NAPLÓK: Bara Legutóbbi olvasó: 2024-04-25 12:02 Összes olvasás: 50479| 328. | [tulajdonos]: no comment :( | 2020-03-22 10:27 | József Attila - MAJD MEGÖREGSZEL
Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz, - azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.
Lesz vén ebed s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.
Az öreg kutya néha majd nyafog,
de a szobában csend lesz, csupa rend lesz;
hanem valaki hiányozni fog
a multból ahhoz a magányos csendhez.
Majd tipegsz s ha eleget totyogott
rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
áll ifju képed. Hozzá motyogod:
"Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem."
"Mit is tehettem volna?" - kérdezed,
de fogatlan szád már nem válaszolhat;
s ki a nap előtt lehunyod szemed,
alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.
Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
mint a csikó, hogy a hámot levesse.
S a félelem tűnődik, nem a vágy,
a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.
Magadban döntöd el. Én fájlalom,
hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.
Mert elfárad bennem a fájdalom,
elalszik, mint a gyermek s én is véle.
| |
| 327. | [tulajdonos]: én mégis remélek | 2020-03-22 10:22 | Ady: Nem élek én tovább...
Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Amíg a szivemből
Felfakad az ének;
Amíg a lelkemet
Sírhatom a dalba,
Amíg lángra gerjeszt
Ihletés hatalma;
Amíg titkos órán
Reám száll a bánat,
Feketén, komoran,
Mintha a világnak
Végzetszerű átkát
Csakis én érezném,
Tépődve annyi bús,
Megfejtetlen eszmén.
Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Míg vérező szívvel
Ezernyi kétség közt
Még mindig remélek.
Míg az örök eszmét,
Míg az örök szépet
Keresem, imádom,
Míg egy ábrándvilág
Lesz az én világom,
Melyet én kormányzok,
Melyet én teremtek,
Amelyről dalaim
Annyi szépet zengnek.
Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Amíg szerelmemért
Szerelmet remélek;
Amíg mint eszménykép
Ragyog le szívemnek
Szentelt oltárára
A nő, a teremtés
Legszebb koronája.
Nem élek én tovább,
Nem élek csak addig,
Amíg a szívemen
Ezer kínos kérdés
Keresztül nyilallik;
Amíg nyugodalmat
Egy percre se leltem,
Amíg egy világért
Gyötrődik a lelkem.
...De ha az életnek
Piszkos, jeges árja
Magával ragadna
S kialudnék tőle
Szivem régi lángja;
Hogyha örök hitem,
Hogyha minden vágyam
Örökre elszállna
S annyi tépő kétség,
Siratott reménység
Fás közönnyé válna;
Na titkos órákon
Nem szállna szívemből,
Nem zengne ajkamon
Biztatón az ének -
Ne éljek én tovább,
Mit adhat már akkor
Énnekem az élet?!...
| |
| 326. | [tulajdonos]: Nem idevaló-de félre a búval! | 2020-03-22 10:03 | Remélem, megérem, hogy idén júniusban is így ébredjek!
2017. június 20., kedd
Felkukorékolt a kakas
Na, nem. Ez így nem igaz. 3:30-kor feldorombolt Picur nagyon sok decibellel és némi dagasztással. Majd kicsalt az erkélyre. Először még húztam az orrom, de az a csodálatos hangverseny, ami a Sennyein fogadott teljesen lenyűgözött. Nem sokkal korábban ébredhettek és kezdhettek fütyülni, csivitelni, csicseregni, egymással feleselgetni a fák lombja közt, meg ki tudja hol búvó madarak. Akkora élmény hallani ezt a koncertet, hogy csak hálás lehetek ennek a kis piszok macseknak. :D
Már egy órája élvezem ezt a madárdalos, békés nyugalmat, és nincs kedvem visszaaludni, hát
madárdalos jó reggelt!
4:30
Picúr most már a hajnali köröket rója az erkély és a nappali között, a közbeeső étkező burkolatát szinte nem is érintve, "össztappancs" meghajtással. Ráadásul még berreg is közben, mint versenypályán a motorok. Eszméletlen. Még Nóci cica is csak a fejét kapkodja. :D
06:45
Még mindig pörög, mint a ringlispíl. Berreg, rohangál, előkapkodja a játékait, viszi ide, viszi oda, erkélyre, ágyra, közben bukfencezik és...le-leáll, hogy megnézze: milyen a hatás? Nem tagadom: leírhatatlan. Én nagyon csípem a fejét és nem állom meg, hogy hangosan felnevessek. Imádom! :D | |
| 325. | [tulajdonos]: Séta az emlékutcában5 | 2020-03-21 06:52 | A Bányai Júlia Általános Iskolában, ahol tanultam, kórustag voltam. Büszkeséggel tölt el, hogy abban a gyermekkórusban énekelhettem, amit Kissné Weiser Katalin énektanárnőm vezetett, és tett meghatározó elemévé a hazai és nemzetközi zenei életnek.
Hét évig magánúton még hegedű- és szolfézsórákra is jártam, de ez inkább csak a zeneszeretet elmélyítéséhez volt elegendő. Rajzoltam, festettem, ám a képességeim kibontakoztatására, budapesti tanulmányokra már nem futotta volna egy keresetből. Így a KLTE Gyakorló Gimnáziumába felvételiztem fizika-kémia szakra.
Bár gyerekkoromtól fogva orvosi pályára készültem, amit a szüleim is nagyon preferáltak, közben sokat hezitáltam, hogy hozzám talán a tanári pálya állna közelebb. Hogy honnan éreztem késztetést a tanításra? Talán azok a pillanatok, órák erősítették meg bennem ezt az érzést, amikor helyettesítő „tanító néni” lehettem még az általánosban. Többször előfordult, hogy a tanári karnak valami fontos értekezletet tartottak éppen tanítási időben, és nem jutott minden osztályba helyettesítő tanár. Akkor jöttem én…– sok-sok gyerek örömére .
A drága Szekeres Ilonka néni osztályfőnököm javasolt először ilyen „posztra”, negyedikes koromban. Mire elballagtam az általánosból, elmondhattam, hogy szinte minden évben négy-öt órát „tarthattam” valamelyik alsó tagozatos osztálynak, vagy ötödikeseknek. Időnként arra is felhatalmazást kaptam, hogy feleltessek és osztályozzak. Persze csak ötösök születtek, mert a gyenge feleletek osztályzat nélkül felejtődtek, a sikeresek viszont a naplóban is nyomot hagy(hat)tak.
De visszakanyarodva: arra is büszke vagyok, hogy az akkor és még hosszú ideig a város legkiválóbb iskolájának tartott KLTE Gyakorló Gimnáziumában folytathattam tanulmányaimat és érettségizhettem. Itt több kiváló tanár is beírta magát a szívembe. Most csak néhányukat említem meg, tisztelettel, szeretettel emlékezve a többiekre is: Mucsa János matematikatanár; Dr. Nagy László egyetemi tanár és felesége, Marika néni, fizikatanárok; Dr. Kiss Tamás költő-tanár. Kezük alatt fejlődtem, formálódtam szellemileg, és mondhatom, hogy lelkileg is. Életem legszebb évei voltak ezek. De a gimnáziumban gyakorlatukat töltő kistanárok jelenléte is évről-évre izgalmassá tették a középiskolás időszakot. A fiúkra a gyakorló tanárnők, a lánytanulókra a gyakorló tanárok hatottak igazán.
| |
| 324. | [tulajdonos]: félelem...módjával | 2020-03-21 06:44 | 71 leszek...és mi tagadás naponta rám jön a félelem...nem annyira attól, hogy meghalhatok, inkább attól, hogy szenvedés árán...de minden ilyen gondolat után eszembe jut, amit az orvosok is tanácsolnak: nem szabad pánikba, depresszióba esni, mert az növeli a kockázatát, hogy megbetegedjünk....s most bármilyen nyavalya csak fokozná a lehetőségét, hogy esetleg kórházba kerüljünk...
emiatt igyekszem a lakáson belüli napi rutint folytatni - evidens, hogy tisztaságmániám mellett is megsokszorozott higiéniával -; s ismerve magamat, a túltengő empátiámat, ami miatt egy esetleges újabb infarktus is utolérhetne - olyan műsorokat nézni, történeteket olvasni, akár a facebookon is, ami vidám; igyekszem szugerálni magamat, hogy ráérek akkor pánikolni, ha utolér a baj...
de addig nem megyek/megyünk az utcára.
addig kisebbik fiunknak hála - a nagyobbik ugyanis más városban "rekedt" - minden lakáson kívüli feladatban - vásárlásban, gyógyszerek kiváltásában - mentesít bennünket.
...és most különös jelentőséggel bír,
hogy két cicánk is segít abban, hogy valami kézzel tapintható szeretetet is kapjunk.
Szerencsés túlélést Mindenkinek!
| |
| 323. | [tulajdonos]: Séta az emlékutcában4 | 2020-03-20 19:20 | Visszakanyarodva hozzám, a gyermekkoromról elmondhatom, hogy számomra felhőtlen és vidám volt. A gondokat bár láttam, a szüleim olyan természetesen kezelték, és oldották meg a problémákat, hogy nekem nem tűnt soha tragikusnak. A jókedv nálunk „mindenperces” volt. Édesanyám nem csak anya volt számomra, de testvér és barátnő is; édesapám pedig apa és a férfi, aki mindent megold. Rájuk mindig mindenben számíthattam én és a családom is.
Rólam az ismerősök általában azt mondták, hogy komoly vagyok. Gyerekként és felnőttként is ez a jelző ragadt rám. Pedig csak jól tudtam alkalmazkodni, valami bentről fakadó természetességgel kezelni a mikor-hogyan kérdést. Jól tanultam és jó voltam az órákon, de szünetekben és iskolán kívül már felszabadult és vidám, ahogy a velem egykorú társaim.
Pedig elég rosszul indultak az iskolai tanulmányaim. Elsős voltam, amikor félévkor eltiltottak az iskolától, és magánúton fejezhettem be az évet, mert egy „túlképzett” orvos tébécésnek kiáltott ki. (Miért ne, ha a gyerek anyja is az volt anno.) Marékszámra szedette velem a gyógyszereket, míg fél év eltelte után ez a kezelőorvos valahogy eltűnt a képből. Az utódja viszont nem elégedett meg a diagnózis hátterével, hanem teljes körű vizsgálatot végeztetett, és végül közölte, hogy semmi nem indokolja a további gyógykezelést. Szerinte a korábban felállított diagnózis eleve hibás volt, így nyugodtan mehetek közösségbe.
| |
| 322. | [tulajdonos]: sugarak* (átirat) | 2020-03-20 19:15 | sugarak* (átirat)
itt nincs otthon a mosoly
csak a folyosó csendjébe halványult bőrök
semmire tapadó tekintetek
a visszafojtott lélegzettel várakozás
a fekete filctoll hagyta jelek
vészjósló célkeresztek
ám este a zuhany alatt óvod
hogy a kiszámított helyek le ne kopjanak
mert ezek a láthatatlan fegyverek
jobb esetben esélyt sem adnak majd a kórnak
s míg a sugaraktól szédülten
dózisokat számlálsz reménykedve
az aggódók halvány zöld álmaidat álmodják
tovább még akkor is amikor
fekete keretben olvassák
"fájdalomtól megtört szívvel tudatjuk..."
| |
| 321. | [tulajdonos]: FÉLELMEIM, AVAGY SOKK-OK-1 | 2020-03-19 10:55 |
Alapvetően megfontolt, előrelátó nő voltam, vagyok. Aki ismer azt is tudja, hogy
vannak rejtett tartalékaim. A pénzt leszámítva. De tudok még meglepetést okozni.
Ilyen, hogy - bár általában bátornak érzem magam - iszonyatosan félek a tűztől. De ugyan ki nem? Ám egy idő óta a földrengéstől is. Gondolom ez már sokkal értelmetlenebb dolog, hiszen semmiképpen sem tudjuk befolyásolni. Vagy megtörténik velünk is, vagy nem.Mindenesetre ez irányú aggódásom akkor derült ki, amikor szüleimtől elköltöztünk saját lakásba. Hetedik emeletre.
1977-ben több kisebb földrengés is volt a környező országokban és hazánkban is.
Ekkor alakult ki az a szokásom, hogy az ilyen hírek után napokig felöltözve aludtam, hátha
menekülni kell, és akkor ne már pizsamában!
Mindenkire gondoltam. Páromra és kisfiamra is. Ruhákból, konzervekből túlélő csomagokat
készítettem. (Persze titokban..)
*
Már férjnél voltam, amikor édesapám vett egy kis - háromszögletű - telket a Diószegi úton. Úgy a hetvenes évek elején. Apuról tudva levő volt, hogy mindent maga csinált.
Az első kapavágástól a víkend-ház utolsó téglájáig. Szó szerint vehetjük még a téglát is, hiszen bontott anyagból készített mindent. A vizes blokktól kezdve a parkettáig. De mire kész lett a ház, a kert egyik szegletében a műhely, a tyúkól, a galambdúc, bizony senki nem mondta volna, hogy nem vadi új alapanyagokból dolgozott. (Még a másfél méterrel magasabb kertoldalt is egyedül "gyalulta" annak idején kétkezi munkával vízszintesre.)
Készített kerti kapát, asztalokat, ajtókat, s a kedvemért rácsokat az ablakokra.
Éppen ez az amiről írni szeretnék. Mert mi a kis ház - másfél szoba összkomfort, majdnem 35 négyzetméter, ami a hetvenes évek végén nagy szó volt! - elkészülte után minden nyáron ott töltöttük a szabadságunkat. Előbb csak a gyerekekkel, azután már a kutyáink, és a papagájaink is velünk tartottak. Mesés idők voltak azok egy városi család számára. Főleg a fiúknak és a kedvenceinknek.
De számomra csak a nappalok teltek felhőtlen boldogságban. Ahogy leszállt az est, és a kert egyik kerítése melletti öreg nyárfasor a legkisebb szellőre hangos zizegésbe, susogásba, nagyobbacska szélben már rémisztő zúgásba kezdett, rajtam úrrá lett a félsz. Állandóan betörők lépteinek zaját hallottam ki a falevelek zúgásából. Hiába volt a párom, és a gyerekeink részéről minden győzködés, én szinte egész éjjel az ablakokat, ajtókat lestem. Néha - ez akkor nagyon okos gondolatnak tűnt - bátran..kirontottam nagy zajjal a házból, a kutyákat is kiengedve. Mert azok bent aludtak az előszobában, hogy "kéznél" legyenek, ha meg kell bennünket védeni..
* | |
| 320. | [tulajdonos]: Séta az emlékutcában3 | 2020-03-19 07:04 | Édesapám Konyáron született, szintén nagycsaládban. Édesanyámmal ott ismerkedett meg. Az anyagi körülmények nem tették lehetővé, hogy gépészmérnök lehessen. A katonaság után munkába kellett állnia, és csak felnőtt fejjel volt módja, hogy gépésztechnikus végzettséget szerezzen a Mechwart András Gépipari Technikumban, ahol évtizedek múlva a ma már mérnök kisebbik unokája - Péter - is tanult. A technikusi végzettség megszerzése előtt a BIOGAL-ban több szakmában is dolgozott. Volt esztergályos, lakatos, műszerész, finommechanikai, majd univerzális műszerész. A hetvenes években anyagbeszerző, majd anyaggazdálkodó, s a nyugdíjba vonulása előtti évtizedben egy (építési) beruházási vállalatnál műszaki ellenőr. Precíz, maximalista és igazi ezermester volt.
Szabadidejében kertészkedett. Olyan gyümölcsfái, virágai, csemegeszőlő-fajtái voltak a Diószegi úti hétvégi kertjében, hogy a környékbeliek is megcsodálták. Szeretett mindent saját erőből megvalósítani. A hétvégi házat is egyedül építette fel. Értsd a falfelhúzástól, festésen, mázoláson át a műszaki szerelvényekig. Még a szükséges szerszámok egy részét is ő tervezte, készítette vagy alakította át „célszerszámokká”. Neki is, ahogy édesanyámnak, az unokái voltak a szeme fénye. Az ő kedvükért tartott tyúkokat, galambokat. (Amiket gyakran tolvajok „ritkítottak” meg.) De egy városi gyereknek a velük való foglalkozás igazi élmény. Otthonra lelt a kertünkben még mezei nyúl, sündisznó, cica, kutya is. Éveken át csodálatos heteket töltöttünk ott a gyerekeinkkel. Felnőtt fejjel is sokat emlegetjük azokat a szép időket. | |
| 319. | [tulajdonos]: Séta az emlékutcában | 2020-03-18 20:55 | Édesanyám - Barabás Anna - a testvéreivel - két bátyjával -, és édesapjával Erdélyből jött át, még tizennyolc éves korában. A nehéz körülmények kényszerítették őket erre a sorsdöntő lépésre. Mégis szerencsés embernek vallotta magát, mert itt otthonra és szerető férjre - Szentesi Kálmán - talált. Persze nem volt könnyű akkoriban sem az élet. Szerény körülmények, napi gondok között is optimisták maradtak.
Édesanyám annak ellenére, hogy már 23 évesen több tucat tüdőműtéten átesett, soha nem csüggedt. Az alatt a három év alatt, ameddig betegsége rövidebb, hosszabb kórházi tartózkodásra kényszerítette, gyakran voltam imádott apai nagyszüleimnél Konyáron. A nagynénéim akkor még mind otthon éltek, így sokat foglalkoztak, játszottak velem. Olyanok voltak nekem, mint a testvérek. Édesanyámat betegsége élete végéig elkísérte, de egészséges embernek is dicséretére válhatott volna, amilyen tevékeny életet élt. Igaz, naponta egy-két órát orvosi javaslatra pihennie kellett, amit hasznosan, olvasással töltött el. Bár nagyon sok könyvünk volt, a könyvtárból rendszeresen kölcsönöztünk újabb és újabb olvasnivalót. Élete utolsó két évében – édesapám 1997-ben bekövetkezett halála után – az otthonunk volt az otthona, én és a családom volt a támasza. A mindenkit rettegéssel eltöltő rák évtizedeken át pusztította a szervezetét. De soha nem hagyta el magát és nem panaszkodott. Ma is fülembe cseng jóízű nevetése, féltő, szerető hangja.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
