NAPLÓK: Apa levelei Legutóbbi olvasó: 2024-04-25 04:29 Összes olvasás: 7735| 33. | [tulajdonos]: Oláh Imre, gondolat | 2018-08-15 19:15 | Kard a krumpli alatt
Még a folyószabályozás előtt, a Tisza egészen közelről ölelte a falut. Egyek zömében katolikus, nádban és vályogban gazdag, dohánytermesztésben bőséges.
Számomra mindig vidám hely volt. Nem tudtam magtanulni, elemezni sem különlegesen kiejtett szavait: a "gyere le" valahogy "gyárá lé", az "iskola" ott "oskola" volt, vagy legalább is így hangzott.
Itt egy óriási kertben, gyümölcsfákkal, egy nagyon-nagy eperfával a kis hosszanti, fehér ház mellett, melynek egy csodás kuckós részében aludtunk, ha ott voltunk... itt éltek nagyszüleim. Apám itt volt gyerek, s ha néha itt is aludtunk, nagyon szerettem, belső örömmel és megnyugvással töltött el, hogy szüleimmel egy ágyban fekhetek. Ilyen apró mozzanatokból éreztem, hogy fontos lehetek nekik.
Óriási "dunnyát" ott láttam először. Az összes toll reggelre mindig a lábfejemre nehezedett.
Mamám messzi földről híres húslevesére és "mákos csíkjára", mely sütés után konyharuhával takart óriási adag bejgli volt, még jól emlékszem.
Két gyermeke az első házasságából, s négy a nagyapámmal kötött házasságából született.
Nagyapámnak csak fehér hajára, s vékony vonásaira emlékszem, s fotókon élesen előtört orrára, s hegyes állára. Négy éves voltam, mikor meghalt.
Mamámmal ott élt egy szöszke, kék szemű, velem egy korú fiú, kinek anyja, a lánytestvérével együtt Pesten élt, s ezt a kisebb gyermekét nagybátyámmal itt hagyta. Gyerekként még nem fogja fel az ember, mi történik. A szerint él, ahogy belenő, s úgy fogad el mindent ahogy az van.
Kedves fiú volt Sanyika. Neki kevesebb játéka s ruhája volt, mint nekem... s nem is volt anyja...
Csak most fáj, hogy mindenki úgy nevezte: "bolond gyerek". Pedig nem volt az. Csak arra vágyott, hogy szeressék, s ezért, ha például elküldték, hogy hozzon "fából vaskarikát", ő elment, s mikor visszatért kinevették. Milyen fájó is ez, ha a felnőttek, idősebbek nem tisztelik a gyerekeket! Zaklatott, de szelíd szívű volt. Sokkal értékesebb és kedvesebb, mint én. Egyszer lelöktem az ágyról, s mamám csak nézett rám meredten, de nem szólt, s nem is védte meg. S mikor egyszer az autó hátsó ülésén vártuk a felnőtteket, hogy a kisméretű, púpos Orosz Bözsitől kijöjjenek, Sanyika nekem ajándékozta a kis hegedűképpel berakott egyetlen körömcsipeszét, csak azért, mert nekem az tetszett. Ilyen kedves volt. Tőle tudom azt is, hogy mikor Egyekre értünk, sokáig be sem mentem a házba, a disznókat, tyúkokat, kacsákat és bogarakat néztem hosszasan a fűben... úgy látszik már akkor is a természet ejtett rabul.
Ebbe a nagy kertbe, édesapám gyerekkorában régészek jöttek, mindent felástak, és elszállították a honfoglalás kori leleteket, kardokat, csontokat.
Nagymamám temetésének a napján is kint jártam itt. Jól emlékszem ahogy a Nap erős fényét tükrözte vissza a Hold. A felhők meg úgy sétáltak előtte könnyű szélben, mint urak és dámák szelíd karfogásban, mint nagyapám és nagyanyám, kik most végre ismét egymásra találtak. A nagyobb lányok külön csoportokban beszélgettek az élet dolgairól, a többi unokabátyám együtt, a férfiak egy része már a pohár mélyére nézett a halotti toron..., de Sanyikára nem emlékszem, hogy láttam volna.
Gizi néni azon az éjszakán a gyerekekre bízott egy titkot, s még azt is mondta: "Ha egy anya meghal, elszélednek a gyerekei."
Reggel, mikor eljöttünk, tizennégy évesen, már nem térdeltem a hátsó ülésen visszafelé nézve... Csak most gondolok arra, hogy édesapám akkor temette el anyját, gondolatban ifjúkora munkahelyéről az összes szentendrei rózsáját itt, most földbe tűzve... Elment ismét valaki, aki fontos volt. S én ott hagytam Gizi néni titkát a krumplik alatt. Nem hoztam el semmit, csak ezeket a mostani szavakat. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
