar túlélő, címzetes, vitézlő, tönkrement lábain, de áll önök előtt.
Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat, és elnézve az unokámat, látom, hogy gyönge alak. Hogy lesznek ezek túlélők, valami itt korcsosul, kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?
És ahogy magukat nézem, egyik sem betonkemény, elszállnak az első szélre, mi lesz így, kérdezem én.
Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál, túléltem mindeneket, kormányt és féldeciket. Egy magyar túlélő, címzetes, vitézlő, tönkrement lábain, de áll önök előtt!” . . .
Kádár keringő . Csiribiri-biri, biri-biri-biri, kék dolmány, kék dolmány, csiribiri-biri, biri-biri-biri, kék dolmány, kék dolmány, mondd meg az édes asszonyoknak, hogy imádom a pesti nőt, mondd meg az édes asszonyoknak még halál előtt, hogy a kék Dunánál élek, kérem, édes kesernyés életveszélyben, vörössel kék a táj, jó az itt, hogyha fáj. A kék Dunának habja fényes, vérrel keverten sós az édes, vörössel kék az ég, hát ezért, épp ezért kicsit slemil, mégis édes és kényes és szédítő, hozzátenném azt, hogy majdhogynem özvegy az összes nő, kesernyés, sós és édes élet vár arra itt, ki él, botolni jó és szép, ki téved, vidám zenész a szél.
A kék Dunánál élek, kérném, nem mintha bánnám, vagy ha félném, itt a száj íze sós, nincs kamat itt, adós, a parton állva érzem: élek, drágák itt, drágák a semmiségek, s kék a vér, kék a vér, hát ezért, épp ezért én azt mondom kérem: bárhogy van, bárhogy van, bárhogy van, magam adósságba vertem, botlottam éltembem-holtomban, fel vagyok mentve, mit se számít, nincs kamat itt, adós, oly édes, édes, édes az élet, ha a száj íze sós.
Csiribiri-biri, biri-biri-biri, kék dolmány, kék dolmány, csiribiri-biri, biri-biri-biri, kék dolmány, kék dolmány, mondd meg az édes asszonyoknak, hogy imádom a pesti nőt, mondd meg az édes asszonyoknak még halál előtt, hogy a kék Dunánál élni jó, kéklő vízen fehér hajó, nyugágyba dőlve egy hölgy hever, nézem, hogy úszik el. Kezében könyv, úgy úszik el, kiáltok, lapoz, de nem felel, s a könyvben -- én úgy képzelem --, hogy ott van az életem. . . .
Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk? Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk? Itt van a város, vagyunk lakói, maradunk itten, neve is van: Budapest.
Reggelre kelve, ahogyan ez itt szokás, közértbe megy le tejért János és Tamás, házakon rések, azon kilépnek, házak közt járat, azokon járnak, indulnak el.
Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk? Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk? Itt van a város, vagyunk lakói, maradunk itten, neve is van: Budapest.
Reggelre kelve, ahogyan ez itt szokás, közértbe megy le tejért János és Tamás, tócsák tükrében magukat nézve, dohányszemcsékkel zakók zsebében indulnak el.
– Kérdésem volna, pálinkát mérnek-e már? – Felismer tanár úr, vagy tán elfelejtett már? – Éva tegnap volt az abortuszbizottság előtt. – Télikabátomra hasztalan keresek vevőt. – Házmesterünknek adjunk szép mosolyokat. – Nézd, homlokomra egy boríték nem ráragadt. – Más vagyok, nem az, akit épp maga most keres. – Fáskerti elvtárs, legyen már olyan szíves! – A fekete lyuk egy nem létező égitest. – Három év múlva nem vagyok hadköteles. – Felismer tanár úr, vagy tán elfelejtett már? – Kérdésem volna, pálinkát mérnek-e már?
Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk? Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk? Itt van a város, vagyunk lakói, maradunk itten, maradunk itt, maradunk. . . .
Elutazott tőlünk családunk egyik tagja, akit oly hőn szerettünk, egy Valóság nevű nagybátyám. Sajnos már nincsen velünk, levelet ír csak nekünk.
Ha levél jön tőle, csak úgy kapkodjuk ki egymás kezéből, sírva és nevetve olvassuk jellegzetes kezeírását. Ezer csókkal is felér egy-egy gyöngybetűs levél.
„Habár távol élek, remélem, megvagytok és szorgalmasan ápolgatjátok még az emlékem. És hosszú esték során gondoltok néha reám.
S felhasználva az alkalmat, felhívom a család tagjainak becses figyelmét a szükséges óvatosságra: mert adódhatnak bajok most, hogy én távol vagyok.
És ezzel zárom is soraim, ölelek, csókolok mindenkit és maradok tisztelettel, Valóság.” S családunk sír meg nevet olvasván ezt a nevet.
S családunk sír meg nevet olvasván ezt a nevet. . . .
Janus Pannonius . Íme, virágzik már, rügyeit bújtogatja szép mandulafácska, lám, télben virágzik, ám csodaszép rügyeit zúzmara fogja be majd.
Vasból való az ég fejed és tested fölött, lásd, kőből a madár, lásd, vassal jönnek eléd, hát öltözz most vasba és kővé meredj.
Csupán vas véd meg itt, itt már csak kőbe bújhatsz, lásd urad futását, lásd, a véred elillan. Bőrünk kövek közé, fűhajunk kövek közé, lágy, meleg test vagyunk, hús, folyékony vér vagyunk, hát öltözzünk, jaj, vasba, és kővé legyünk.
Kőből való madár, emléked csak ez őrzi, a tett s a bőr elrohad, a vér, a mozdulat elillan, hát vas legyél s egy kő légy a kövek közül. . . .
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
