22 évvel ezelőtt, 72 éves korában hunyt el Édesapám. Bár azt érzem itt van most is velem, velünk, mégis ott vibrál, hogy nélküle most már olyan: Egyedül
Az ember egyszer csak magára marad, ahogy elindult, amikor elszakadt. Az út végére is ugyanúgy ér. Elpattan valami. Talán egy ér. Az idő és tér ott elveszett. Már nem kergeti a felleget. Az avar lehet oly hangtalan, ha hűvös ősszel betakar, s ahogy alatta bomlik az élet nyűtt sejtekből ismét ébred. Kibújik bimbó, sziklevél, féreg, rovar. Szárny rebben és nem jut eszébe egynek sem, ha földre született röppenjen. Ha röpül, nem vágyik más eget, nem tágítaná ki a teret. Vannak. Amíg még lehet. Együtt vagy külön, nem érdekes. Csak az ember olyan különc, haladni szeret külön-külön. Bűnösen is és bűntelen egyre feljebb, ha kell, ha nem. Ha Isten egétől szédül már, hittel, hitetlen mindig vár. Valami mást. Rendhagyót. Kapaszkodót vagy biztatót. De hiába minden intelem, véget ér, ami nem végtelen. Apró kis férgek foglyaként elenyész, amit még remélt. Egekbe száll és felejti, hiába kutatta ezernyi tudatban is tudattalan, miért van az, hogy egyszer csak az ember úgyis maga marad. Ahogy elindult, ugyanúgy ér az út végére. Oda egyedül lép.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.