Ribancok közt kelek minden reggel, szajhák simítják fejemre hajnalom, ne ments meg, ha poharamba nézek, temető az, hol tűnik bánatom.
Ne ölelj magadra rozsdás, vérző alkony, ne ámíts erdő, szakadt kabátú éj, csak letört ága vagyok korhadt fának, jegenyék fölé hasadt riadt, sarki fény.
Hagyj csak halni, ne kímélj te végzet, csupasz csontomon húst nem érzek én, idő zabálja már bomló testem régen, de tán marad pár sor, mi egyszer felidéz.
...és voltak fények amiket sosem láttam szemekben gyúltak most fentről vigyáznak amíg csúcsra járatnánk a napot felejtjük még szunnyadnak a magok
és vannak fájdalmak s poklok hol Radnóti járt maradtak foltok sárgák vagy vérvörös hegyek elhaló sikolyok lázas fellegek
mintha kalapácsra vernénk a szeget hiába a szó ha mindenről lepereg csodálkozunk hogy kalapunk fejünkön nem marad leüti irigység sunyiság dölyf harag
és persze most is fájnak s úgy érzed pokol hogy hiába amit érted értem az egész kirakat vagy akol ahol a fecskék is elhagyják fészküket inkább délre húznak csőrükben szívek
nyakam körül vizes kendő oldalamon ventilál egy kerekre jól kiképzett légforgató s nem kizárt a fejemben kesze-kusza vízhiányos sejteknek langyos nedvét szívja porrá a kiszáradt képzelet fagyos szavak nem olvasztják archaizált világom a halál míg mancsot dörzsöl Isten mordul: még várjon
nem tudom, hogy miért. félek. minden reggel visszanézek, mit hagytam ki, mi lesz veled, ha szükségben nem védelek. bár remélem, minden rendben csordogál majd a mederben, mikor az én szívem húrja elpattan egy allegroban, s pizzicatoba átmegyek megpengetni az egeket.
Szétporlik egy csillag a bakelit égen, angyallábnyomokat szikrákkal behint. Szunnyad még a többi felhők rejtekében, ványadt Hold sarlóján álmos este ring. Utcák felett félve pillézik az álom, attól tart a holnap rosszabb lesz, mint ma. Ha beton házak fülén takaró, a város semmit nem lát s nem kell mást hallania. Beledörren néha egy kapu a csendbe, távozott éppen vagy érkezett a gond. Fordulna az idő, ha még lenne rendje, de már meg se halljuk, a másik mit mond.
Szétporlik egy csillag a bakelit égen, angyallábnyomokat szikrákkal behint. Szunnyad még a többi felhők rejtekében, ványadt Hold sarlóján álmos este ring. Utcák felett félve pillézik az álom, attól tart a holnap rosszabb lesz, mint ma. Beton házak fülén takaró, ha számos, semmit nem lát s nem kell mást hallania. Beledörren néha egy kapu a csendbe, távozott éppen vagy érkezett a gond. Fordulna az idő, ha még lenne rendje, de már meg se halljuk, a másik mit mond.
észrevétlen tört rám a hiány, ahogy a nyári sétán a magány belém karolt. az est csillagköntösét magára húzta az ég, de a felhők tavában - talán nem is olyan rég - valami elfogyott. hiába öblítette az éjszakát, lesve az Úr szavát, megannyi csillagrobot. valami valahol elveszett, mióta az estikék illata nem lengedez kertemben a szín is megkopott.
A humor az emészthetetlen valóságot teszi fogyaszthatóvá.
Ha a humort szemléletesen szeretnénk definiálni, akkor egy olyan a sértődések okozta lelki bajok megelőzésére kitalált igazságdrazséhoz hasonlítanám, ami kívül csoki, belül kinin. Tudvalevő, hogy a kinin fájdalomcsillapító, érzéstelenítő és lázcsillapító. A csokoládé pedig csali. Na, így teszi a humor az emészthetetlen valóságot fogyaszthatóvá. ;)
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
