Bár nagyon kedvesen invitált játékba Edit, nekem nem volt szándékomban most részt venni benne. Ma viszont beleolvastam a kissé reményvesztett bejegyzésébe, s úgy éreztem nem hagyhatom cserben. Főleg, mert hívott is korábban. Így két perc alatt "kifőztem" egy szöveget, amit jóindulatúan versnek minősítve beküldtem. Most mondhatná bárki, hogy ez amolyan kényszermegoldás, vagy nesze-semmi-fogd-meg jól, esetleg könyörület-gyakorlás...de nem! Ahogy elkezdtem már élveztem is. Őrültséget kitalálni és azt még nyilvánosan megosztani - játékból - nem is olyan rossz. :) Legyen mindenkinek kicsit őrült, de vidám napja, hétvégéje!
korhadt ágak mohaölelése és szívverésnyi faágroppanás kísér merre lopakodva lépek mégis megrebben néhány kismadár repülnék ha lennék elég bátor de bénán állok a szírt peremén Isten nélkül haza se találok a köd előttem mindent felemészt ráhangolnám magam az egészre hogy ne érezzem múló pillanat fészket rakni a semmi hegyére abból ami itt végleg kimaradt elvész minden tőlem fakadt visszhang elnyeli ez a dübörgő világ neonfényben szikra épphogy csillan pedig attól éledne újra fel a láng
Mint, akit egész éjjel bottal vertek, majd kinyújtottak és görcsre kötöttek. Valahogy így érzem magamat és nézek ki reggelente, mielőtt megiszok egy kávét s elszívom az első cigarettát. A változás nem egycsapásra, inkább hétcsapásra érkezik. De előbb-utóbb, úgy másfél órán belül jelentkezik. Azután már el is mondhatnám, ha nem görcsölne be a csípőforgóm után a combom és végig a lábam a bokámig, szinte öt percenként, s ha tudnék 15 métert fájdalom és megállás nélkül megtenni; ha nem zúgna - most már csak! - a jobb fülem úgy, hogy a csendet úgy 30-35 éve száműztem a környezetemből, azaz éjjel-nappal szól a tv, hogy ne őrüljek meg az egyszerre és állandóan! hallható ciripeléstől, fütyüléstől, kattogástól; ha a hasamból eltűnne az újszülött fej nagyságú daganat a nyilallásaival együtt; ha eszembe jutna, hogy most ezt az egészet miért is kezdtem leírni, s épp itt megosztani, el is mondhatnám, hogy egész jól vagyok.
Megmagyarázhatatlan, de a Karácsony előtti hetekben mindig nézek, hallgatok Elvis videókat. Legtöbbször azokat, amik még fiatal korában, szűk, talán csak baráti körben (?) készültek. Amikben annyira felszabadult, természetes, emberközeli arcát láthatjuk. Ahogy az alábbiakban is. Kár érte... :(
- Egy ismerős! - rémlett fel benne, s az elmúlt hónapokban belé rögzült, szinte ösztönös mozdulattal leszegte a fejét. Remélem nem ismert meg - gondolta, bár ő nagyon jól ismerte, hiszen még annak idején segített neki bekerülni a céghez. Nem mintha valami vezető lett volna, de voltak ismerősei. Elmondta nekik, hogy nehéz sorsú szegény, két gyerekkel, még több hitellel, jó munkaerő, csak hát utolérte a leépítés. Akkor nagyon hálás volt neki ez az ember. Valahányszor összefutottak mindig emlegette, hogy az Isten fizesse meg a jóságát. Hm. Hát eddig még nem sokat látott a fizetségből. Mostanában pedig egyre jobban ráférne! Ha egyáltalán van Isten. Ahogy a málladozó cipőjét nézegette a lábán egyre inkább nem hitt benne. Az utca túloldalán rongyokba burkolózott, részeg alakok próbálták a nyomor újságját az autósokra rátukmálni. Azok meg mereven, maguk elé nézve várták, hogy zöldre váltson a lámpa. Az is lehet, hogy a csontig hatoló hideg miatt nem húzták le az ablakot, hogy pár forintért cserébe elvegyék, s olvasatlanul kidobják a lapot. Ő is szokott újságozni, de már egyre kevesebbszer. Szégyellte, hogy elutasítják. Pedig nem részeges. Bár ilyen hidegben néha ő is meg-megivott egy decit. Igaz, a kabátja koszosan, szakadtan ölelte át éhes testét. Fürödni se mindennap tud. De nem is mer menni. Most legalább megint van kabátja. Igaz szakadt, koszos, de kabát. Úgy egy hónapig csak nyűtt pulóverben didergett hol itt - hol ott, mert a hajléktalan szállón a jó kis dzsekijét ellopták. Alig egy hétig hordta. Egy járókelő szánta meg, s hozott neki kabátot, ezt-azt. A cipő még otthonról való.
Otthon. Lassan nem érez semmit, ha ezt kimondja. Pedig úgy egy éve még volt otthona, családja, munkája, pénze. Lehet, hogy a fontossági sorrendet felcserélte? Az asszonynak a pénz volt mindig az első. Meg a ház, amit még a gyerek megszületése előtt kaptak az apósától. Legalábbis ő azt hitte, hogy együtt kapták. De a válásnál felvilágosították, hogy mi az övé és mi az a semmi, amit a házasságba hozott. Azt nem emlegette senki, hogy mennyit dolgozott, két állása volt, mellette kertet túrt, csak azért, hogy a kis felesége minden idejét a kislányukra fordíthassa. Persze, hogy nem csak a család hibája, hogy idekerült. Igaz az utóbbi időben sokat veszekedett az asszonnyal, de egyre kevésbé bírta az örökös hajszát. Kevesebbet nem mert vállalni, hiszen hozzászoktak a jóhoz, na meg volt hitelük is rendesen.
Talán ha előző este nem iszik annyit!? Ami nem is volt olyan sok, csak aki ritkán iszik, mint ő is, annak a kicsi is hamar megárt. Talán, ha azon a reggelen másnaposan nem megy be dolgozni, akkor nem rúgják ki. Akkor nem vesznek úgy össze az asszonnyal, hogy arcul üti, és akkor talán nem kerül sor válásra. Talán. Talán. Talán.
A szél bebújt a kabátja belsejébe, hiába húzta szorosra magán. Egyre jobban fázott, s az éhség is gyötörte. El kellene menni a szállóra - gondolta a hidegtől tompult aggyal. Az is jó volna, ha ma megint hoznának egy kis otthoni maradékot, mert időnként szoktak! Az abc-be sok vásárló járt, akik hónapok óta kerülgették az épület melletti beugróban meghúzódó hajléktalanokat. Őt is. Neki olykor szerencséje volt, mert néha kaját is kapott. Ha nem, akkor jobbára éhezett. S a hidegtől fázott. Még nem szokott eléggé rá az alkoholra. Még tudott szégyenkezni. A gyerekére is csak szégyenérzettel gondolt. Pedig lehet nem csak ő a bűnös, hogy apa nélkül nő fel.
Éhesen átvágott a túloldalra, ahol büdösen az olcsó bortól, félig kómásan tántorogtak a sorstársai. Megállt mellettük. - Hát ilyen vagyok? Ilyen leszek? Ahogy körbenézett látta, hogy a járókelők nagy ívben kerülik ki őket. Mint a leprásokat. - Ez maradt? Család, munka, otthon már mind-mind elérhetetlen? Munka nélkül nincs pénze fedélre a feje fölé. Ha nincs lakás munkát se kap. Segítséget ugyan kitől várhatna ő, a hajléktalan? A volt ismerősök, barátok mind elfordultak tőle, meg nem is menne senki nyakára.. De a kislánya! Őt sem látja ezután! Az asszony a válóper után megmondta, hogy nem érdekli mi van a láthatásban, ő egy szerencsétlen hajléktalant nem enged be a házába. Ha nem láthatja a kislányát, akkor meg minek ez a nyomorult élet? Összefagyott lábakkal komótosan elindult a közeli állomás felé. Egy szemetesből egy kissé penészes kenyér villant elő, ahogy elhaladt mellette. Utánanyúlt. Majd ugyanolyan lassan visszatette. Minek? Arra a kis időre? * A kutya napok óta ült a téren a bolt előtt. Látszott rajta, hogy valamikor gyönyörű lehetett, de most csapzott bundájával, kiálló bordáival, és szerencsétlenségére nagy méretével sokakat megrémített az arra járók közül. Voltak azért jószívű emberek is, akik hoztak időnként némi maradékot neki, sőt egy nénike még friss vizet is egy kis műanyag dobozban. De a boltosok nem örültek ennyire. Rá-ráförmedtek, hogy takarodjon, s olyankor arrébb is ment. De nem mehetett el, hiszen a gazdáját itt látta utoljára amikor ráparancsolt, hogy vársz, s ő azóta vár.
Pedig milyen jó volt autókázni. Először életében. Addig a gazdasszony sohase engedte, hogy beszálljon, mert összeszőröz mindent. Végül mégis utazhatott. Igaz előtte csak úgy szeretetből megnyalta annak az illatos kis babának a pofiját. Mire valami olyat kiabáltak, hogy "vidd innen ezt a dögöt ahova akarod! Nem betegíti meg nekem a gyerekem!" Meg valami ilyesmit, hogy "Takarodj innen!".
Ezt a gazdájától is hallotta néha, ha valami csínyt követett el, de az nem bántotta úgy a fülét. A gazdája mindig jó volt hozzá. Adott enni, megsimogatta, dobált neki labdát is. Csak olyankor hanyagolta el egy kis időre, mikor a gazdasszonya rákiabált: "Mikor tökíted el végre azt a büdös kutyát?!" Nem értette miért lenne ő büdös, hiszen nyáron volt fürösztve is. Őt nem érdekli, hogy mikor fürdött a gazdája. Neki úgy jó, ahogy van.
Most meg itt újra kiabálnak rá. Pedig ő nem bánt senkit. Még az éhség sem olyan rossz, hiszen egyszer csak visszajön a gazdája, s minden megy tovább. Ekkor egy sörös üveg repült el a feje mellett. Felugrott, s elindult az utcán lefelé. - Majd, ha besötétedik visszatér - gondolta magában. Addig úgyis csak a dülöngélő emberek szitkozódását hallgathatná. Csak úgy ment a feje után. A gazdája szagát már nem érezte az aszfalton, és az utca végén házakat sem látott. Majd hirtelen valami kemény, hideg, végtelenbe futó kígyópár került az útjába. Felcsillant a szemében a remény, s egyre jegesebb bundája alatt a szíve vadul kezdett kalapálni. Ahol addig élt ott is volt ilyen kígyópár az úton, csak azt nem értette, hogy most a házak hogy tűntek el két oldalról. Azért csak ment tovább, összefagyva, egyre éhesebben. Reménykedve. Nem is tudta szegény, milyen szerencséje volt, hogy otthagyta a bolt előtti kis parkot, és nekivágott a nagy semminek. A bolt - ami valójában kocsma volt - tulajdonosa ugyanis telefonált a sintérnek, mert a kutya miatt féltek a részegek bemenni a kocsmába. Ha a sintér elvinné, akkor neki vége lenne, és "örülhetne", ha tisztességgel csak elaltatnák. Van ahol sokkal kegyetlenebbül bánnak el velük. * Az ember a sínekhez ért. Eszébe jutott, hogy pár hónappal ezelőtt - éppen itt - elgázolt a vonat egy hajléktalant. Nem ismerte közelebbről. Nem lehetett több huszonhatnál. Részegen sose látta. Csak üldögélt a házak mögötti lépcsőkön, vagy botjára támaszkodva rótta az utcákat. Azt mondták, hogy elfagytak a lábujjai. Nem beszélt. Olyan magának való, magába zárkózó volt. Aztán megtette. Neki már mindegy, hogy fúj vagy esik, nem érdekli, ki mit mond, vagy gondol róla, nem fáj a szíve egy kis megértés, szeretet után. - Igen - szögezte le magában. Neki már jó. Talán így lenne a legjobb! Nem is ment tovább, s ahogy meg-meglehelte gémberedett ujjait, azzal biztatta magát, hogy neki sem kell sokáig fázni.
Ahogy várta a vonatot a sínek között botorkáló kutyára lett figyelmes. - Szegény kutya! Biztosan ő is fázik. Odafüttyentett neki. A kutya úgy ötven méterre lehetett, amikor megfordult a hangra. Állt esetlenül, tétován. - Na! Mi lesz? Gyere ide! A kutya lassan, gyanakodva közeledett. Leguggolt elé, s kezét, mintha kenyeret tartana, a kutya felé nyújtotta. Az erőt vett magán, s odaóvakodott hozzá. - Te szegény! - mondta halkan, és megsimogatta a kutya fejét. A téli fagy mélyen befészkelte magát a kutya bundájába. Ahogy végigsimított rajta a keze, szinte ráfagyott a csomókba állt szőrre. Végig dörzsölte a hátát, hogy egy kicsit felmelegítse. A kutya hálás pillantása találkozott az övével. Lassan megfordult. Arra, amerről jött. Lenézett a kutyára, s csendesen odaszólt: - Na, gyere! Talán még megvan az a kicsit penészes kenyér. Ma elég lesz kettőnknek.
falak közé zárva repkedek kényszeresen keresem a fényt ajtó nyikordulásban a szabadulás a véletlen remény félrevezet a talmi csillogás a lámpabura fejemhez ér duruzsolok
örök néma lepkének szebb lennék de a mindenkinek ártó gyűlölt szúnyog gúnya feszül rám belekényszerített a sors míg vérbe fagyva tenyeredben utolér a vég
Már meg sem lepődök...mondhatnám. De igen. Sajnos. Olyan érzésem van, mint amikor hiába mondják a favágónak, hogy ne vágja maga alatt a fát. Ő csak azért is. Mert egyszer-kétszer megúszta. Nem esett le, attól még végig kellene gondolni, hogy érdemes-e ráülni arra az ágra, amit éppen le akarunk fűrészelni! Végig kellene gondolni, hogy talán mégse akar mindenki csak rosszat, rossz tanácsot adni!
Robert Burns: Ha mennél hideg szélben...
Ha mennél hideg szélben a réten át, a réten át, rád adnám kockás takaróm, öleljen át, öleljen át! S ha körülzúgna sors-vihar rémségesen, rémségesen: szívemben volna házad, oszd meg velem, oszd meg velem!
Volna köröttem zord vadon, sötét, veszett, sötét, veszett, mennyország volna nékem az együtt veled, együtt veled! S ha volnék minden föld ura az ég alatt, az ég alatt, koronám legszebb ékköve volnál magad, volnál magad!
